Előre szólok, egy muzsikus cimborám előbb bízna rám egy agyműtétet, minthogy zenéről véleményt mondjak, bár úgy tűnik, ettől még beülhetnék az X-Faktor zsűrijébe. Legutóbb a kiesés elől menekülő párbajozók értékelésekor, mikor elvileg kutak nyílnak a stúdióban és éles ingák hasítják a levegőt, szóval ekkor hangzott el Gáspár Laci szájából, hogy „nem nagyon szeretnék belemenni szakmázásba most, szerintem ez most nem az a pillanat”. Még jó, hogy a traumatológia ügyeletesei hagyományosan fogják föl a munkaköri leírásuk.

Nem mellébeszélek, ugyanis egy televíziós tehetségkutató a mindig nehéz helyzetben lévő zsűriről szól, ezért fontos, hogy „ezer arca” legyen, akár a jutalmul felajánlott Panamának. És lehetőleg egyik arc se hasonlítson Noriega tábornokéra.

Bár szórakoztatók tudnak lenni, a versenyzők karaoke-produkciói valójában nem jelentenek semmit. Nem látom be, hogy miért a Soulbreakers vagy Dánielfy Gergő előadásában kéne Michael Jackson-számokat hallgatnom, ahelyett, hogy a saját szerzeményeiket adnák elő, amik biztos rosszabbak, de legalább érdekesebbek. Ezek a Hungaroton Super Hits-performanszok ugyanis se nem elég rosszak, se nem megrázóak (a cserbenhagyott Opitz Barbaráét kivéve).

Ráadásul mindenki tudja, hogy tízből kilenc fellépő jövő ilyenkor már all you can eat–étteremben énekli a Ha az életben nincs már több mókát, miközben hivatalnokok vágják le a nyakkendőjüket a buli csúcsaként. Ma még egy egész címlapot is megtölthetnek a fiatal tehetségek, még a Barátok közt Rózsa bisztrójában is felbukkanhatnak, de nemsokára már legtöbbjükről csak egy mellműtét és egy négy pisztolylövéssel kivégzett latexruhás polgármester között olvashatunk majd, aztán annyit se.

Hány Megasztár- és X-Faktor-döntőst tudunk felsorolni a múltból? Nem sokkal többet, mint MDNP-képviselőt. Már Anna Kurnyikova neve se mond semmit, pedig a koliban harminc guriga vécépapírt ért a Bravo Sportból kitépett posztere.

A mentorok feladata, hogy ne csak felemeljék, de erre a zuhanásra is felkészítsék a versenyzőket: nem baj, ha nem jön össze, lehetsz még Revalid-reklámarc, mehetsz még Mézes Negro-reklámba, a nálad pár fokkal tehetségesebb József Attila egyetlen példányt se adott el a Nagyon fájból.

Azon kötelességükön túl, persze, hogy hazaküldik az építési vállalkozók tíz éve próbálkozó csemetéit, a lökött rokonok vagy gonosz barátok felbiztatta szerencsétleneket, no és a küldetéstudattól vagy ehhez megtévesztésig hasonló tévedéstől megvert önjelölt zseniket. Tekintet nélkül arra, hogy palota vagy ól-e az otthonuk, Zara-szmokingban vagy román batyusok színes pulcsijában érkeztek-e.

És persze az se árt, ha a zsűritagok tudják, annyi különbség van a black metal és a death metal között, mint Bartók Béla és a Nine Inch Nails között. Szóval, ha fel tudunk rájuk nézni, miközben atlétában szálkázzuk a halat a tévé előtt, mi, zenei proletárok.

X-Faktor

Csak hát az „imádtam, hogy a hajaddal is játszottál” típusú szakértések – ezúttal Tóth Gabitól – nem ágyaznak meg a tiszteletnek. Nyugaton Paula Abdul ül Tóth Gabi székében, és ő azért egészen más nívó, nemcsak azért, mert a régi klipjeit nézve minden gyerek kezében felforrósodott a banán ízű Bedeco kakaó. De hát megszoktuk, hogy nekünk a magyar Guns N’ Roses-ként is a Hooligans jutott.

No de ennyivel nem ússza meg a legvéleményesebb zsűritag, „taste the whip, in love not given lightly”, a fiatal lányokért felelő Tóth Gabira külön bekezdést kell szánni.

