„Olyat ad, amit máshonnan nem kapok meg” – Interjú Csepelyi Adrienn-nel

A tanítás viszonylag új szál. Testhezálló?

Imádom. Már az első évben elnevezték a foglalkozásaimat Metálműhelynek. Az is! Idén egy 12 fős csoporttal dolgozom, nagyon motiváló. Nyilván nem lesz mindenkiből sportriporter vagy műsorvezető, de az életük más területein is sokat ad nekik, amit itt tanulnak. Akadt tanítványom, aki az utolsó műhelyfoglalkozás villámfeladata közben jött rá, teljesen véletlenül, hogy tehetséges fotós.

Mondjuk ez veled is így volt.

Tényleg, tulajdonképpen így történt. 2013-ban jött egy hirtelen lehetőség, hogy Manchesterbe utazhatok, a következő pillanatban már az Old Trafford stadionnál állok egy méregdrága fényképezővel a kezemben. Egy workshopon az volt a feladat, hogy szurkolókat fotózzunk. Akkor fogtam először profi gépet, bekapcsolni sem tudtam. Aztán az enyém lett az első és a második helyezés is. 2014-ben már a Stuart Roy Clarke, a népszerű fotós mellett dolgozhattam és tanulhattam, az idén pedig a manchesteri Nemzeti Futballmúzeum is beválogatta néhány képemet a kiállítási anyagába.

Az első könyved megjelenése óta már több hónap eltelt, lehet összegezni meg számvetni. Rengeteg kritika és ajánló jelent meg, író-olvasó találkozóból sem volt kevés, és több díjra is jelölték a Belemenést.

Nagyon megnyugtató, hogy ennyire pozitív volt a fogadtatása. Újságíróként, nőként is sok a rossz tapasztalatom, már ami a fociba való „belekontárkodást” illeti, ez mindig sok ellenállásba ütközött. Most is belefutottam hasonlóba, de túlnyomórészt lelkes, pozitív és korrekt véleményékkel találkoztam, és nagyon jogos felvetésekkel.

Csepelyi Adrienn: Belemenés Európa Kiadó, 2018

Most a szövegre gondolsz, az irodalmi értékére a könyvnek, vagy a futballszakmai vonatkozásokra?

A szövegre. Fontos, hogy a szöveg kapott kritikát, mert ezt szerettem volna: hogy az legyen a fókuszban. Nem mondom, a könyvvel foglalkozók egy kisebb hányada még mindig azzal indítja a beszámolóját, hogy nahát, nőként szereti a foci, de olyat, amilyet hat–nyolc éve, amikor gyakorlatilag kikérték maguknak, hogy hogy képzelem, hogy fociról írok és beszélek, hogy jövök ahhoz, hogy nőként hozzáértőként nyilvánuljak meg, már nem tapasztaltam. Nem éreztem a korábbi, kifejezetten agresszív kirekesztést.

Ez az eltelt éveken kívül minek köszönhető?

Annyira személyes és őszinte a könyv, hogy aki egy kicsit is olvasott belőle, megértheti, hogy nem az én exhibicionizmusomról szól, nem egy eszköz, amellyel a figyelmet szeretném felhívni magamra. A foci egyszerűen létezik az életemben, sok mindent meghatároz, és nem tudok úgy csinálni, mintha nem lenne. A Belemenés tulajdonképpen a magyarázat, amit éveken át követeltek tőlem, miközben nem magyaráz semmit, hiszen hogyan lehetne érzelmeket magyarázni? A mélységük viszont megérthető belőle.

Nyilatkoztad valahol, hogy szándékosan mellőzted a futballszlenget a könyvből, és direkt nem a focit analizáló észosztáson volt a hangsúly, inkább amolyan kedvcsinálóként vehetik kézbe az olvasók, a laikusok is. Hogy érzed, ha valakinek nincs meg gyerekkorától ez a zsigeri rajongása a foci felé, mint neked – miközben a futball jelentése, szerepe is ennyire megváltozott –, akkor szerinted ebbe a mai, átpolitizált, mutyiszagú, pénzügyi balhékkal tarkított és alapvetően sikeretlen magyar fociba bele lehet szeretni?

