A pénzosztás a csodafegyver a válság ellen

7 perc

2020.06.03. 05:00

Amíg korábban durva inflációt jelentett, ha sok pénzt ráöntöttek egyszerre a gazdaságra, most már az USA és az EU vezetői is egyetértenek abban, hogy pénzt kell pumpálni, amíg ki nem jövünk a krízisből. Mi változott, hogy már nem félünk ettől a megoldástól? Hol hibáztak korábban, amikor megpróbáltak pénzt csinálni, de a szakadékba rántották a gazdaságot? A közgazdasági elméleteket bemutató sorozatunk újabb részében ezt járjuk körül.

  • – Hogyan vágna bele az ország gazdasági problémáinak megoldásába?
  • – Pénzt nyomtatnék.
  • – Pénzt? Mennyit?
  • – Hát amennyire szükség van.
  • – Nem lennének ennek rossz gazdasági hatásai?
  • – Nem! Legfeljebb lenne egy kis infláció, és?

Rossz paródiának tűnhet ez a párbeszéd, pedig még a 2000-es évtized közepén egy zártkörű egyetemi beszélgetésen egy olyan politikus beszélt így a gazdaságpolitikai nézeteiről, akinek akkoriban még reális esélye is volt arra, hogy hatalom közelébe jusson. Akik ott voltunk, illedelmesen próbáltuk nem kinevetni, azóta viszont változott a helyzet, egyre több állam politikájában jelenik meg valamilyen formában a pénzosztás gondolata, még ha természetesen a kormányok továbbra sem tudnak pénzt nyomtatni, az a jegybankok dolga maradt.

Végletesen leegyszerűsítve a gazdaságpolitikának mindig is két fő kérdése volt:

mire költsük a meglévő pénzt, és honnan szerezzünk még többet?

Ez utóbbi kérdés, amely a monetáris politika alapja, évszázadokon át viszonylag egyszerűen megválaszolható volt: mivel a pénz értékét akkor még a benne lévő nemesfémtartalom jelentette, ha az államkincstárnak többre volt szüksége, el kellett venni másoktól. Ennek a legismertebb és legkockázatosabb módszere a szomszéd országok megtámadása és megadóztatása volt – sokkal hatékonyabb technikának számított az, hogy bevonták a pénzt, majd kiadták új formában, csak kisebb nemesfémtartalommal.

Ahogy feltalálták a papírpénzt, nem sokat kellett várni, hogy valakinek eszébe jusson, mi lenne, ha csak úgy készítenének belőle még sokat. Az 1300-as években Kínában a Jüan-dinasztia próbálta a háborús kiadásait túl sok papírpénz kibocsátásával finanszírozni, az eredmény nem meglepő módon hiperinfláció lett. Elszállt az infláció a középkori Európa több helyén is, amikor a pénz leértékelésével próbálkoztak, így mire elérkeztünk a XIX. század második felébe, amikor szinte minden országban létrejött a központi bankok most is működő rendszere, dogmaként tekintettek arra, hogy a pénzmennyiség mértéktelen növelése rossz. Ezt erősítette később az 1923-as német hiperinfláció példája is - az 1946-os magyar pénzromlás nem teljesen sorolható ide, annak az okai között ott volt az áruhiány, a világháborús összeomlás és a hitelfelvétel ellehetetlenülése is, azt csak súlyosbította a pénznyomtatás.