Nem attól félek, hogy a gyerekem beszélgetése kikerül, hanem attól, hogy idegenek felhívhatják

Az nem kérdés, hogy a mostani generációnak nem ismeretlen a digitális világ, sőt ők az előző generációval szemben már nem ismerik első kézből az internet előtti időszakot. Nem idegenek számukra az okoseszközök, gyakorlatilag ezekkel nőnek fel. De mennyire feladata a szülőnek, hogy ő is digitalizálódjon?

Bárdossy-Sánta Nóra: A digitalizáció igazából nullaéves kortól körül veszi a gyerekeket: már akkor találkozhatunk megosztott magzati fotókkal, amikor még a pocakban vannak, így akkor is jelen vannak a digitális térben, amikor még meg sem születtek. A szülőknek pedig abszolút van felelősségük abban, hogy tisztában legyenek a digitális térrel, az online platformokkal és a digitális eszközök használatával, hiszen – mint minden másban – ebben is a szülők a mintaadó személyek a gyerekek számára.

Fontos, hogy szülőként a nulladik pillanattól fogva tudatosak legyünk abban, hogyan használunk digitális eszközöket, hogyan vonjuk be adott esetben a gyerekeket ezeken a platformokon, hogyan posztolunk róluk és hogyan osztunk meg információkat. Sokszor sokkal hamarabb elkezdődik a példamutatás, minthogy abban a szülők direkt tudatosak lennének. Azért hangsúlyozom a nullaéves kortól való felkészülést, mert általában a szülők csak akkor szembesülnek a problémával, amikor a gyerek már valamilyen digitális eszközt használ, vagy kéri annak a használatát, és egyszerűen nem lehet a képernyő elől elszakítani. Ekkorra egy sor olyan rásegítő magatartással találkozhatott már a digitális térrel kapcsolatban, ami lehet, hogy nem volt tudatos.

Keszthelyi Zoltán: Nagyon nagy a különbség aközött, hogy egy tinédzserről beszélünk, vagy arról a gyerekről, akinek a kezébe adja a telefont a szülő. Ott a gyerek nem tudatosan készül arra, hogy egy eszközt fog használni, hanem csak ugyanúgy kitölti az idejét, mint ahogy odabámul a bekapcsolt tévére – vagyis passzívan kapja ezt az ingert.

Egy nagyon kedves barátom kérdezte, hogyha a gyereke thai bokszolni jár, ő is járjon-e el. Nyilván nem, viszont fel kell készülni, hogy mivel jár, ha sportolni kezd a gyereke, mit okoz ez az iskolában. A szülőnek el kell kezdenie a témával foglalkozni, és igenis tisztában kell lennie azzal, hogy nem minden helyre engedem oda a gyereket a digitális térben, ahogyan a való világban sem engedem el bárhová.

Mennyire tudják a szülők tartani a tempót a gyerekekkel? Látnak a tudatosság terén bármilyen fejlődést?

K. Z.: Én mindent nagyon borúsan látok, de nyilván nekem az a szakmám, hogy borúsan lássak: mindent támadó szemlélettel nézek, hogy miért rossz egy adott platform. Például, hogy mindenki örül annak, hogy egy beszélgetésre használt alkalmazásnak a végpontok közötti titkosítása van, de én nem attól félek, hogy a gyerekem beszélgetése kikerül, hanem attól, hogy idegenek felhívhatják, és szeretem azt a funkciót, ahol beállítom, hogy csak a kontaktnál lévők léphetnek kapcsolatba a felhasználóval.

Azt látom, hogy a szülők nagy része nincs felkészülve, és úgy van vele, hogy miért pont őket hallgatnák le, meg mi baj lehet abból. Akkor meg kétségbe esnek, amikor többezer forintos számlát generálnak nekik, miután feltelepített valaki egy „SMS-en keresztüli vírusirtót” – ami persze természetesen nem létezik. Nagyon csúnya dolgot fogok most mondani, de azokat az embereket, akik nem veszik fel a lépést, egy birkanyájnak tekintik a csalók, akiket ide-oda terelgethetnek. Sajnos ez a helyzet: kicsi etapokban, nem mindig veszed észre, de igenis meglopnak, ha nem figyelsz.

B.-S. N.: Alapítványi oldalról nézve azért érezzük az elmúlt évek pozitív hatását. Sokszor kerül elő a téma, sokat beszélünk a posztolásról és annak veszélyeiről. Nyolc év alapítványi munkásság után kimondhatom, hogy a legtöbb esetben már nem kell magyarázni, hogy egy meztelen fotót miért ne töltsünk fel a gyerekről, vagy egy olyat, amin éppen a bilin ül, vagy ahol csupa maszat az arca egy jó kis reggeli kakaós csiga után.

Elengedhetetlen egy folyamatos párbeszéd a témáról, hogy legyenek gyakorlati tippek az esetleges veszélyforrásokkal kapcsolatban. Van, amiben már történtek pozitív változások, de még nagyon sokat kell erről beszélni, hogy a társadalom minden szegletéhez el tudjon érni.

A gyerekekről való posztolás egy kifejezetten megosztó téma, de mi alapján döntse el a szülő, hogy mit oszt meg a gyerekéről?

B.-S. N.: A lényeg, hogy át kell gondolni a megosztás előtt, hogy miről szól az a poszt. Azt látjuk, hogy a közösségi médiában a gyerekekről megosztott tartalmak jó része nem a gyerekről szól, hanem arról, hogy mondjuk a felnőtt éppen meg akarja mutatni, hogy hova mentek el nyaralni, vagy hogy milyen jó szülő. Azt minden kommunikációs szakember alátámaszthatja, hogy egy kiskutyával vagy kisgyerekkel a fotó jobb eléréséket képes hozni.