Nyilván jóval nehezebb, mint ha gyerekkorodtól veled nő ez a zsigeri rajongás. Ugyanakkor például egy válogatottmeccsen azonnal fejbe tud kólintani. Rögtön elkap, hogy itt valami nagyon nagy dolognak vagy a részese. Nem is biztos, hogy meg lehet vagy kell racionálisan magyarázni. De ezeknek a meccseknek még mindig megvan a varázsuk, félreteszel és elfelejtesz mindent egy pillanat alatt, ha játszik a csapat. A sajátodnak érzed a válogatottat, és minden sejteddel akarod a győzelmet. Persze bizonyos időszakokban ez nehezebb, máskor könnyebb.

Akkor nem érzed, hogy a (magyar) foci szerelmeseként neked nonstop a mundér becsületét kéne védened.

Semennyire sem. Nem védem, és nem is érzem feladatomnak. Nagyon is kritikus voltam mindig. A magyar élvonalhoz nekem nincs olyan erős kötődésem – függetlenül attól, hogy járok meccsekre –, amilyen a Liverpoolhoz és a magyar válogatotthoz. Az utóbbi mindent felülír. Ezt kívülállóknak talán nehéz lehet megérteni. Hiába tudsz a szakma viselt dolgairól, mégis azt érzed, hogy újra meg újra ott akarsz lenni. Az én generációm abba született bele, hogy idehaza rossz irányba fordultak a dolgok. Egy megyei meccsen tisztán érzed, hogy ha egy bíró rosszat fúj, az élet és halál kérdése – a hazai élvonalban ritkán. Soha senkit nem tudok megvédeni – és nem is akarok –, aki nem teszi oda magát százszázalékosan, akinek a foci nem az élete, csak a munkája. A Belemenéshez – azt gondolom – azért tudnak olyan sokan kapcsolódni, mert ugyanazokon a stádiumokon mentek keresztül, mint én: ugyanúgy robbant be az ő életükbe is a tévéközvetítéseken, majd az interneten keresztül a nemzetközi foci, és talán előbb szurkoltak más országok csapatainak, mint hogy egy válogatottmeccsre valaha kimentek volna. A Belemenés nem a fociról szól, hanem az ahhoz fűződő viszonyunkról. A foci olyat ad, amit máshonnan nem kapok, nem kapunk meg.

Ezt emelték ki visszajelzésekben is?

Rengetegen, igen. Sokaknak éppen erre volt szükségük. Főleg a nőknek. Mondják, hogy milyen teher került le vállukról, amiért nem kell többé magyarázkodniuk, csak átnyújtani a könyvet azoknak, akik meg akarják érteni, hogyan lehet nőként ennyire imádni a focit. De sok férfi is mesélte vagy írta, milyen felemelő volt olvasni, hogy ugyanazért szeretjük ezt a játékot – és hogy a feleségük, a barátnőjük most már jobban érti, mi ez az egész.

Évek óta több nyilatkozatodban is utalsz rá, hogy nőként erre a térfélre merészkedni elég sok konfrontációval járt, és hány meg hány alkalommal kellett a szexista attitűdök mellett féltékenységgel, rosszindulattal vagy szimpla tahósággal megküzdened. Érdekes, mert ha csak a könyvedet olvasva alkot véleményt az ember, azt érezheti, hogy rengeteg akadályba ütköztél, de azokat sikeresen vetted. Az értetlen(kedő) fiúkat, férfiakat viszonylag gyorsan meggyőzted arról, hogy helyed van ebben a világban, és a falak hamar leomlottak előtted. Ez így végül is egy szép sikertörténet. A Belemenésben inkább csak utalsz az elnyomás csúnyább epizódjaira – amelyek már elsősorban szakértőként, újságíróként, a munka világában értek –, de ez nincs kibontva a könyvben. Miért?

Ez tudatos írói döntés, szándékosan nem erre koncentráltam. A könyv az én civil szurkolói énemről szól, ez pedig nem azonos azzal a történettel, amit újságíróként megéltem, tapasztaltam. A futballhoz való viszonyom nem változott meg attól, hogy a futballban vagy a környékén dolgozó emberek némelyike hogyan viselkedett velem meg a többi nővel. Ha egyszer meg is írom, az egészen biztosan egy másik könyv témája, és annak nem most van itt az ideje.

