Mit adhat hozzá egy család a kortárs építészeti diskurzushoz? A 2025-ös Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjában nem házakról, hanem gondolkodásmódokról esett szó – köztük a Somlai-Fischer családéról, amelynek mind a négy tagja saját kreatív mikrouniverzumát állította ki. A Prezi-alapító Somlai-Fischer Ádám, Pozna Anita építész és két gyerekük egy játékos, mégis komoly alternatívát mutattak arra, mi lehet az építészet sorsa a szoftverek és miniatűr festmények korában.
Az idei építészeti biennálé magyar pavilonja szándékosan választott provokatív címet: There Is Nothing to See Here. Export Your Knowledge! (Nincs itt semmi látnivaló. Exportáld a tudásodat!) A kiállítás nem épületekre vagy látványos formákra, hanem az építészeti tudás alternatív hasznosulására irányította a figyelmet. Az installáció nem a szokványos értelemben vett építészetet mutatta be – hanem azt, hogy mi történik akkor, amikor az építészeti gondolkodás más területekre „emigrál”.
A kurátori csapat – Pintér Márton vezetésével, Manhertz Ingrid, Graf András és Böröndy Júlia közreműködésével – olyan életpályákat és gyakorlatokat gyűjtött össze, amelyek jól példázzák, hogyan lehet az építészeti képzettséget tágabb kontextusban érvényesíteni. A kiállításon többek között olyan ismert szereplők jelentek meg – egy építészirodára emlékeztető enteriőrben, számítógép monitorok előtt ülő bábuk által képviseltetve –, akik ugyan építésznek tanultak, de ma már egészen más területeken aktívak: a feltaláló Rubik Ernő, a zenész Gryllus-testvérek, a szintén feltaláló Losonczi Áron vagy az építészetből a közéleti térbe lépő Janesch Péter. Nem az épületeikkel szerepeltek, hanem a gondolkodásmódjukkal, amelyet építészeti háttérből emeltek át más szférákba.
A kiállítás egyik izgalmas résztvevője Somlai‑Fischer Ádám volt, aki az interaktív technológiák, a digitális prezentáció és az építészeti gondolkodás metszéspontjában dolgozik. Neve sokak számára a Prezi egyik alapítójaként lehet ismerős, de pályája ennél komplexebb: médiaművészeti és építészeti installációk, valamint digitális interakciótervezés is kapcsolódik hozzá. A velencei pavilonban bemutatott anyaga az építészeti tudás dematerializálódására és újraformálódására reflektált – hogyan válik a térélmény szoftverré, az interakció esztétikai gesztussá.
A kiállításon alkotótársként családja is megjelent: felesége, Anita és gyermekeik – a 17 éves Antu és a 14 éves Léna. A családi együttműködés a magyar pavilonban egyfajta organikus rendszert alkotott, amely nemcsak a közös gondolkodást, hanem a generációkon átívelő tudásmegosztást és közös kreatív erőteret is megjelenítette.
Családotok, mely két kreatív építész-tervező egymásra találásának köszönheti létét, hosszabb-rövidebb ideig élt külföldön is: Barcelonában, majd Bécsben. Ez alapozta meg azt a különleges, kreatív burkot, amelyben éltek, s amelybe a biennálé látogatói is betekintést nyerhettek?
Pozna Anita: Barcelonába a Covid alatt költöztünk, s a járvány miatt valóban a mi kis burkunkra kellett hagyatkoznunk. Onnan Bécsbe költöztünk, és mára Budapest és Bécs között osztjuk meg az időnket.
Somlai-Fischer Ádám: Anitával már a gyerekek megszületése előtt is úgymond kreatív egységet alkottunk, hiszen együtt dolgoztunk a 2006-os velencei biennálé Re:orient pavilonján, és korábban, a Kitchen Budapest létrehozásán. De reflektálva a „burokra”: évek óta hallgatom, hogy minden, amit csinálunk, olyan, mintha nem Magyarországon lenne. Azonban szerintem a „burok” bárhol lehet, és az ilyen buborékokból bármi kinőhet, ez nem országfüggő. Sőt, talán minden egyszer egy buborékból indult. S hogy hogyan tudtuk ezt családi szinten fenntartani? Mindig fontos volt nekünk, hogy szeretünk együtt időt tölteni, és ezt komolyan is vesszük. Eközben folyton figyelünk egymásra, hogy kinek, mire van szüksége. Például hiába éreztük mi felnőttek nagyon jól magunkat szinte izolálva a spanyol tengerparton, ha a gyerekeknek társaságra volt szükségük.
Ezt a magas amplitúdójú kreatív közeget, amit szülőkként a családi életben megvalósítotok, már ti is hoztátok otthonról?
