Martini Noémi: Akik nem nyelnek eleget – lehet politikai program a megbocsátás?

„Mene, mene, tekel, ufarszin” – négy arámi szó, amely azt jelenti, „megszámláltattál, megmérettél és könnyűnek találtattál”. A szavak akkor jelentek meg Babilonban Belsazár király palotájának falain, amikor egy lakomára a jeruzsálemi templom szent edényeit hozatta elő a király, és azokból ivott és evett embereivel, feleségeivel és ágyasaival együtt.

A feliratot csak Dániel tudta megfejteni, akit isteni bölcsességgel megáldott embernek és álomfejtőnek tartottak, a Bibliában megjelenő nagy próféták egyike volt. A szavak megfejtése a babiloni birodalom közeli bukását jósolta meg. A négy szó azóta rendre felbukkan művészeti és irodalmi alkotásokban Karinthy Frigyestől kezdve a kortárs alkotópáros Borsos Lőrinc munkáin át. A „mene, tekel” mai közhasználati jelentése elszámoltatásra, korszakok végére utal, szembesülésre az ember lelkiismeretével.

Ahogy a Bibliában, a politika színterén sem ismeretlen az elszámoltatás koncepciója. A jelenlegi legnagyobb ellenzéki párt vezetője, Magyar Péter „út a börtönbe programja” átvitt értelemben a négy arámi szót vetíti Hatvanpuszta falaira. Arról, hogy a Tisza Párt hogyan próbál politikai hasznot húzni az elszámoltatásra épített programjával, és ennek milyen jogi lehetőségei és akadályai vannak, Mudra István kollégám írt hírlevelében pár hete.

Engem azonban nem az elszámoltatás érdekel, sokkal inkább annak feloldása, a megbocsátás.

Amikor egy beszélgetésben felhoztam a témát Fehér Renátó költőnek, felcsillant a szeme, és készségesen osztotta meg velem a témában írt esszéjét. A magyar lelkiismeret ugyanis a rendszerváltás óta küzd a kollektív szembenézéssel, elszámolással, inkább kisebb, mint nagyobb sikerekkel. Renátó emlékeztet, hogy „a ’89-es jogállam megteremtéséért sokat vívók nagy többsége tudta és értette, hogy a demokráciát nem lehet a bosszú politikai programjára alapozni, ez nem lehet az első és főleg nem egyetlen célja és eszköze az átmenetnek”. Vagyis hogy boszorkányüldözés helyett átláthatóságra, független vizsgálatokra és jogi eljárásokra van szükség.

Miközben erről beszélgettünk, megosztottam vele a könyvet, amit éppen olvasok, ami a megbocsátásról szól. Talán első benyomásra lightos, önsegítő könyvnek hangzik, de Myisha Cherry filozófus, a Kaliforniai Egyetem professzora politikai értelemben is évek óta kutatja a megbocsátást. Személyes életem jobbításának szándékával vettem kezembe a könyvet, de aztán rájöttem, hogy a megbocsátást is lehet társadalmi és politikai kontextusban értelmezni. És micsoda véletlen, hogy az amerikai filozófus a megbocsátás politikai koncepciójához felhozott példája ott van Renátó esszéjében is!

A megbocsátást ugyanis többször használták már a politikában, nem is jelentéktelen időszakokban. Az apartheid rendszert követően például ezzel a céllal állították fel a Dél-Afrika Igazságtételi és Megbékélési Bizottságot (TRC). A múltfeldolgozás ugyanis nem mindegy, hogyan történik meg, az elszámoltatás és bosszúközpontú szembenézés sokszor pont az áldozatokra nézve káros. A dél-afrikai bizottság ezért központi szerepbe emelte az igazság keresését, vagyis a múlt pontos feltárását. Azt vallották ugyanis, hogy „nem tudsz megbocsátani valamit, amit nem ismersz”.  

A Bizottság több ezer nyilvános meghallgatást tartott, amelyeket tévéközvetítésben is leadtak. Így a világ bármely pontján, otthon a fotelből érezhette át bárki az áldozatok fájdalmát, amint családtagjaik gyilkosaival vagy megerőszakolóikkal álltak szemtől szemben – és akiknek, sok esetben nyilvánosan, megbocsátottak.

Itt most nem fejteném ki részletesen a TRC hiányosságait és kritikáit, inkább magát az ötletet tartom érdekesnek. A megbocsátás és helyreállítás széles körű társadalmi kiterjesztését a gyűlölet és bosszúszomj helyett. Myisha Cherry könyvének egyik központi üzenete azonban az, hogy akár politikailag, akár személyes szinten gondolkodunk róla,

a megbocsátás nem egyenlő a jogos harag lenyelésével, mert lehet jogos felháborodást érezni anélkül, hogy bosszút akarnánk állni.

Sőt, a megbocsátást vissza is lehet tartani, ettől még nem válunk egyből bosszúállókká, és ezért nem járhatna ítélkezés. Mielőtt politikai szintre kiterjesztenénk a jelenséget, érdemes a saját életünkben megvizsgálni kapcsolatunkat a megbocsátással.