A világpolitikai sakktábla gátlástalan nagymestere volt a százévesen elhunyt Henry Kissinger
9 perc
2023.11.30. 14:45
Nem létezik szenvedélyes érzelmek nélküli vélemény Henry Kissingerről, a skála a háborús bűnöstől a modern diplomácia legmeghatározóbb szereplőjéig terjed. Az viszont biztos, hogy a kormányzati pozícióban töltött alig nyolc éve olyan hatást gyakorolt az amerikai és világpolitikára, ami öt évtizeddel később is rezonál.
„Csakhogy megszabadultunk tőle. Henry Kissinger, a háborús bűnös, akit Amerika uralkodó osztálya imádott, végre meghalt.” Ezt a címet adta nekrológjának a The Rolling Stone amerikai magazin, és a szövegben sem kíméli a szerdán, connecticuti otthonában, százéves korában elhunyt Kissingert.
„Formálta a nemzet történetét a hidegháború idején” – búcsúzott a liberális The New York Times.
„Aki két elnök idején formálta a világpolitikát” – fogalmazta meg a bennfentes The Washington Post.
„Aki kialakította az amerikai külpolitikát a vietnámi és a hidegháború idején” – emlékezett rá a konzervatív The Wall Street Journal, amelynek hasábjain Niall Ferguson történész Kissinger évszázadáról írt, s nem feltétlenül az életkorára utalva.
A távolságtartó The Economist londoni hetilap pedig azzal vezette be a nekrológját: „Henry Kissinger soha nem igazán tartozott oda, ahol lenni akart”.
Ha csak a szalagcímeket olvasnánk, akkor is világos lenne, hogy az 1923-ban a bajorországi Fürthben született, a holokauszt elől az Egyesült Államokban menedéket talált, német akcentusát levetkőzni soha nem tudó, intelligenciájában és cinizmusában is kiemelkedő, Heinzből lett Henry Kissinger az amerikai és világpolitika kiemelkedő alakítója volt. Jó és rossz értelemben egyaránt, és tele volt olyan ellentmondásokkal, amelyek dinamóként hajtották egyre magasabbra.
Már életében szobrot állított önmagának, amit mások kezdettől fogva igyekeztek ledönteni. Három részben írta meg önéletrajzát, az 1994-es Diplomácia című könyvét alapműnek tekintik, s élete alkonyán még a mesterséges intelligencia potenciáljával és potenciális veszélyével is foglalkozott.
A kötetei vaskosak, hiszen már a harvardi – Immanuel Kantra, Oswald Spenglerre és Arnold Toynbee-re koncentráló – 1950-es diplomamunkája is 383 oldalra rúgott, aminek nyomán az egyetem meghozta az informálisan Kissinger-szabálynak nevezett előírást, és ennek nagyjából a felében rögzítette a hasonló írásművek terjedelmét. Róla is számos életrajz született, Walter Isaacson alapos munkáját Kissinger nem kedvelte, a brit Christopher Hitchens 2001-es könyve pedig valóságos vádirat volt az általa háborús bűnösnek tekintett politikussal szemben.
Kissinger pénztelen bevándorlóból építette fel magát, de hírneve és befolyása csúcsán is kívülállónak tekintette az USA keleti partjának elitje, amely ugyanakkor kereste a társaságát, amivel ő készségesen szolgált, s intellektusa és rámenőssége miatt minden beszélgetést uralt.