Szexszimbólumból lett kém és polgárjogi harcos – 115 éve született Josephine Baker

Felszabadult rabszolgák örökbefogadott leánya szülte őt Saint Louis (Missouri) szegénynegyedében. Édesanyja vezetéknevére keresztelték Freda Josephine McDonaldnak. Az apa személye bizonytalan, de alighanem fehér ember volt, sokan mulattnak is minősítették a „Fekete Vénuszt”.

Rongyokban járó, mindig éhes utcagyerekként kezdte. Nyolcéves korától cselédlányként szolgált, és a gazdasszonya megégette a kezeit, amikor túl sok szappant használt a mosáshoz.

Kiskamasz korában csavargóként tengődött, kartonpapírbódéban lakott, éhesen kukázott. Tizenkét évesen kihullott az iskolából. Táncolt az utcán, pincérkedett egy klubban, ahol megismerkedett első férjével, akihez tizenhárom éves korában ment hozzá. Ez a házasság egy évig sem tartott. Közterületeken fellépő, vándorló vaudeville (varieté) társulatokhoz szegődött, velük járta az országot. Táncolt, énekelt, komikus jelenetekben szerepelt. Így vetődött el New Yorkba, ahol a Broadwayn ekkor ment a revütörténet egyik legsikeresebb produkciója, a Shuffle Along. Bekerült a tánckarba, de nem egyszerű táncosként, hanem a kar végén csetlő-botló komikus szereplőként, akit Póninak neveztek és a többi kóristánál jobban fizettek. Ekkor, tizenötéves korában ment másodszor férjhez. Ez a házasság sem tartott sokáig a gyakorlatban, de a második férj, Willie Baker nevén vált a nyughatatlan tinédzser világhírűvé.

1925. Baker bemutatja, hogy kell charlestont járni vaudeville-módra:

Életének huszadik évében lehetősége nyílott turnézni Párizsban az akkor ott szenzációt keltő „néger revüvel”. A második férjét ekkor már elhagyta, a foglalkozásával kibékülni nem tudó édesanyjával is rossz viszonyba keveredett, nem vonzotta vissza a szülőföld. Franciaország lett az otthona.

Párizsban először a Théâtre des Champs-Élysées-ben lépett föl, innen került át a Folies Bergere-be, amely az otthona lett.

1927. Baker a La revue des revues című filmben:

Az elsők között került be színes bőrű amerikaiként a párizsi szórakoztatóiparba. Érkezésének évében rendezték a korszaknyitó Exposition des Arts Décoratifs kiállítást Párizsban, amelyről az Art Deco irányzat a nevét kapta. Hirtelen megnőtt az érdeklődés a nem-nyugati, például afrikai művészet iránt, és ezt az igényt tökéletesen kielégítette az amerikai lány, aki afrikai fílinget szolgáltatott az őt híressé tevő banántáncával, amelyben a banánszoknyán kívül mást nemigen viselt.

Először Párizs, aztán a nagyvilág őrült meg érte. Vele tört be Párizsba a „dance sauvage”, ami a sauvage többértelműsége folytán szilaj táncot és a bennszülött, a vadember táncát is jelentette. Ezt a hatást erősítette később Baker házi kedvence, a Chiquita névre hallgató, gyémántnyakörvvel ékesített gepárd, akivel gyakorta együtt lépett föl, s aki olykor beszabadult a zenekari árokba és halálra rémisztette a zenészeket.

Bakert nevezték Fekete Gyöngynek, Fekete Vénusznak, Bronz Vénusznak, Kreol Istennőnek. Hemingway azt írta róla, hogy

„a legszenzációsabb nő, akit életemben láttam”.

Megörökítette őt Picasso, közeli barátja, híve lett Jean Cocteau és sokan mások.

A híres banántánc:

Pest azonnal reagált a Baker-jelenségre. A leendő revüsztár 1925. október 2-án érkezett Párizsba, és egy héttel később már bekerült a magyar sajtóba: „A néger közreműködők bámulatos fegyelmezettsége, minuciózus összjátéka és különösen a főszereplőknek, Josephine Baker kisasszonynak és Louis Douglas úrnak szédítően ügyes táncai, valamint énektudásuk megalapozták az első néger revünek sikerét.” (Magyarország, 1925. október 9.)

