Háború Ukrajnában
Több mint három éve tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
Csipkerózsika-álomból ébredt Európa, ám nem csókkal, hanem hatalmas rúgással, amikor a múlt hét csütörtökjén Vlagyimir Putyin elnök megindította a határon felsorakozott csapatait Ukrajna lerohanására.
A Kreml urának az volt a célja, hogy az EU összetartásán és a NATO pajzsán jó ideje mutatkozó repedéseket tágítsa, felülírja a hidegháború után Európában kialakult status quót, és Moszkva érdekeinek megfelelően alakítsa át a biztonsági rendszert. Amikor ez nem ment ultimátummal, háborút kezdeményezett, amiben beindíthatja ugyan a valódi pusztítással járó eszkalációt, a célját már nem éri el. Ellenkezőleg: az utóbbi három évtizedben senki sem tett többet az EU egységbe kovácsolásáért, a transzatlanti kapcsolatok szilárddá tételéért, Brüsszel és Washington, Párizs, Berlin és London, Nyugat- és Kelet-Európa együttműködéséért, mint néhány háborús nap alatt Putyin.
