Karafiáth Orsolya: Ma már azt a kifejezést is magyarázni kell, hogy „nemzeti kultúra”

Amikor beteg a közeg, amiben élünk, és amiből sok lehetséges ok miatt mégsem lépünk ki, ki kell alakítani a stratégiánkat. Nemzeti ünnep idején ezzel a feladattal nézzünk szembe. Alkotókként nem rendezkedhetünk be túlélésre, mert megalázó, és nem gondolhatunk mindig legyőzöttként, áldozatként magunkra, mert az elviselhetetlen. A győztes szemével ez a vergődés különösen szórakoztató.

A legutolsó pillanat, amikor még esély volt a különbékére, a méltányosságra, az volt, amikor a Petőfi Irodalmi Múzeum először meghirdette a Térey-ösztöndíját. Kiderült viszont, hogy nem volt szándék a méltányosságra, így aztán már nem is volt visszaút. Kiteljesedett a kultúrharc, befagytak a frontvonalak. Ez sokakat mélyre vitt (nem tettem túl magam K. Kabai Lóránt öngyilkosságán), remekművek, életművek maradtak félbe. Nem lehet suttyomban, halálosan fáradtan és frusztráltan, kiszorítva, megbélyegezve, feketelistán csakazértis irodalmat írni.

Van, aki alternatív útvonalat keres, így jött létre magánerőből például a Péterfy–Novák-féle íróakadémia, idén alkotói magánösztöndíjat is hirdetett. Van élet a NER-en kívül! – üzenték. De az irodalmi szakma jelentős része a kezdeményezésen vitatkozva egymásnak esett. Kínos üzenetváltások történtek, és beljebb lettünk egy erős tapasztalattal: a kulturális, irodalmi közeg önmagát – szemben a politikával – nem képes meggyógyítani, az árkok sosem fognak betemetődni.