Soha akkora szükségünk nem volt még a félelemre, mint most. A félelem, hogy végképp elvehetik az alapvető jogainkat, legyen elég erős ahhoz, hogy legyőzze az összes többi, szánalmas félelmünket. Erről ír Az én hetem című sorozatunkban Karafiáth Orsolya, akinek az alábbi, az aktuális hírfolyam alapján válogatott szókészletből kellett ihletet merítenie: diktátortempó, határátlépés, kormányármány, békeblabla, szuvenír.
Bő tíz éve olvastam egy izraeli történész, Azar Gat elemzését a nacionalizmus arcairól, és pár megfigyelése mélyen bennem maradt. „A nacionalizmus olyan, mint a szex: okozhat jó érzéseket, de vannak, akik elképesztően kegyetlen tetteket követnek el miatta” – mondta. De mikor válik rosszá az egyébként igen közkedvelt szex? Hol fordul át az élvezet fájdalomba?
Ha végigvesszük, hogyan alakulnak ki a nacionalista tűzfészkek, minden annyira tisztának tűnik. A kemény indulatok felkorbácsolhatósága, a törzsi tempó mindig érdekelt, mert az addig egyértelmű és világos, hogy szeretjük a hozzánk hasonlókhoz kötni magunkat. Nyelv, vallás, terület: minden ilyesfajta vonzódás és összekapcsolás érthető. „A nacionalizmus természetes érzés: az emberek együttéreznek a hozzájuk hasonlókkal, és ez nem feltétlenül probléma. A jóléti állam is azért működött, mert az emberek hajlandók voltak a saját csoportjuk szegényebb tagjainak a jólétéért magasabb adókat fizetni. Sokkal kevésbé vagyunk viszont bőkezűek, ha más országok szegényein kell segítenünk” – állítja Azar Gat is.
Érkezik a magyar fesztiválkultúra történetét feldolgozó dokumentumfilm. Arról, hogy miért és hogyan rendeződik át manapság a hazai fesztiválpiac és hogy szeretnek-e egyáltalán a fiatalok fesztiválozni és sörözni, a rendezővel, Csizmadia Attilával beszélgettünk.
15–9-re nyertek a mieink.
