„Nem!” – mondtam rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, mert egészen természetes immár, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett, sőt gyanánt – szellemeskedem, ha ugyan szellemességnek tekinthető ez, vagyis ha a csupasz, siralmas igazság szellemességnek tekinthető –, mesélem tehát a velem szemközt haladó bölcselőnek, miután ő is, én is megtorpantunk a fogyatkozó és a betegségtől, talán tüdővésztől, szinte hallhatóan ziháló bükkerdőben, bükkösben, vagy minek is nevezzem: bevallom, esendően tudatlan vagyok a fákat illetően, egyedül a fenyőt ismerem fel rögtön, a tűlevelei okán, no meg a platánt, mivel azt szeretem, és amit szeretek, még ma is, még ellenösztöneimmel is felismerem, ha nem is azzal a mellbevágó, a gyomrot ökölbe szorító, ugrásra kész, felvillanyozó, úgyszólván ihletett ráismeréssel, ahogyan arra ismerek rá, amit gyűlölök.

A Kaddis a meg nem született gyermekért első mondata ez.

A Kertész Imre élete és halálai azonban nem a Kaddisból vett idézettel kezdődik – hiába ez a szerző, Clara Royer kedvenc könyve –, az életrajzi esszé első oldalain a Valaki más, a Gályanapló és a K. dosszié mondatai szerepelnek.

Kertészből Imre

Clara Royer magyar ősökkel rendelkező, magyarul is beszélő francia irodalmár, a Sorbonne docense, ahol magyar irodalmat és történelmet tanít. 2013 és 2015 között tizenkilenc alkalommal ült le beszélgetni Kertész Imrével, betekintést nyert az író Berlinben őrzött naplóiba is, ezek alapján született meg a Francia Intézetben szerdán bemutatott, a Magvető kiadásában megjelent esszé. (Royer Nemes Jeles László mellett társ-forgatókönyvírója volt a Saul fiának és a Napszálltának is.)

Clara Royer

Reviczky Zsolt

Royer rajong Kertészért, ő az egyetlen író saját bevallása szerint, akit szenvedélyesen szeretett. Miután 2001-ben egy párizsi garzonban elolvasta a Kaddist, Kertész lett számára a legnagyobb. Az esszékötet ötletével az író francia kiadója kereste meg az irodalmárt, aki először arra gondolt, nem normális ötlet ez. Először nemet mondott. Ugyanis a felkérés előtt Royer találkozott már Kertésszel, egy franciaországi, róla szóló konferenciameghívással érkezett lakására, de az író az egészségi állapota miatt már nem tudott menni. Egy interjút mindenesetre készítettek, ami azonban nem sikerült túl jól. A gondolat és a lehetőség azonban nem hagyta nyugodni. Két hónap múlva mégis igent mondott.

A bemutatón Royer elmesélte, a tizennegyedik találkozásukkor szerelmi bánata volt, ekkor azonban

Kertészből Imre lett, emberileg is mellettem állt.

Bevallotta, amit talán nem is kell bevallani annak, aki valaha egy kicsit is megmártózott életében, Kertésszel nem volt mindig könnyű, de végtelenül emberi is tudott lenni. Egyszer megkérdezte például, melyik az esszéista kedvenc könyve tőle. „A Kaddis, ami annyira felkavart, hogy olyan dühös lettem, hogy lekéstem a Párizs–Budapest-vonatom. Ez nagyon tetszett neki.”

Kertész és Royer 2015. szeptember 17-én találkoztak utoljára, az írón foltos, szétnyílt köntös volt, kért egy szál cigit, és csendben dohányoztak.

Még élt három napig

Amikor Kertész meghalt – 2016. március 31-én –, Royer Prágában volt.

Három napig még elhitettem magammal, hogy él. Három napig még a naplóit olvastam.

A most bemutatott kötet mégsem gyászkönyv, bár első leüléseik alkalmával Royernek volt egy olyan érzése, későn érkezett, ekkor terjedt el ugyanis a hír Magyarországon, hogy Kertész Imre beteg. Mindezek ellenére volt olyan, hogy az író és az irodalmár Kertész halálával vicceltek. „Kertész egyszer el is játszotta, hogy meghal. Felhívott, elmondta, hogy meghal, majd letette.” Royer vadul telefonálni kezdett, de kiderült, csak rosszul érezte magát az író, a halálról szóló hívás nem volt komoly.

