„Leszünk gyarmat!”
– ez lehetne az országmottó Románia határainál. Aki járt az utóbbi évtizedekben a romániai tájakon, tudja, milyen nehezen tűntek el a Ceausescu-korszak falakra mázolt csasztuskái. Az Éljen a Román Kommunista Párt felirat lassan rohadt, átalakult, és könnyen bele lehetett olvasni bármit. A leglogikusabb az lenne, valóban, ha most az átalakuló betűk ezt rajzolnák ki: Leszünk gyarmat!
Románia történelme és történelmi sikerei erről a tevékeny gyarmatosulásról szóltak. Mindig a legtaktikusabban, legfegyelmezettebben és legravaszabbul kiválasztani, kivel szövetkezik ez az ország, és ebből a legtöbb hasznot kisajtolni.
Románia például úgy tudott az Egyesült Államok majdnem baráti államává válni még a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, hogy része volt a szocialista tömbnek. Románia – Magyarországgal ellentétben – taktikusan úgy döntött, nem vonul be Csehszlovákiába, kimarad ebből a vállalhatatlan, kínos buliból. Hálából és/vagy kényszerből, Nixon elnök azonnal felismerte Ceausescuban (az akkor még csak csíraállapotban lévő diktátorban) a partnert, és először oda látogatott a kelet-közép-európai térségben. Ceausescu rögtön vissza is látogatta kétszer: az a rendszer egészen biztosan nem épült volna úgy ki a hetvenes években, ha nincs hozzá amerikai segítség.
A Ceausescu- és a Nixon-házaspár a Fehér Ház erkélyén 1973. december 4-én
Wikipedia
