Amikor komplett járásokat zártak le, és katonákkal őriztették – így kezelték a legpusztítóbb száj- és körömfájás járványt Magyarországon

„Nem túl szívderítő látvány, amivel találkozni fogunk, még gyerek voltam, amikor legutóbb száj- és körömfájás járvány volt Magyarországon” – ezt mondta Orbán Viktor, amikor Kisbajcsra tartott márciusban, hogy megtekintse az állattartó telepet, ahol a betegség felütötte a fejét. A miniszterelnök jól emlékezett, csakugyan a gyerekkorában volt utoljára ilyen járvány, 10 éves volt, amikor ezzel találkozhatott. Azóta ugyanakkor a védelem és az állattartási szokások is megváltoztak, például jóval kevesebben tartanak szarvasmarhát, sertést otthon, így a településeket a jelek szerint most nem annyira érintik közvetlenül a védelmi intézkedések.

A legutolsó járvány tehát 1973-ban, de a legnagyobb 1965-ben volt, amit méltán lehet a katasztrófák éveként emlegetni Magyarországon. 1964-65 telén rengeteg hó esett, ami aztán el is olvadt, és a nagy dunai árvízhez vezetett. 120 nap alatt összesen hét árhullám ellen kellett felvenni a küzdelmet, csapadékos időjárás mellett. Ezt tetézte a száj- és körömfájás.

A betegséggel már korábban is volt tapasztalatuk a szakembereknek, de csak egyes megyéket, járásokat érintett, míg 1965-ben országos járvány tört ki. Ennek megfelelően drasztikus intézkedéseket léptettek életbe, településeket – sőt, a Magyar Nemzet 1966-os cikke szerint megyéket – zártak le, se be, se ki nem engedtek senkit.

A buszjáratok nem mentek be a falvakba, a vonatok pedig nem álltak meg.

A családom egy része taktaharkányi, ők úgy emlékeztek a ’65-ös lezárásról, hogy ahol jószágot tartottak, az ott élők az utcára sem léphettek ki. Ha kimentek a ház udvarára, visszafelé fertőtleníteni kellett a cipőjüket. Élelmiszerre nagyon nem volt gondjuk, mivel kenyeret sütöttek, a kamrában pedig ott volt a szalonna, illetve a füstölt hús, a pincében pedig a zöldségek, de ha valamire szükségük volt mégis, azt megvették nekik és letették a kapu elé. A vonatok nem álltak meg a községben, ezt gyakran úgy oldották meg az emberek, hogy a szomszédos Taktaszadán szálltak le, és a szántóföldeken keresztül „lógtak be” a faluba, amit egyébként katonák őriztek, így nem volt veszélytelen a művelet. A nagyapám a családi legendárium szerint, mivel vasutas volt, el tudta intézni, hogy lassítson a vonat, és le tudjon ugrani Taktaharkányban, aztán futás haza. Azokat a dolgozókat, akik nem jutottak el a munkahelyükre a zárlat miatt, táppénzre küldték.