Csepelyi Adrienn fotó: Kállai Márton

Akkor sem kaphatott volna helyet mindez a könyvben, ha nem ennyire pontosan önéletrajzi, ha nem mindenki a saját nevén szerepel, ha nincsenek ennyire egy az egyben megfelelések az emlékeiddel? Hanem egy kicsit a fikció felé csúszik, viszont ez a része is elmesélhetővé válik valahogy?

Szó sem lehetett fiktív szálakról. Az teljesen elvitte volna a fókuszt arról, amit eredetileg akartam ezzel a könyvvel. Ez ennél sokkal-sokkal intimebb dolog.

Pedig a te esetedben a rajongás, a felkészültség felnőttként munkára, sőt elismerésre is lett váltva a magyar foci világában, ahová nem egyszerűen „bebocsátást nyertél”, hanem alanyi jogon vívtál ki tiszteletet, és álltad meg a helyed nőként. Én azért nagyon remélem, hogy ez is el lesz mondva egyszer. A szakmai-munkahelyi plafonokkal és gáncsokkal – meg persze a sikerekkel.

Akár. De még egyszer: annak a mostani könyvhöz nincsen köze, szerzői döntés volt, hogy bizonyos dolgok csak az utalás szintjén kerültek bele. Nem akartam botránykönyvet írni, mert akkor vagy leírod az egészet, ahogy volt, vagy semmit. És még azt is el tudom képzelni, ha ezek a történetek – akár ebben a könyvben – napvilágra kerültek volna, az iszonyú kontraproduktív lenne a nők szerepvállalását tekintve. Nem tart ott még a társadalmunk, nem vagyunk elég érettek ahhoz, hogy tanulságokat vonjunk le. Ezzel foglalkozni nem szépirodalom, hanem egy másik típusú, más műfajú szöveg. Emellett időszerűnek sem érzem, nem látni, pontosan hová fut ki, nem lehet még kellő távolságból visszatekinteni rá. Az újságírás sok szempontból terhelt szakma, gyakran nem világos, mi a szexizmus, mi szól nekem, az embernek, és mi zúdul rám egy-egy kolléga saját, tőlem független sérelme miatt.

Kudarcra lenne ítélve ma erről párbeszédet kibontani – vagy csak megpróbálni – itthon?

Hajlok rá, hogy igen. Hogy konkrétan az én történetemnek milyen lehetséges folytatásai vannak és lehetnek, azon még nekem is gondolkodnom kell, az azonban biztos, hogy nem írtam ki magamból a focit.

Még szép.

De én korábban képzeltem olyasmit, hogy így lesz. Hogy kikerül a pont a végére, kerek egész, mehetünk tovább. Nagyon gyorsan kiderült, hogy ez nem így működik. Annyira mélyen él bennem a foci, hogy muszáj újra és újra visszatérnem hozzá, és írnom róla. Ugyanakkor a Belemenés más szempontból is első könyv: az írás során rengeteg barátomat, szakmabelit, szépírót megkértem, hogy mondjon vagy mutasson olyan könyvet, bármilyen nyelven, ami szépirodalom, a focival foglalkozik, és nő írta. Mind ez idáig senki sem tudott mutatni, és én sem találtam. Nem voltak nagy előfutárok, nem volt kapaszkodóm. Mert az, hogy a Focilázat elolvasom, amit egy férfi írt, nem segít feltétlenül megfogalmaznom vagy rekonstruálnom, hogy nőként hogy kerültem ebbe, és hogyan éltem meg ezt a húsz évet. Szóval a Belemenés első lépés olyan tekintetben is, hogy húztam vele egy vonalat, hagytam egy jelet.