A kormányközeli esti lapnak viszont nem nagyon tetszett ez a Párizst meghódító amerikai vircsaft, amely még a divatszíneket is befolyásolta a francia divatot követő Budapesten: „Ezt az exotikus ízlést főleg azok a párizsi színházak és music-hallok népszerűsítették, amelyekben most néger társulatok játsszák tarka-barka revűiket. A jazz-bandek inváziójának és Joséphine Baker epileptikus táncának lehet tulajdonítani, hogy a táncszenvedély valóságos járvány arányait vette föl. De ugyancsak ezek a négerek bűnösek abban is, hogy a szinkópákkal, hangorgiákkal egyidejűleg tért hódított a pompák rikoltozó színskálája.” (8 órai újság, 1926. június 5.)

A Pesti Hírlapban 1927-ben így jellemezték a hamvas revüsztárt: „Josephine Baker, máról-holnapra Párizs fekete csillagává vált. Ez a fekete szépség rövid hajat hord, mint egy fiu, ferde szeme van, minden öltözéke néhány szalag, rekedten énekel, villogtatva porcellán-fogait, ezenkívül ordit, fintorog, sir és miákol. De nagyon tetszik. Ma is Josephine Baker a Folies Bergére hősnője. Diadalmasan vonul be a színre több mint félmeztelenül, óriás virágcsokrokkal, vagy egy tálcán hozzák be, mely fekete, fiús testét visszatükrözi. Mellette egy másik néger csillag is ragyog, egy newyorki balerina, kit Florence Mills-nek hívnak.” (Ez a másik csillag sajnos nem ragyogott sokáig, 1927-ben fiatalon meghalt, Baker egyedül maradt csillagnak.)

1934. Baker a Zouzou című filmben:

1927-ben megszületett az első magyar Baker-sláger, Az én babám egy fekete nő. Ez a fekete nő a lehető legegyértelműbben Baker volt, hiszen:

„Fekete gyöngysor van a nyakán. / Fekete testén csak a banán. / Piros, mint tűz a szája, s a Charleston-t úgy riszálja / az én kis fekete babám.”

Ezt a dalt szerzője, Márkus Alfréd 1927 őszén akarta bemutatni, de ellopták a kottát, és annak az évnek a nyarán már szerte Budapesten ezt énekelték a szórakozóhelyeken.

1928 tavaszán Baker Bécs és Prága után megérkezett Budapestre, és egy hónapon át fellépett a Zerkovitz Béla slágergyáros igazgatta Royal Orfeumban. Minden este Márkus Alfréd fenti dalával vezette be a műsorát a szerző dirigálta zenekar.

A Royal Orfeum tavaszi műsorába már a Fekete Vénusz érkezése előtt is beütött a Baker-láz: „A Royal Orfeum új műsorában egy új pesti nótát énekelnek, amelynek komponistája: Zerkovitz Béla... a nóta — Baker Josephine-ről, a fekete csodáról szól és olyan vidáman hívja, invitálja, csalogatja Pestre a nagy Josephine-t, hogy az egész közönség a kupléénekessel együtt énekli a refrént. Közben a színpadon igen ötletes szcenirozásban — hat Baker Josephine jelenik meg: a fekete primadonna hat szép fotográfiája és akkor már az egész nézőtér harsogja a 'Gyere Josephine'-t.” (8 órai újság, 1928. április 6.)

Nem mindenki örült Josephine érkezésének. Petrovácz Gyula, a Keresztény Párt képviselője interpellált a belügyminiszterhez:

• „1. Van-e tudomása a belügyminiszer úrnak arról, hogy a budapesti színházakban és mulatóhelyeken, dacára a rendőrségi ellenőrzésnek, a szereplő nők meztelensége már a közerkölcsöket veszélyeztető mértékben elharapódzott?
• 2. Van-e tudomása arról, hogy mindezek tetejébe a Royal Orfeum azt a néger meztelen táncosnőt akarja májusban felléptetni, akinek erkölcstelen produkciói a külföldön mindenütt közbotrányt okoztak és ellentüntetéseket váltottak ki?
• 3. Hajlandó-e a belügyminiszter úr az államrendőrséget szigorúan utasítani az előzőkben jelzett visszaélések megakadályozására és elejét vétetni annak, hogy maga a felháborodott jóizlésű közönség tegye az ily botrányos produkciókat lehetetlenné?” (Budapest, 1975/8.)