A másik pedig az, hogy mielőtt gyerekes képet posztolunk, fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy vajon örülnénk-e felnőttként, ha rólunk egy ilyen fotó kikerülne a digitális térbe. Ha igen, akkor azon is érdemes elgondolkodni, hogy gyerekként örültem-e volna neki. Nemcsak a visszaélések és manipulálhatóság miatt kell ezt átrágni, hanem a digitális lábnyom miatt is. Az ilyen tartalmak növelhetik a kortárs bántalmazások kockázatát: kutatások kimutatták, hogy a gyerekekről feltöltött képeket visszakereshetik az osztálytársak, és ezek alapot adhatnak arra, hogy a másikat kipécézzék, bántsák, vagy manipulálják a fotókat.

Milyen további konkrét veszélyekkel találkozhatnak a gyerekek a digitális térben?

K. Z.: Széles a spektrum, különböző rétegei és szintjei vannak a veszélyeknek. Az egyik az az, ha a gyerek olyasmit lát, olyasmit tapasztal, amire még nem ért meg. Nagyon gyakori, mikor mindenféle videókkal, akár hoaxokkal vonzzák a képernyő elé a gyerekeket, hiszen van, ahol a feltöltő a nézettség után kap pénzt. A gyerekek meg zabálják a tartalmat – ahogy a felnőttek is. Egy másik veszély lehet az, hogy a gyerek idegen emberekkel veheti fel a kapcsolatot. Nem biztos, hogy egyértelmű, hogy kell a digitális térbe átültetni az olyan hétköznapi szabályokat, minthogy nem ülsz be egy idegen autójába vagy nem állsz szóba idegenekkel. A digitális tér is csak egy hely, ahol időt töltünk, és meg kell tanítani a gyerekeket ugyanazon szabályok betartására, amiket a való életben már megszokhattak.

Rendkívül gyakori, nem újkeletű dolog, hogy az online térben ismeretlenekkel barátkoznak össze a fiatalok, és barátjuknak tekintik az illetőt. Ismerek olyanokat például, akik tíz év barátság után találkoztak először élőben: ez egy happy end-történet, mert valóban jó barátok azóta is, ugyanakkor nem tudhatod, hogy ki van a túloldalon, hiszen nem tudod validálni. Annak idején még azt mondtuk, hogy elég, ha felmegyünk az illető Facebook-oldalára, hogy kiderüljön, az egy kamuprofil-e vagy sem. Ma ezt nem tudod megmondani, mivel – egyébként nagyon helyesen – a beállításokban kiválaszthatod, hogy mit láthat rólad bárki, és mit nem.

Sajnos a szülőket is meg lehet vezetni olyan SMS-es csalásokkal, hogy lejárt a család Netflixe vagy a gyerek Xbox Live-accountja. A csalók úgy vesznek le a gyerek telefonján keresztül eljutatott üzenettel pénzt, a szülők úgy adják meg ezeken a fizetési felületeken a bankkártyaadataikat, hogy a felnőtt azt hiszi, mindent jól csinált.

A pandémia hogyan változtatta meg a helyzetet: ahogy a kibertámadások száma megnőtt, úgy a gyerekekre leselkedő veszélyek száma is emelkedett az online térben?

K. Z.: Nem biztos, hogy azt mondanám, hogy megnőtt a kibertámadások száma, inkább úgy fogalmaznék, hogy a betalálások száma ugrott meg, ami egyértelmű következménye annak, hogy többen használták aktívan az online eszközeiket. A covidnál az volt a nehéz, hogy olyan embereknek is egyik pillanatról a másikra kellett okoseszközt adni a gyerek kezébe, akik nem voltak erre felkészülve. Ráadásul mivel a felnőttek dolgoztak, nem tudtak mindig ott ülni a gyerek mellett, hogy segítsenek. A gyerekek pedig összefogtak, és összességében szuperül megoldották az életüket az online térben. Egyszerűen zseniális dolgok történtek: imádtam például, amikor benyitottam a gyerekhez, és azt láttam, hogy online játszanak egy társasjátékot.

Ennek az időszaknak a digitalizáció terén vannak pozitív és negatív oldalai, de én azt gondolom, hogy kifejezetten jót tett a társadalomnak a hirtelen ránk kényszerített digitalizáció – még ha rövid távon ezt nem is érezzük. Egész egyszerűen minél jobban, minél tudatosabban használnak valamit az emberek, annál magabiztosabbak lesznek, annál kevésbé lehet őket becsapni.

Mi az, amit szülőként tehetünk a digitális biztonságért a családban?

B.-S. N.: Minden család különböző, ahogy a gyerekek is azok, más a hátterük és mások a szokásaik az eszközhasználat esetében. Az alapítványnál mindig azt szoktuk mondani, hogy akkor lehet ezt jól csinálni, hogyha a család átgondolja, mi jellemző rájuk az okos eszközök és az internetezés terén, majd együtt, a gyerekekkel közösen átgondolva alkotják meg a családi szabályokat. Ehhez egyébként van egy digitális kisokosunk, hogy mik alapján érdemes elindulni. Nem árt lefektetni, milyen időtartamokra lehet használni az eszközöket, illetve mik azok a közös családi alkalmak, amikor senki nem telefonozik. Ha pedig az étkezőasztalnál, a vacsora közben nincs képernyőidő, akkor anya és apa sem veheti elő a telefonját. Fontos, hogy a szabályokat a családra szabjuk, és azok ne legyenek betarthatatlanok. Előfordul, hogy amikor a szülőkkel beszélgetünk egy digitális szülőségről szóló előadáson, akkor a végén el szoktuk mondani, hogy nagyon kérjük őket, ne az legyen az első, hogy hazamennek, és azt mondják, hogy mostantól nincsen internet, ha eddig nem ez volt a rendszer.