Te rá voltál amúgy szorulva sportújságíróként, -szakértőként a nagynevű médiák nagy embereire? Úgy értem, hogy az elmúlt években a külföldi sajtót eredeti nyelven olvasó hazai bloggerek, elemzők egész sora jelent meg, és hozott be évtizedes lemaradást, illetve tesz le nemzetközi mércével mérve is professzionális tartalmat az asztalra magyar nyelven (ezt nem én, hanem nálam okosabbak mondják természetesen). Nem lehetett volna, hogy te a Kötényblog szerzőjeként vagy szimpla outsiderként arass babérokat?

Az outsidereknek itt nagyon sokáig nem osztottak lapot. Most már látni őket, de ebben több mint tízévnyi munkánk van. A 2010-es világbajnokság során volt először, hogy bloggereket (is) hívtak a köztévén a stúdióba – és még mindig nem mondanám, hogy agyon lennének foglalkoztatva. Olyan pedig nagyon-nagyon kevés kivételtől eltekintve egyelőre nincs a magyar piacon, aki nagyon tudatosan, akár részterületekre fókuszálva ad közre minőségi tartalmat, és megél belőle. Márpedig ha nem tudsz belőle megélni, nem is engedheted meg magadnak, hogy az időd, az energiád javát ebbe fektesd. De voltak és vannak is úttörők a médiában: remek teljesítményt nyújtó nők – és igen, azok a férfiak is úttörők, akiket csak a tudás érdekel, nem az illető neme vagy titulusa. Nagyon jó nézni például a BBC műsorait, ahol férfimeccseken nők is elemeznek. Megszokták, szeretik, működik.

Nyilván ott évtizedek óta több Csepelyi Adrienn hozta ezt össze. Ez a fajta respekt nem kuriózum, hanem megszokott, normális.

Amikor a Stoke City bérletkampányához készítettem fotókat 2014-ben, azt sem tudták, ki vagyok. A képeim érdekelték a klubot. Ezt a hozzáállást kellene erősítenünk idehaza. Bízom abban, hogy tíz vagy húsz év múlva ez nálunk is hétköznapi lesz, mert a ma felnövő kislányok azt látják, hogy nők beszélnek a futballmeccsek alatt, őket is idézik az újságok, és el fogják tudni képzelni, hogy itt nekik is lehet ez az életcéljuk.

A csodabogár státuszból segített egy kicsit kimászni ez a könyv, vagy inkább csak ráerősített?

Ez a skatulya néha irtó kényelmetlen tud lenni. Míg más csak simán élvezi, hogy futballszurkoló, én néha nem tudom levetkőzni a missziójelleget. De ha a nagy egészre figyelek, tudom, hogy egyszerűen nem tehetem meg, hogy nem kezdek vele semmit. Felelősség. Mondok egy példát. Hy Money a Crystal Palace (ez egy futballklub – F. M.) fotósa. Eleinte a futballpálya mellé sem akarták odaengedni fényképezni, előfordult, hogy kihajították. A hetvenes évektől kitartóan fotózott, és kőkemény terepen kellett helytállnia. Van egy csodálatos albuma a csapatról készített felvételeiből, lényegében ő lett a klub krónikása. Manapság az utcán is felismerik, tisztelik a szurkolók. Ma már el tudja mesélni, mennyire ridegek voltak az indulás évei, és más perspektívából lát rá a korábbi küzdelmeire is. Miközben arról is számot ad, hogy noha sok esetben kifejezetten előnyére vált, hogy nő, azokat az elképesztő hátrányokat, amelyeket megtapasztalt, azért nem egyensúlyozzák ki ezek az emlékek. Nekem nagyon fontos és tanulságos történetek ezek. A Belemenés, azt hiszem, abban segíthet, hogy hogyan értsük meg egymást. És hogy tudjuk, mennyire sokat számít valaki életében az, ha komolyan vesszük és támogatjuk, amit fontosnak érez. Aztán majd léphetünk följebb, és lehet szó arról, hogyan beszéljünk a nőkről, a nőkkel, hogy mit is jelent egyenrangúnak vagy feministának lenni. De ez már nem csak a fociról szól.

szerző: Fiáth Marianna

Ha szívesen olvasna hasonló tartalmakat, rendelje meg a HVG Extra A nő legfrissebb számát a kiadótól vagy keresse az újságárusoknál.