Pozna Anita: Az én családomat átszőtte a kreativitás: a bútorbarkácsolás, varrás, szőnyegszövés, sütisütés. Az édesapámtól és a nagymamámtól rengeteget tanultam gyerekkoromban.
Somlai-Fischer Ádám: Nekem pedig megengedték, hogy a lakótelepi lakásunk falára fessek: a szüleim szobája falára így került egy nagy ügyetlen sárkány… Nagyon sok szabadságot meg érzelmi támogatást kaptam.
A családban mindenkinek van valamilyen fő profilja: Ádám médiaművész, Anita építész, Antu a fajátékairól ismert az interneten, Léna pedig a miniatúráival mutatkozott most be.
Antu: Igen, fából sok mindent készítek, hogy ha szükségem van valamire, megpróbálom létrehozni. Igazából nagyon hiányzik, ha hetekig nem tudok alkotni.
Léna: A kis festmények világa az enyém. Megpróbáltam olyan pici képeket készíteni, amilyeneket csak tudok. Nem volt olyan szándékom, hogy kizárólag én lássam őket, de benne volt a pakliban, hogy másnak ezekhez nagyító kellhet, úgyhogy Velencében most ténylegesen is nagyító alatt vannak kiállítva. Nagyon jó érzés volt látni, ahogy föléjük hajoltak az emberek és mosolyogtak vagy nevettek.
Anita: Engem azok a szituációk hoznak lázba, amikor egy már meglévő tárgyat vagy anyagot kell adaptálni egy új környezetbe vagy egy új funkcióra. Ezért szeretek például maradékokból valami újat létrehozni, vagy – ha az építészeti tervezés szintjén nézzük – tereket átalakítani.
Ádám: A családi barkácsolások is úgy indultak, hogy a leányfalusi házunk építkezéséből fennmaradt építő- és egyéb anyagokat kezdtük farigcsálni, bútorokká alakítani – akárcsak a nagy csomagoló anyagokat, papírdobozokat. Ami körülöttünk van, azt átalakítjuk olyanra, ami nekünk tetszik, számunkra érdekesebb, szebb. Aztán ezekből születnek olyan dolgok, amelyek másoknak is tetszenek. Vicces módon a Prezi is így lett: írtam magamnak egy programot, hogy a saját elképzeléseim szerint tudjak prezentálni. Ezt vittem el először Halácsy Péternek, majd együtt kerestük fel Árvai Pétert, aki üzletileg tapasztaltabb volt, alakítottunk egy céget, és ma már több mint 160 millióan használják ezt a szoftvert.
A Re:orient, az első közös biennálés szereplésetek fő gondolata is az újrahasznosítás volt. Ádám, te már azelőtt is részt vettél velencei építészeti biennálékon.
Ádám: Elég szerencsés vagyok, mert ez már a 4. velencei kiállítás volt az életemben. Barabási Albert-László szakmai hálózati térképén, amely most ott van a Giardini főépületében, ez szépen meg is mutatkozik Először 2004-ben, mint fiatal alkotó/segítő vettem részt itt Janesch Péter kurátorsága alatt negyedmagammal. 2006-ban 20-an álltunk össze a Re:orientre, ahol a fő gondolatot hoztam, hogy olcsó kínai játékokból állítottunk össze interaktív tereket. Nagyon sikeres kiállítás lett: recycling és dizájn a népművészet és a digitális világ határán – érzékletesen reflektált azokra az időkre. Aztán 2008-ban meghívtak a nemzetközi válogatásba a központi pavilonba: Bengt Sjölén barátommal állítottunk ki interaktív installációkat. Most pedig a Nincs itt semmi látnivaló… elnevezésű magyar pavilon résztvevői lettünk Pintér Márton meghívására.
Ádám, azt nyilatkoztad, hogy a család számodra egyben az alkotóenergia kivetülése is, és, ha ez a központi koncepció, akkor mindenképp bemutatnád őket is. Így sikerült az egész családot belobbizni a kiállítótérbe?
Ádám: A közös családi alkotás annyira központi része volt az elmúlt majdnem két évtizednek, hogy ez így volt hiteles. A koncepcióra reflektálva: mi ezt az életet hoztuk létre a monoton munka és tanulás helyett. A kurátornak pedig fontos volt, hogy őszinte legyen a kiállítás, így nem nagyon kellett győzködni.
Ráadásul jó ideje nagyon tudatosan dokumentáltátok a kreatív életeteket egy családi weboldalon az interneten, így tulajdonképpen össze is volt készítve a portfólió.
Ádám: Ennek eredetileg az volt a szerepe, hogy amikor elkezdtünk utazgatni könnyebben ismerkedhessünk; így mutattuk be magunkat más családoknak. Illetve a járvány alatt – az online tér mint kizárólagos érintkezési felület miatt – ez volt kézenfekvő.
