„Ha már nem érdekelne a divat, az lenne a halálom napja” – ezt mondta egyszer magáról Ines de la Fressange. A nőt valami furcsa magyar fordítási szokás miatt a francia divat nagyasszonyának aposztrofáltak a La Parisienne című könyvének hazai változatának alcímében, de nem kell csodálkozni, hisz nálunk Párizsi sikknek kellett elnevezni azt, ami magyarul egészen egyszerűen annyit jelent: a párizsi nő.

Való igaz, hogy nem kicsi az asszony 180 centis magasságával (hozzá kb. ötven kilójával), ezért is volt a Chanel modellje a nyolcvanas években. Manapság pedig – 55 évesen – Jean Paul Gaultiernek vonul a párizsi divatheteken, miután 2009-ben visszatért a kifutóra és mindenki mást lepipált. Fressange az a francia, illetve párizsi nő, aki miatt nem kell félni annyira semelyik x-től.

Persze ilyen alkattal könnyű, legyinthet a kishitű (és/vagy irigy) kortárs, de ennyi erővel azon lehetne nyavalyogni, hogy csak a franciáknak van stílusérzékük, ezért nem is érdemes jobbra törekedni. Kétségtelen, hogy valamiért nem Budapest a divat fővárosa, és nem is lesz soha, de attól még tanulhatunk másoktól: Fressange könyve tökéletesen alkalmas arra, hogy ezentúl jobban nézzünk ki, vagy kicsit odafigyeljünk magunkra.

A sok színes képpel illusztrált, naplószerű, kissé blőden öribarissá szerkesztett kiadvány első látásra nem túl megnyerő. A borító például teljesen elüt a belsőtől: bordó, műbőrhatású fedél, rajta aranycirádákkal bevésve az a bizonyos fő- és alcím, aztán ott van Fressange sziluettje és aláírása.

Ehhez képest belelapozva egy eklektikus, 100xSzép magazint idéző dizájn köszön vissza, jegyzettömbszerű – azaz kézírásos, azaz személyeskedő, azaz öribaris – firkákkal, színes kihúzókkal, post-itokkal, szerteszét biggyesztett skiccekkel, fotókkal. Nem egy mélyenszántó olvasmány, az látszik, de nem is várjuk tőle.

Kissé eklektikus, tinimagazinos belső

hvg.hu

Ezeket a furcsaságokat mégis megbocsátjuk, ha nem is a legeslegelső, de rögtön a második oldal átböngészése után. Itt ugyanis megtudjuk, hogy mitől legendás a párizsi nő, és rájövünk, hogy tényleg az, és rácsodálkozunk, hogy milyen egyszerű annak lenni. Egyben elszégyelljük magunkat, mert az egyik pontból biztos kiderül, hogy mit rontottunk el eddig.

A csúfondárosan leszólt anti-stílusos magatartáshoz sorolható a görcsösen egymáshoz illesztett szettek – ocelot! – vagy a túlragyogás sokszor elkövetett hibája.

Ines de la Fressange, Sophie Gachet: Párizsi sikk, Alexandra Kiadó. 240 oldal, 4999 Ft.

hvg.hu

A második fejezet fantasztikus gyakorlati tanácsokat nyújt vásárláshoz, és itt olvasható Fressange sokat hangoztatott ars poeticája is: Ne váljunk a divat áldozataivá. Szerinte anélkül „divatozni”, hogy az valóban passzolna (nem csupán méretben) egyszerűen hülyeség. Nyilván, bólogatunk, de hogy ez mit jelent a hétköznapokban, a shopping-túráinkra levetítve?

„Ha megveszem ezt a dolgot, lesz kedvem felvenni ma este?” Milyen egyszerű! És tényleg hatásos, kb. olyan alapszabály, mint étlen tilos ábécébe menni. De egyéb jótanáccsal is szolgál pénztárcánkra nézve a szakértő, és ezzel lerombolja azt az illúziót, hogy bezzeg odaát a pénzeseknek könnyű flancosnak lenni. Elárulja, hogy simán kombinál egy-egy márkás darabot a Monoprix-ben (kb. mint nálunk az Aldi, vagy a Lidl) vásárolt pólóval.

A kombók varázsa eleve kötelező: vintage (használt, régi, ósdi) újjal, elegáns lazával. Ezt mi idehaza még csak kapizsgáljuk, mert vagy nagyon pöpecül – miszpicsa - akarunk kinézni, vagy nagyon szakadtan – hipster, vagy már elmúltunk huszonöt, és nem tudjuk, mit kezdjünk az egyre érettebb nőiességünkkel. Esetleg nem érdekel minket a divat.

Akkor meg úgyis tökmindegy, mert nem jut eszünkbe, hogy levegyük a polcról ezt a könyvet, ami pont a 160. oldalig használható, utána csak annak, aki hetente (vagy havonta, esetleg félévente) megy ki Párizsba, és ugyanott akar vásárolni (vagy enni), mint a „nagyasszony”. Aki nagy is, és asszony is, de nem ez a fontos, hanem, hogy kurva jól néz ki, és mi is így szeretnénk.