Ilyen az, amikor egy ország nem működik - riport Kubából
15 perc
2025.03.02. 16:00
A kubai forradalom szociális vívmányai eltűnnek, éppen vagy víz nincs, vagy áram, vagy net, vagy egyik sem. Miért akar bárki itt maradni? Szász Lilla riportja azokról, akik kiszabadulnának a rendszer kötöttségei alól, mégsem hagyják el az országot.
A reptérről elindulva a taxisofőr széles mosollyal fogad. Aznap, január 15-én vették le Kubát a terroristagyanús országok listájáról „Végre nem vagyunk terroristák!” – mondja boldogan.
Egy héttel az érkezésem után, a Donald Trump beiktatását követő napon ez az álom már tova is tűnik: az új amerikai elnök egyik első intézkedése az volt, hogy visszatette Kubát a terroristagyanús országok listájára.
Két éve, 2023-ban jártam itt utoljára. Az itteni ismerőseim felkészítettek arra, hogy még a két évvel ezelőtti állapotokhoz képest is rengeteget romlott az ország állapota. De még így is mellbevágó a különbség.
Két éve a mostanihoz képest luxuskörülmények voltak itt. Pedig akkor sem volt egyszerű, de volt – valamennyi – net, áram, víz. És az emberek derűlátóbbak voltak. Most vagy víz nincs, vagy áram, vagy net, vagy egyik sem.
A kubai gazdaság tragikus állapotban van, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Forradalom vívmányainak fokozatos eltörlése. Megszűnt az élelmiszerjegy, a libreta, az ingyenes autópályáért fizetni kell majd, az ugyancsak ingyenes oktatás és orvosi ellátás működésképtelen.
2024 végétől a kormány megvonta az alapkosárban lévő élelmiszerek támogatását és azokat csak a rászorulóknak biztosítja a libretával eddig elérhető árakon. A többieknek piaci árat kell fizetniük. És ugyan nyugati szemmel már a libreta is teljes képtelenség volt, a jegyrendszer családokat tartott életben, annak megszűnése az eddiginél is nagyobb éhezést és nélkülözést okoz. Különösen vidéken, ahol kevesebb lehetősége van az embereknek egymással üzletelni, mint Havannában.
Pusztulás érződik. Az, hogy ebbe az országba bele lehet halni.
Azért jöttem vissza, hogy befejezzem a két évvel ezelőtt elkezdett anyagomat. Fiatalokat fotóztam, akik a városi internetes hot spotok köré tömörülve kommunikálnak egymással, és a külvilággal. Csoportokat alkotnak, hipszterek, deszkások, rockerek, punkok. Az érdekelt, hogy a 2016-os internetliberalizáció hogyan hat az életükre, az identitásukra. Mi alapján alkotnak közösségeket, csoportokat? Mik az álmaik? Merre tartanak?
Ugyan van internet, még sincs. Ez is olyan kubás – akadozik, várat magára, meg kell küzdeni érte. Szinte mindenre érzékeny, minden kihat a létére. Mint a szomszédban épülő állami kézben levő szálloda (kell az ott megszálló vendégeknek a net); vagy mint az áramszünet (napi szintű), vagy hogy a szomszéd elmegy-e otthonról (közös router és net), vagy hogy milyen az időjárás (esik-e az eső), meg persze a politika. Trump beiktatása alkalmából még ott sem volt net, ahol egyébként mindig szokott lenni. Csendben várta az ország a sorsát.
Az internet-hozzáférés Kubában még mindig luxusnak számít, bár már kb. 8 millió mobilhasználó van, ami tulajdonképpen az összes kubait jelenti. A monopolhelyzetben levő szolgáltató, az ETECSA által kínált szolgáltatások árai rendkívül magasak, különösen a helyi jövedelmekhez viszonyítva. Egy használható internetcsomag ára összemérhető a havi átlagfizetésekkel.
A magas költségek és a gyenge szolgáltatásminőség miatt sok kubai csak korlátozottan fér hozzá az internethez, ami tovább mélyíti az országban a digitális szakadékot. Ehhez a szakadékhoz az is hozzájárul, hogy az internet lassú, az áramszünetek idején pedig le is áll, a mobiltornyok árnyékában sem szokott lenni értelmezhető jelerősség. Most például két napja nincs net, olyan, mintha egy légüres térben lennék.
Figyelem magam, mennyit romlott a netfüggésem az elmúlt két évben. Hogy bírom az Instagram nélküli létet? Szomorúan állapítom meg, hogy sokkal rosszabbul. Talán azért is, mert akkor azért hébe-hóba, de volt net. Most alig van.
Olyan vagyok, mint a narkós, akit valamilyen drogról akarnak lehozni, a legdurvább módszerekkel. Volt már, hogy annyira tehetetlennek éreztem magam, hogy sírógörcsöt kaptam. Hogy lehet így kapcsolatokat fenntartani? Közösségeket alkotni? Csoportosulni? Ez a mai, digitális világban szinte elképzelhetetlennek tűnik. Ezer szálon függünk a világhálótól, meg vagyunk bénulva anélkül.
Amikor véletlenül minden van, víz, áram, net, és, esetleg a boltban is van minimális választék, na, az nagy boldogság. Az ember itt gyorsan megszereti a rumot, és az élet apró örömeit; ül a – valamiért kizárólag svédek által fenntartott – hipszter bárokban, bódult mosollyal nézi az Antall Józsefre hasonlító Olof Palme-képet, és nosztalgiával emlékszik vissza a nyugati, európai létezés kényelmes luxusára. Itt tanulja meg értékelni azt, ami otthon természetes, adott. Sokszor elcsodálkozom magamon, hogy mi is a bajom nekem otthon? Van víz, internet, van lakásom, fűtésem, van munkám, pénzem, egészségem. Akkor meg mi a baj?
Ebben az országban meghalni lehet.
Őszintén nem értem, miért marad itt, aki marad.
Ilyen, amikor egy ország nem működik. A szemét az utcán hever, szó szerint. Emberek, akik az utcán végzik a dolgukat, csontváz soványságúra fogyott kóbor kutyák és macskák mindenütt. Hazudok, van, akinek ez az ország, ez a rendszer jól működik, az itteni NER-nek, egy szűk rétegnek, a kormánynak és sleppjének, olyanoknak, mint például a szállodákat ezerrel építtető Gaesa konszern.
A többiek megszokják, elmennek, belehalnak, vagy, ha még nem teljesen fásultak bele, és tüntetni mernek, börtönbe zárják őket. Emberek ezrei vannak politikai okokból börtönökben: művészek, újságírók, a 2021-as Facebookon szerveződő megmozdulásokon részt vevő békés tüntetők.
Biden egyik utolsó intézkedéseként elérte, hogy Kuba lekerüljön a terroristagyanús országok listájáról. Kuba a listáról való levételért cserébe elengedett 533 politikai és köztörvényes foglyot, akiket tulajdonképpen valutának használt ebben a diplomáciai játszmában. De sokan maradtak így is bezárva. Luis Manuel Otero Alcantara, politikai aktivista és művész, a kubai művészellenállás egyik legismertebb figurája is ilyen, ő 2022-ben került börtönbe.
Trump első intézkedésével semmissé is tette a dealt: Kuba visszakerült oda, ahol volt. A kubai emberek most több oldalról is meg vannak szorítva, egyrészt semmi enyhülést nem várhatnak külföldről, másrészt, ahova menekülnének, ahol a családtagjaik vannak, oda semmi esélyük bejutni.
Mit érdekli Trumpot Kuba nyomora.