Szűcs Zoltán Gábor: Egy demokratikus forradalom lehetősége

Tóka Gábor vitaindító cikkét – ahogy az elmúlt időszakban kifejtett publicisztikai tevékenységét általában – azért szeretem, mert az ellenzék lehetőségeiről való gondolkodásnak egy olyan üdítően egyéni formáját képviseli, amire most különösen nagyon nagy szükségünk van. Szikár tényalapon érvel olyan kérdésekben, ahol a wishful thinkingnek nincs helye, szigorúan kritikus és türelmetlen az ellenzéki politizálás nehezen menthető hiányosságaival kapcsolatban, könyörtelenül pragmatikus ott, ahol nem engedhető meg a doktriner fafejűség, ugyanakkor idealizmusba hajlóan optimista azokon a területeken, ahol e tulajdonságok nélkül teljesen fölösleges ellenzéki politikát csinálni.

Mindezen túl, alapjában véve egyetértek vele abban is, hogy nem tekinti az ellenzéki együttműködés indokoltságát megkérdőjelezhetőnek, hanem inkább azt a nézetet képviseli, hogy az együttműködés önmagában nem elég a Fidesz legyőzésére. Cikke ennek megfelelően néhány olyan problémára összpontosít, amelyek komolyan akadályozzák az ellenzék sikerét: a közös program hiányára, a kampányolás nehézségeire, az előválasztások előfeltételét jelentő többpárti ellenzéki jelenlét, a szavazatszámlálás ellenőrzéséhez szükséges infrastruktúra hiányaira és a szervezeti kérdések megoldatlanságára.

Van-e csodafegyvere az ellenzéknek 2022-re? - Tóka Gábor vitaindító elemzése

Mit mutatnak a számok 2020 októberének közepén? Mi derült ki a borsodi időközi választáson? Mennyi plusz kellene még az ellenzéknek, és ezt hol találhatja meg? Tájkép másfél évvel a 2022-es választás, illetve a hvg360 vitasorozat előtt.

Mindeközben – mintegy mellesleg – számos fontos állítást fogalmaz meg arról, hogy mire valóak ezek az ellenzéki politikai eszközök, mik a legfőbb kihívások és bizonyos megoldások miként javíthatnák az ellenzék esélyeit. Most csak egyet említek külön, bár a többi is megérdemelné, mert nyilván bőven lehetne róluk vitatkozni: Tóka némiképp szarkasztikus hangon, de kifejezetten meggyőzően érvel amellett, hogy a közös program elkészítésének miért lenne alapvető szerepe egy közös ellenzéki alternatíva felmutatásában, jelezve, hogy nem is annyira a program tartalma (bár máshol leírta már, hogy szerinte nem is olyan nehéz olyan programpontokat találni az elmúlt 10 év alapján, ahol az ellenzék megállapodásra tudna jutni), mint inkább a közös program megírásának, a programot támogatók személyének és a programról szóló eseményeknek a sajtóvisszhangja lenne alkalmas arra, hogy az ellenzék magához tudja vele ragadni a közbeszéd alakítását.

Ízlés kérdése is, hogy a Tóka Gábor által felsorolt nehézségek és hiányok mennyire súlyos akadályai az ellenzék 2022-es sikerének. Biztosan sokan vannak, akik inkább pesszimisták (olyan érveket olvasni más publicisztikákban, hogy például, hogy az ellenzék túlságosan sokszínű, túl sok az érdekellentét köztük, hogy a szavazók valójában nem akarnak összefogást, hogy Orbán elutasítása önmagában még nem elég stb.), míg a szerző mintha kifejezetten optimista lenne. Én viszont úgy gondolom, hogy

ami kockán forog, az egy forradalmi változás, a magyar politika radikális demokratizálódásának esélye.

Bármilyen kicsi vagy nagy is az esélye ennek a változásnak, olyan lehetőségről van szó, ami önmagában is megéri, hogy küzdjünk érte.

Hogy ezt az állítást kicsit érthetőbbé tegyem, három kérdést fogok röviden körül járni: hogy mi a baj a jelenlegi politikai berendezkedéssel; hogy mi volt a baj a 2010 előttivel és végül, hogy az ellenzék előtt álló jelenlegi nehézségek megoldása hogyan tud válaszolni egyszerre mind a 2010 előtti és a 2010 utáni problémákra.

A magyar politikát kormányostul, ellenzékestül felzabálta az unalom

Bár Gulyás Gergely legutóbbi nyilatkozatában összemosta a pártot, a kormányt és az ellenzéket, a miniszter valójában nem gondolt és nem gondol semmit, írja szerzőnk. Csak a kommunikációs gépezet zakatol, miközben a teljes magyar politikai osztály halálosan unja magát. Vélemény.

• Az Orbán-rezsim és az egységes ellenzék

A jelenlegi rezsim a 2010 előtti köztársasági berendezkedés kettős válságából született.

Az egyik, a 2010 előtti kétpártblokk-rendszer mély krízise volt, aminek a forrása a hagyományos baloldali-liberális blokk összeomlása és új generációs pártok felemelkedése, ami adott intézményi keretek között földcsuszamlásszerű jobboldali választási győzelemhez vezetett 2010-ben és megnyitotta az utat egy szisztematikus – a rezsim vezetői által is forradalminak tartott – politikai átalakulás előtt.

A másik válság viszont maga ez a jobboldal által vezetett autokratikus fordulat, forradalom volt, amely megteremtette a NER-t, a politikai intézmények megszállásához és átalakításához, a gazdaság, a média és az autonóm intézmények fölötti politikai kontroll kiterjesztéséhez vezetett.

Csizmadia Ervin: Miért tud immáron tíz éve hatalmon lenni az Orbán-kormány?

Hosszúnak számít 10 év kormányon? Jellemző-e, hogy egy párt hosszú kormányzása idején végig egyetlen ember a miniszterelnök? A Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója, Csizmadia Ervin hazai és külföldi példákkal ad válaszokat a kérdésekre.

Míg az első válság önmagában is elég lett volna hozzá, hogy a Fidesz évekre, akár több ciklusra is bebetonozza a hatalmát demokratikus feltételek mellett, a második válság, amely radikálisan eltorzította a politikai versengés feltételeit és egy nem demokratikus eszközökkel kialakított többségi akarattal legitimálja a rezsimet, már kifelé vitte Magyarországot a demokrácia világából.