Hasbeszélő: Majdnem elbagatellizált ebéd egy patinás budai villában
5 perc
2024.12.27. 18:30
Jártunkban-keltünkben megéhezünk, megszomjazunk, megállunk „kispiszkostól” a fine diningig. Nosztalgiázunk és felfedezünk, megyünk az emlékeink után, rábízzuk magunkat a véletlenre, vagy éppen nagyon is tudatosan keresünk valami újat. Aztán elmeséljük, mondjuk a magunkét. A vendégét – mert mi vagyunk a mindenkori vendég. Felbukkanásunk bárhol várható. Most éppen egy patinás budai villában.
Amikor 1929-ben Bene Vince, a székesfőváros Szent Rókus gyógyszertárának tulajdonosa a Hegyvidékre költöztette családját, aligha gondolta, hogy a tisztes polgári otthon évtizedekkel később a kéteshírű Intim bárnak ad majd otthont, emeletén „munkásszállóval”, ami rossznyelvek szerint nem csupán a szórakozóhely dolgozóinak pihenését szolgálta.
Annál büszkébb lett volna jó nyolcvan évvel később az Orbánhegyi úti villába új életet lehelő magyar-német Wirtz házaspárra, akiknek jóvoltából: „2010. október 7-én egyedülálló komplexum nyitotta meg kapuit Budapesten. A Villa Bagatelle kávézó, bisztró, cukrászda, pékség, rendezvényhelyszín – sőt, ennél több” (XII. ker. Itt lakunk). Hogy mit érthetett a hírmondó az ennél több alatt, az nem derül ki, de vátesznek bizonyult. Mert a Villa Bagatelle nem csupán annyival lett több, hogy a városban a saját pékségével az elsők között szolgált egésznapos reggelivel, nem szorítkozva az éppen akkoriban egyre népszerűbbé váló vasárnapi brunchokra, hanem hogy nagypolgári, békebeli enteriőrjébe vonzotta a legkülönfélébb korú, rendű és rangú vendégeket. És kedvelt találkozóhelyévé lett kisgyerekes családoknak, baráti társaságoknak éppúgy, mint elegáns, decens szingliknek, üzletembereknek, művészeknek.
Itt valahogy mindenki rálel a maga otthonosságára, és számíthat a figyelmes vendégül látásra. Mi is erre számítottunk, amikor ide beszéltük meg az év egyik utolsó munkaebédes találkozóját. Nem is csalódtunk, az „ott levés”, a kikapcsolódás, az év végi hajrából kiszakító röpke lelassulás bejött. Az ebéd nem annyira, de utólag konstatáltuk, hogy főleg önhibánkból. Mert nem hallgattunk az ösztöneinkre, hogy bruncholni kellene. Apropó, tudják, hogy született ez a szó? Roppant egyszerű. Az angol breakfast/reggeli és a lunch/ebéd összevonásából bizonyos Guy Beringer angol író jóvoltából, aki 1895-ben a Hunter’s Weekly című lap újságcikkében szorgalmazta az effajta étkezés bevezetését. S vendéglősék annyira kaptak rajta, hogy egy évvel később, 1896-ban a Punch magazin szerint már: ”Ahhoz, hogy manapság divatosnak számítsunk, muszáj bruncholni.”