Meskó Zoltán, aki pár évvel később megalakította az első nyilas pártot, szintén fellépett az Országgyűlésben „az idegen artisták és táncosnők inváziója ellen”, és megígérte, hogy ha Baker fellépése ellen a kormány nem tesz erélyes intézkedéseket, akkor „a magyar ifjúság éppen Baker Budapestre hozásának esetében meg fogja mutatni, hogy mit kell tennie”. (8 órai újság, 1928. március 29.)

Ekkor Baker Bécsben aratta sikereit, ahol a hercegérsek parancsára engesztelő istentiszteleteket tartottak az esti órákban a Baker-revünek helyet adó színház melletti templomban, hogy az előadásra menőket emlékeztessék, hogy a pokolba vezető úton járnak.

Közben Magyarországon a mozik Baker első filmjének, a Fekete szirénnek a bemutatásával már „fel is vezették” Josephine-t.

Baker egyik táncjelenete a Fekete szirénben:

Baker azzal a feltétellel kapta meg nálunk a fellépési engedélyt, hogy a műsorát próbaelőadáson bemutatja, és az engedélyt visszavonják, ha az előadást túlságosan szeméremsértőnek találják. Harminchárom tagú rendőrtiszti bizottság vizslatta Baker idomait a próbaelőadáson. Félórás tanácskozás után engedélyezték az előadást, de Baker Budapesten csak kevesebbet mutathatott meg magából, mint a Folie Bergere-ben és a kevésbé prűd városokban.

Kétezer rajongó tolongott a pályaudvaron, amikor Baker megérkezett tömérdek bőröndjével, két ölebével és kíséretével Budapestre. Az autójából integetett a lelkes tömegnek. A maroknyi ellentüntetőt is széles mosollyal üdvözölte, mert őket is hódolóknak vélte.

A premieren tömérdek rendőr és detektív nyüzsgött az Orfeumban, hogy az esetleges támadásnak elejét vegyék. Vették is. A harmadik napon azonban ammóniabombát dobtak le a karzatról. Elfogták a négy fajvédő egyetemista merénylőt, akik hazafias elkötelezettségükre hivatkoztak, és szellőztetés után folytatták az előadást. Bakert egy hónapon át ünnepelte a Royal Orfeum és a Moulin Rouge közönsége, s a következő év márciusában is visszatért a magyar fővárosba.

„Én a Rossz Nőt, a Bestiát, a Női Sátánt, akit régi és új próféták festettek a falra, nem találtam meg benned sem... Távozz békével — nem te vagy a nagy Babilon.”

Ezt írta a Baker-vita kapcsán Karinthy Frigyes. (Idézi az Ország-Világ, 1980. július 23.)

Kosztolányi Dezső a Pesti Hírlap 1928. május 3-i számában így jellemezte a „szerecsen táncosnőt”: „Az amerikai fiús csibészség, a francia kecsesség, cukros tejszínhabként libeg fölötte. Amikor mókázik, kodácsolva strucctojást tojik, bohóckodik, akkor newyorki, de amikor kancsít, turbékol, gyémántjait igazgatja füstös nyakán, akkor párizsi. Amikor pedig fára mászik, banánfüzérrel a csipein ugrabugrál, táncol, akkor ízig-vérig néger. /.../ Mulatságos, bájos tehetség. Mindez azonban még nem magyarázza hírét, dicsőségét. Ahhoz, hogy érette egyszerre több világrész megbomoljon, más egyéb is kell. Európa fáradt, nem hisz magában. Gázzal, gépfegyverrel irtja a négereket, a gyarmatokon állati sorba taszítja őket. Közben szükségét érzi, hogy azokat, akiket levert karddal, kicsit föl is emelje, szellemileg. /.../

Baker is ezért olyan 'nagy'. A fehérek, akik nem mindig és mindenütt fognak kezet a feketékkel, előtte térdre borulnak: vezekelnek.”