Az idei magyar pavilon itthon ellentmondásos kritikákat kapott, de sok külföldi szakmai fórum kifejezetten elismerően írt róla. A koncepció szerint van egy álmennyezetes, műanyag bábus kvázi „lelketlen” irodai tér, amely első pillanatra azt mutatja meg, elég didaktikusan, hogy mi lett volna, ha az itt kiállító, építésznek tanult tehetségek a szakmájuk sablonjai szerint éltek volna tovább; ám egyben – ha közelebb lépünk az egyes asztalokhoz – látható az is, hogy a kreatív energia végül mennyivel eredetibb utakra vezette őket. Ebben az elsőre nyomasztónak ható térben a ti családi asztalotok a sok kis organikus anyagból készült játékkal, miniatűr festménnyel kifejezetten az antitézisét adja a pavilon uralkodó hangulatának.
Ádám: Ez is volt a cél. De nem csak a miénk, hanem Pintér Márton koncepciója is ez volt: azt akarta bemutatni, hogy a viszonylag könnyen nyomasztóvá váló építészeti munka világából sok alkotó kitört, és így hozott létre valami értékeset. Ennek van egy nyers vizuális vetülete, például a piros bábuk – dehát fontos, hogy valami markánsat csinálj, hogy a biennálé látogatóit bevonzd a pavilonba. Ez szerintem sikerült is.
De a többiek munkája nem ugrott ki ennyire, az összhatásban a tietek kiemelkedő lett.
Ádám: Ez kétségtelen. De más íróasztaloknál is sok izgalmas apróság volt, és el lehetett szöszölni, csak időt kellett tölteni előttük. Bár valóban, Léna miniatúrái rengeteg mosolyt váltottak ki a látogatókból.
Antu, Léna, ti hogy éltétek meg a biennálé forgatagát?
Antu: Az egész folyamat izgalmas volt: otthon építgettük, becsomagoltuk, majd utánautaztunk, kicsomagoltuk, kiállítottuk, aztán jöttek a látogatók, akik nézegették. Nagyon jó érzés volt. Főleg, amikor felismertek bennünket a sarokban, hogy onnan figyeljük őket.
Léna, te most jártad ki a hetediket a Kincskeresőben; te voltál a biennálék történetének legfiatalabb kiállítója?
Talán igen. És nekem is nagyon tetszett, ahogy közel jöttek az emberek a munkáimhoz. A szállásunk házigazdájának pedig annyira tetszett, hogy ajándékozott nekem egy kis rajzfüzetet.
A szereplés a biennálén megerősített benneteket valamiféle pályaorientációban?
Antu: Nekem elég egyértelmű, hogy terméktervező szeretnék lenni. De olyan, aki a prototípusokat is maga építi meg; és fontos, hogy mindez valahogy a környezetvédelem szolgálatába állítható legyen.
Milyen a visszhangja, utóélete a kiállított anyagotoknak?
Ádám: Rengeteg a pozitív visszajelzés. Az emberek megértik, hogy ez nem csak rólunk szól – ez egy modell arra, hogyan lehet ma családként együtt élni. Ellenszere annak, hogy a gyerekek és szülők külön világokban éljenek. Sokak számára felszabadító látni, hogy van alternatíva: a vágy, hogy megvegyünk valamit, átalakítható közös alkotássá. Nem kell új játék – építsünk egyet hulladékból. Ez a kortárs családi lét egy lehetséges formája. És talán konkrét együttműködések is születnek: például összebarátkoztunk Vladan Jolerrel, aki nagyon sikeres médiaművész, egyben lelkes Prezi-felhasználó, és szívesen hozna létre velünk közös projektet.
Nem zavaró, hogy a könnyebbség kedvéért „Prezi családként” hivatkoznak rátok?
Ádám: A Prezire elég büszke vagyok, mégiscsak az egyik legismertebb termék a világon, ami valaha készült kis hazánkban, de valóban kicsit félrevisz az üzenete, mert mi nem egy techcsalád vagyunk, életünket nem képernyők előtt töltjük.
A 19. Velencei Építészeti Biennálé november 23-ig látogatható.
Nyitóképünkön a Somlai-Fischer család. / Fotó: somlai-fischer.com
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!
Átvette a főváros rendőrsége fölött az ellenőrzést, és a washingtoni Nemzeti Gárda katonáit küldte az utcára Donald Trump, akinek mindezt lehetővé teszik a törvények. És az is igaz, hogy Washingtonban súlyos probléma a bűnözés, a lépés mégis az elnöki erőfitogtatás újabb példája.
Mekkora felelősség nyomja a sportvezetők és a szülők vállát? Szakértőket kérdeztünk a témában.
A hír hallatán Szijjártó Péter felháborodott.
A tűz átterjedt az egyik épület homlokzatára is.
