Balla István: Iskolásokat vezényelnek a Rákay-filmre? Miért is ne?

Petőfiről és a márciusi ifjakról készült egy film. Igazából természetes lenne, hogy arra minél több gyerek eljuthasson. Jobb lenne persze, ha a Most vagy soha! című közepes akciófilmnél jobb minőségű alkotás próbálná közelebb hozni az 1848-as forradalmat a diákokhoz, vagy ha ez a film legalább nem lenne tele történelemhamisítással. De ha már így alakult, menjenek csak moziba a diákok, hátha még így is jobban elgondolkodnak erről a korszakról, a hazafiságról, a hazáról és haladásról, a költészet erejéről, mint ha csak az unalmas történelemórák egyik tananyaga ez az egész.

Ehhez persze először is az kellene, hogy a moziba ne kötelező módon vezényeljék ki a gyerekeket az iskolák.

Volt példa egyébként arra, hogy egy jeles évfordulóra, hatalmas büdzséből készült alkotás kiugró nézettséget produkált az iskolai csoportok bevetésével. 1996-ban Koltay Gábor Honfoglalás című, szintén nagyon hazafiasnak szánt alkotására több mint félmillió néző volt kíváncsi. Illetve nem tudni, ebből hányan voltak tényleg kíváncsiak, és hányan voltak, akik csak kényszerből növelték a nézők számát, mindenesetre a statisztikákban mindez nem látszik. Mint ahogy az sem, hogy a Franco Nero hosszú nézéseiből és a honfoglaló magyarokat szimbolizáló néhány lovasjelenetből álló film után mennyiben voltak jobban képben az akkori gyerekek a magyarok őstörténetével, mint a film nélkül.

Mindenesetre, ha a Most vagy soha! is ilyen kötelező iskolai mozizásokból próbálná legitimálni azt a közel hétmilliárd forintnyi állami pénzt, amibe (a felépített díszlettel együtt) került, akkor az lenne a minimum, hogy legalább ne kelljen még egyszer fizetniük a gyerekeknek. (Átlagban – a csecsemőtől az idősekig, az éhezőktől Mészáros Lőrincig – így is mindenki beleadott már egy fél mozijegynyi összeget.)

De amúgy sem javasolnánk a kötelezőséget. Aki volt diák valaha, az tudja, mennyire motiváló, ha valami kötelező: gondoljunk csak a kötelező irodalmakra, amelyeknél ráadásul legalább (jó esetben) van olyan lehetőség, hogy utána a tanárral (még jobb esetben egy igazán jó tanárral) és az osztálytársakkal átbeszéljék az adott könyvet. Így talán lehet valami értelme.

Az, hogy most nem a távolba meredő Franco Nerót, hanem a mindig leszegett fejjel felfelé néző Berettyán Nándort kell muszájból nézni, önmagában nem nagy különbség a tekintetben, hogy milyen haszna lehet így a történelem megértéséhez, az események átéléséhez a sulis mozilátogatásnak. Azt gyorsan hozzátenném, most nem a filmek minőségét állítom párhuzamba (a Honfoglalást természetesen nehéz e téren alulmúlni, pedig az sem volt olcsó), csak a kötelező iskolai mozinézést.

Most vagy soha!

Fórum Hungary

Ha a Petőfi-filmet például ingyen és nem kötelező módon kellene megnézniük a diákoknak, és utána még egy izgalmas beszélgetésen fel is dolgoznák a látottakat egy pedagógussal, akkor abszolút helyénvaló, hogy töltsék meg a mozikat a magyar diákok.

Akkor esetleg egy vita formájában ki is derülhetne, hogy a film némely állítása teljesen történelmietlen (például, hogy a reformkor után még a magyar nyelvért, meg a magyar nyelvű iskoláért küzdenek a márciusi ifjak, hiszen azt már 1844-ben törvényben rögzítették stb.), más állítások viszont nagyon is érdekesek (például, hogy épül már a Lánchíd, de még koránt sincs kész, tehát nem egyszerű Pestről Budára jutni stb.). Az is felmerülhetne, mondjuk irodalomórán, hogy mekkora ereje lehet egy versnek. Vagy épp médiaismeret-órán (sajnos ezt eltörölték az Alaptantervből, de legyen ez egy gondolatkísérlet az „így is történhetett volna” vonalon), hogy mit akart a rendező (vagy a rendezőt utasító producer) azzal, hogy egyfolytában szól a giccses zene, vagy időnként lassított képekkel emelik a pátoszt. Ha ezeket mind átbeszélik, az nagyon is hasznos lehetne pedagógiai szempontból.

De én sokkal tovább mennék: igenis legyen lehetőségük a diákoknak – nem kötelező módon, utána átbeszélve a látottakat! – minél több magyar filmet megnézni.

Például most megy a Lefkovicsék gyászolnak, nagyon is érdemes lenne megnéznie minden magyar gyereknek, és akkor talán jobban elfogadnánk egymást, megértenénk, hogy nem baj, ha valaki mást gondol a világról, nem baj, ha nem olyan ügyes valamiben, mint mi, fogadjuk el egymást. Vagy például a Kálmán napot (ami a Most vagy soha!-val egy napon került a mozikba), ami alapján a gyerekek a sok tönkrement párkapcsolatról, válásról beszélgethetnének, a párkapcsolati hazugságokról és önhazugságokról, a hétköznapok súrlódásairól. És akkor még nem beszéltünk a Magyarázat mindenre című Reisz Gábor-filmről (ezt már csak néhány helyen adják sajnos), ami alapján az ország mai mérgező megosztottságról tudnának vitatkozni a diákok.

Ezeket a példákat még lehetne sorolni, magyar filmek, amiket, ha valóban sok diák megnézne, és elgondolkodna rajtuk, talán már attól egy jobb ország kerekedne itt.

Sőt, még idecitálhatjuk a másik nemrég bemutatott kurzusfilmet, a Semmelweist is (ami sokkal kevesebb pénzből, de legalább a filmhez jobban értő alkotókkal készült, mint a Most vagy soha!), amit – nem kötelező módon, később átbeszélve természetesen – szintén érdemes lenne feldolgozni iskolai csoportokban. 

A Most vagy soha! alkotói már készülnek a Mohács-filmjükre, ami nem tudjuk, mennyibe fog kerülni, de most ne gondoljunk arra, hogy még nagyobbat akarnak szakítani az adóforintokból, csak vegyük még egyszer a Petőfi-film büdzséjét. Ha azt elosztjuk, mondjuk 2000-rel, akkor 3,4 millió mozijegy kijönne belőle.

A magyar diákoknak kiosztani 3,4 millió mozijegyet jó magyar filmekre, na, az igazán hazafias tett volna.

Vagy nekünk Mohács kell?