Baker sikertelenül próbálkozott szülőhazája meghódításával. Egy (relatíve) sikertelen turné után cserélte le amerikai állampolgárságát franciára 1937-ben.

A második világháború alatt a francia hírszerzés, a Deuxième Bureau szolgálatába állt, és igen hasznos hírszerző munkát végzett. Foglalkozásánál és hírnevénél fogva meglehetősen szabadon mozgott a világban és a társasági életben. Nagykövetek, miniszterek és egyéb vezető személyiségek társaságában, fogadásain bűvölte el és bírta szóra a sokat tudó urakat. Az angolon és francián kívül németül és olaszul is tudott valamelyest. A háború utolsó szakaszában egy súlyos betegség után már fölvette az uniformist, nyíltan szolgálta De Gaulle seregét, a France Libre-t. Járta a nyugati szövetségesek táborait, és szórakoztatta a katonákat. Kapott is a háború után egy csomó rangos francia kitüntetést. A Becsületrend lovagja lett.

Ahogy múlt az idő és tovatűnt az ifjúság, Baker egyre kevésbé a testével és táncával, inkább a személyiségével és komolyabb kérdéseket érintő énekesi teljesítményével hódított. 1951-ben ismét visszatért a szülőhazájába, ahol most már jelentős sikerei voltak, viszont folyamatosan összeütközött az apartheid rendszerrel. Szenvedélyes cikkeket írt a feketék szegregációja ellen. Csakis vegyes közönség előtt volt hajlandó fellépni, és nem viselte el a feketék (köztük a saját maga) kizárását szállodákból, éttermekből, bárhonnan.

Egy elmérgesedő vita nyomán kommunista szimpatizánsként jelentették fel a McCarthy-korszak idején, és majdnem egy évtizedre ki is tiltották az Egyesült Államokból. Távollétében is igyekezett szolgálni az amerikai polgárjogi mozgalmat. Amikor pedig újra oda utazhatott, beszédet mondott Martin Luther King oldalán a történelmi tiltakozó menetet, a March on Washingtont lezáró nagygyűlésen. King meggyilkolása után Coretta King, az özvegy fel is kérte Bakert, hogy vegye át a mozgalom vezetését, de ez nem állt módjában.

Josephine Baker a washingtoni meneten 1963 augusztusában /// Tánc és politika

blackpast.org / Fair Use

Bakernek négy házasságából egy gyereke sem született, viszont örökbe fogadott összesen tizenegy, legkülönbözőbb színű és származású árvát a világ minden pontjáról, és együtt nevelte őket nagy vidéki birtokán, követve és demonstrálva az emberfajták testvéri együttélésének ideáját.

Az idősebb Baker bevételi lehetőségei már meg sem közelítették a korábbiakat, a kiadásai annál inkább. Ebből következően csődbe került, amelyből közeli barátnője, Grace Kelly, Monaco főhercegnője segítette ki. Ott is halt meg Monacóban, ahol választott egyháza, a római katolikus szertartása szerint, katonai tiszteletadás mellett hatalmas és illusztris tömeg búcsúztatta 1975-ben.

1958-ban ismét Magyarországon járt, és ismét hatalmas sikert aratott. Az ekkor már egyhangúsított magyar sajtó egyhangúlag ünnepelte ő „...a legnagyobbak közül való... Szinte példátlan, hogy valaki életfelfogását, véleményét a világról minden irodalmi alapanyag nélkül ilyen közérthetően bocsássa ki magából.

Mert a nézőtéren ülve megértjük, hogy Baker szereti az életet, szépnek találja, és önfeledten tud örülni, mint ahogy szenvedélyesen tudja fájlalni sebeit is.”

Így lelkesedett a Népszabadságban (1958. június 8.) a Színművészeti Főiskola ifjú növendéke, Molnár Gál Péter.