„Jól van, elől voltatok, sok minden történt, sok víz lefolyt a Dunán, de mindenki odateszi magát, mint az állat, jó?” – ezzel a taktikai utasítással küldte harcba a versenyzőket, csodálom, hogy ennek nem egy kulturális Don-kanyar lett a vége. Rejtély, hogy Tóth Gabi miként lett az ország legfelkapottabb énekesnője, bár Németh Lászlóné minisztersége óta nincs semmin csodálkozni. Akármilyen nagyestélyit ráadhatnak – bár a legutóbbi adásban az Ezo TV egyik számmisztikusának öltöztették –, Tóth Gabiban marad valami a baseballsapkás trampli lányok stílusából, akik cigarettázva osztják a hapsikat a bulik bejáratánál. Ehhez társul nála egy nagy adag reflektálatlan feminizmus, ami miatt a néző attól félhet, hogy lovak elé veti magát.

Bár az idősebb versenyzőkre ügyelő Gáspár Lacinak kéne a nyugodt erőnek lenni, a legváratlanabb pillanatban kezd el ordítani, és azt kell mondanom, a megszólalásai alapján közelebb áll a sarki henteshez, mint Peter Gabrielhez.

Vele szemben ByeAlex – ő kapta az együtteseket – olyan hatást kelt, mintha morfiumproblémákkal küszködne, úgyhogy néha tényleg megkérdezhetnék tőle: „Mért fekszel betegen?/Mi kéne? Két pofon?/Nyugalom, szerelem/Szerelem, nyugalom.” Amikor befutott a Kedvesemmel, azt hittem, csak egy hibasűrűsödési pont a magyar könnyűzene Mátrixában, majd kitüntette Matolcsy György is, és végképp úgy tűnt, vége a csávónak. Ehhez képest itt van, olyan szemüvegben, amelyben bólét keverhetne egy Warhol-bulin, de nem omlana össze a műsor, ha kihúznák belőle az „ebben tök jó power volt”-szerű elgondolkodtató értékeléseit. Jengában ő is jobb lehet, mint színpadi döngölésben.

Utóbbi Puskás Peti terepe, akire Tony Montana kanapéhuzatát adták rá ez alkalommal. Puskásnak nyilván több van a fejében, mint a „csöcs” szó harminc szinonimája magyarul és angolul, a srácai se jutottak volna el idáig, ha tényleg csak a táncoslányok mustrálása folyna a foglalkozásokon, hogy „Ricsi, nézd azt a popsit”. A zsűriasztalnál ülve néha próbál elmélyülten nézni, pedig pont erre semmi szüksége nem lenne, mert a hangján érződik, tudja, kicsoda Arany János, és ha mégse, akkor sem lehetne nem kedvelni. A link bátyó, a hülye haver ő, aki züllött, de egyenes és jó csajoknak mutat be.

X-Faktor

Ez hát az idei X-faktor zsűrije, nem a legjobb, nem a legrosszabb, szórakoztatóbb lenne egy Demjén Rózsi – Horváth Charlie – Balázs Fecó – Deák Bill – négyes, csak ők most éppen a budapesti olimpiapályázat dalán dolgozhatnak.

Ám a zsűri minden problémája eltörpül a „házigazda” – köszönjük a Szerencsekeréknek ezt a kifejezést –, Istenes Bence mellett. Az ő produkcióját látva tényleg jó, hogy Lukács György nem ül a zsűriben, mert még egyszer tizedeltetne.

„Balhék” enélkül is előfordulnak a műsorban, bár tudjuk, hogy mennyire kell komolyan venni ezeket, amikor a milliós produkciókat mind a kereskedelmi csatornák Tusinger elvtársai írják, és semmit se bíznak a véletlenre. Kurt Cobain már 1994-ben is csak egy főbelövéssel tudott kiszállni abból a helyzetből, hogy az is a show része lett, hogy szétveri a show-t.

Azért a legnagyobb kérdőjelet a bájosan bénácska Vince Aliz Liza borzalmas Beatles-előadása mellé kell rajzolni – mintha forró ólmot öntöttek volna a fülembe –, ő annak ellenére jutott tovább, hogy legyilkolta az Across the Universe-t. „Különlegesen fogtad fel a dalt” – mentegette a zsűri, és valóban, így is lehet mondani. Pol Pot meg a politikát fogta fel különlegesen.

És mielőtt bárki megkérdezné, semmit sem tettem le az asztalra.