Így mondatta le a hatalom 80 éve a Magyar Nemzet főszerkesztőjét

Az egykor címadási leleményeiről is nevezetes napilap, a Magyar Nemzet 1940. július 25-én semmitmondó – Pethő Sándor levele – cím alatt adta közre addigi főszerkesztőjének elbúcsúzó üzenetét. „Nevem és állásom a mostani körülmények között csak feszélyezné azoknak a nagy céloknak munkálását, amelyeket a lap alapítása óta becsülettel szolgáltunk” – indokolta váratlan lemondását a remekbe szabott vezércikkeivel tekintélyt szerzett publicista. Távozásakor arra kérte a lap előfizetőit és vásárlóit, hogy ők tartsanak ki az újság mellett, „amelynek nem kell és nem szabad osztoznia abban a sorsban, amelyet teljesen szabad akaratomból választottam”.

Szabad akaratról – ezt már akkor, nyolcvan évvel ezelőtt is lehetett sejteni – szó sem volt. Az 1938-as indulásakor még az ingadozó hatalmi elit és a kormányzat által is támogatott, vigyázó szemeit Nyugatra, a liberális Párizsra és Londonra vető, náci- és nyilasellenes napilapot utóbb már ballasztnak tekintették. Az egymást gyorsan váltó kormányzatok ugyanis Trianon revízióját az Európán éppen győzedelmesen átgázoló Hitlertől remélték. Az e politika katasztrofális következményeire figyelmeztető hangokat előbb „defetistának”, utóbb és mind többször „hazaárulónak” nyilvánították. A Magyarország jövőjéről másképp gondolkodók számára ezen túl támadt még egy akadály: az 1938 nyarán megújított, majd folyamatosan szigorított sajtórendelet, amelybe „a hadviselés érdekei” mellé gumiparagrafusként előrelátóan becsempészték a „más fontos állami érdek” kitételt is.

Pethő Tibor: Az újjáindult Magyar Nemzet nem a régi jogfolytonos változata

A nagy múltú lap alapítójának, Pethő Sándornak a dédunokája a Pátria Rádióban fejtette ki, miért gondolja a Magyar Időkből lett Magyar Nemzetről, hogy annak nincs köze az eredeti újsághoz.

„A bilincsekbe vert beszéd (...) rettentő beszéd” – írta lapjában 1939 januárjában Pethő a bevezetett, ám akkor még ritkán gyakorolt cenzúra lehetséges hatásairól. Merthogy „a halk célzásnak vagy utalásnak, egy hasonlatnak vagy allegóriának rettentő akusztikát ad a fojtott csend”, s akinek fontos, hogy mondandóját szétkiálthassa a világba, akkor azt majd „a múlt emlékeztetésein és példáin” keresztül teszi. E rettentő akusztika megteremtésének lettek nagymesterei a Magyar Nemzet munkatársai, élükön az alapító főszerkesztővel, akinek cikkein keresztüli életútját tavaly adta közre Závodszky Géza történész.