Nagy család, két apa, egy Isten: "Az őszinteségünk a gyerekeknek szól"
8 perc
2020.12.13. 09:00
"Rubera úr, én vagyok Ferenc pápa, kétszer is kinyomta a hívásomat, alkalmas időben telefonálok?" – ezzel hívta fel öt évvel ezelőtt a háromgyerekes, azonos nemű házasságban élő Andrea Ruberát a katolikus egyház feje. A hívő melegjogi aktivistával a gyereknevelésről, az őszinteségről és a hazugság áráról beszélgettünk. Portréinterjú.
„A küldetésem az, hogy soha se hazudjak” – mondja a háromgyermekes, azonos nemű kapcsolatban élő Andrea Rubera, aki Evgeny Afineevsky rendezőnek mesélte el elsőként, milyen beszélgetést folytatott öt évvel ezelőtt Ferenc pápával. A „Francesco” című film 2020 őszén kavart nagy vihart, amelyben Rubera nyilatkozatán kívül a pápa is beszélt. A katolikus egyház feje kijelentette, hogy a homoszexuálisok is „Isten gyermekei, akiknek joguk van saját családhoz”, és lehetőséget kell teremteni, hogy az állam elismerje párkapcsolatukat.
A római családból származó Rubera szerint az azonos nemű szülők egész Európában úttörőnek számítanak. Amikor iskolába járt, olyan opció még nem volt, hogy valaki saját neméhez vonzódjon. Későbbi élettársát, Dariót 1986-ban, az egyetem első évfolyamán ismerte meg, kapcsolatuk miatt húzódott vissza a templomi közösségből. Politológiát hallgatott, szerelmével egy napon, ugyanannál a professzornál államvizsgázott. Egy életveszélyes motorbaleset után, 2000-ben döntött úgy, többé nem rejtőzködik. Párjával humánerőforrás-menedzserként dolgoznak, jelenleg az egyik legnagyobb olasz vállalat összetartozásért és sokszínűségért felelős menedzsere. 2009-ben házasodtak össze Kanadában, és ott találtak egy leszbikus kapcsolatban élő nőt, aki kihordta gyerekeiket. A visszahúzódó, nemsokára 9 éves Artemisia az ő génjeit hordja, a 7 éves ikrek, a nagydumás Chloe és Jacobo élettársa génjeit. Társadalmi munkában a Camini di Speranza (olaszul: a remény útjai) nevű, a katolikus LGBTQ közösség érdekeit védő civil szervezet szóvivője.
Rómában élnek, de ha tehetik, kiszöknek Viterbóba, ahol egykoron a pápáknak is volt nyaralójuk. Az örök várostól 60 kilométerre fekvő településen töltötték a karantén hat hónapját, hobbiból paradicsomot és olívát termesztenek.
HVG: Nehezen állt rá az interjúra, azt mondta, nem akar olajat önteni a tűzre. Megbánta, hogy a nyilvánosság elé lépett családi életével?
Soha, és ahogy a brüsszeli híreket olvasom, ennek a beszélgetésnek most jött el az ideje. Az őszinteségünk azonban a gyerekeknek szól. Hogy ők biztonságban érezhessék magukat, tudniuk kell, hogy a családjuk összetartó, szerető közösség. Pedig a hétköznapi életben sokszor könnyebb lenne kitérni a kérdések elől. Amikor két férfi tol egy babakocsit, így megy a játszótérre vagy a henteshez, akkor sokan érdeklődnek: az anyuka hol van? Mondhatnám, hogy a feleségem beteg, elvált vagyok, Dario a testvérem. Mi azonban sosem hazudunk.
HVG: Minden nap egy coming out?
Nincs más választásunk. Nem osztanám én meg a magánéletem részleteit a sarki pékkel és a zöldségárussal, de a gyerekekért meg kell tenni. Hasonlóan fontos számunkra, hogy mi legyünk, akik nekik elmondják a családunk történetét. Nem hagyjuk másokra, hogy rólunk meséljenek, vagy ránk neveket aggassanak.
HVG: Ki volt az első, akinek felfedte magát?
Isten. 2000-ben majdnem meghaltam egy motorbicikli-balesetben. Kockázatos sürgősségi műtétre készítettek fel.
Altatás előtt megszólítottam Istent, hogy többé nem akarok rejtőzni, és ha úgy szeret engem, ahogy én hiszem, hogy szeret, akkor elfogad olyannak, amilyen vagyok. Nem túlélni akartam, hanem végre élni.
A műtét sikerült, és én elhatároztam, hogy mostantól nyílt leszek. Nem kürtölöm világgá a másságom, de nem is takargatok többé semmit. Megtapasztaltam, hogy ha átadod magad az életnek, az élet is kinyílik számodra, ha eltartod magadtól, ő is elfordul tőled.
HVG: Az olaszok hogyan fogadják a hétköznapi vallomásokat?