Reviczky Zsolt

A kötet nem életrajz, nem tér ki az író családjára, gyermekkorára, iskolai éveire. Ott kezdődik, amikor 15 évesen muzulmán lett. Így nevezték azokat a foglyokat a koncentrációs táborokban, akikből kihunyt az életösztön. „Kertész ezt játszotta el újra és újra, minden egyes művében. Mindig újra kellett kezdenie, harcolnia az írással, az írásért, a katarzisért” – mondta Royer. Fontosnak tartotta, hogy a kötet magyarul is megjelent (francia címe: Kertész Imre – halálaim története), Kertész is azt remélte, talán új magyar olvasókat is elérhet így.

Royer Schein Gábor íróval is beszélgetett a bemutatón, akinek szintén a Kaddis volt az első meghatározó szellemi találkozása Kertésszel (és aki szerint az író megváltoztatta a magyar irodalom mágneses terét). Kiderült az is, Royer Csillag című regénye ugyanúgy egy „nem” szócskával kezdődik, mint a sokat emlegetett Kaddis, ami tudatos döntés, de a „nem” ellentétes jelentést hordoz a két esetben. Mert amíg Royernél a főhős arra jön rá, hogy nem zsidó, addig Kertésznél a Kaddis „nem”-je épp a zsidó létre vonatkozik.

Zsidó vicceket mesélt, borzalmas volt

Szóba kerültek a tabuk is, ugyanis voltak érinthetetlen témák, de ezeket nem Kertész, hanem Royer határozta meg. Nem írt például második házasságáról, bár látott különféle „háztartási helyzeteket”. Inkább az érdekelte, hogyan fejlődik Kertész írás, olvasás közben, hogyan fejlődik fordítása közben. De nem egy szentről írt – tette hozzá.

Royer elmesélte az egyik legnagyobb meglepődését is, ami Kertésszel kapcsolatban érte.

Amikor zsidó vicceket mesélt, borzalmas volt. Mondtam neki: ne hülyéskedj! Erre negyedórán keresztül csak nézett és döbbenten állt az előtt, hogy ezt mondtam neki, ne hülyéskedjen. És nevetett.

Többször téma volt a beszélgetés során a Szent István-rend, a kitüntetést 2014-ben vette át Kertész Orbán Viktortól. Royer szerint Kertész végtelenül magányos emberré vált élete végére, azt érezte, sokan azt várják, mikor hal már meg. A kitüntetést azért fogadhatta el, hogy jelezze: még él.

Reviczky Zsolt

Amikor Kertész elfogadta a kitüntetést, mintha egy méhkast rúgott volna fel, Scheintől tudjuk, őt Schilling Árpád azzal hívta fel, nyilatkozatot kellene kiadni az ügyben. „Árpád úgy beszélt Kertészről, mintha az apja lett volna, aki cserbenhagyta őt. Megkérdeztem tőle: mi szükséged van erre az apára? Végül nem lett nyilatkozat.”

Bár – tette hozzá Schein –, ha létrejönne egy szabad kultúra Magyarországon, akkor

nem lehetne miniszterelnök az, aki átadta a Szent István-rendet a Nobel-díjas írónak.

Royer azzal zárta, Kertész olyan ember volt, hogy minél szemtelenebb volt vele, az író annál boldogabb volt.

*

A minap Royer interjút adott a Népszavának, szemléztük is, amiben arról beszélt sok más mellett, hogy tanúja volt Kertész A végső kocsma című regényével folytatott küzdelmének, annak, miképp kellett igénybe vennie más emberek testét, hogy végig tudja írni ezt a regényt.

Valahol azt írtam erről a könyvről korábban, hogy olyan, mintha Kertész ülne egy elhagyatott kocsma félhomályos sarkában, nem veszi észre, hogy sorra állnak fel az asztalától, csak azt tudja, mesélnie kell. A könyvet egy MÁV másodosztályon olvastam, beleragadtam a forróságban a műbőr ülésbe, Kápolnásnyék és Budapest között rostokoltunk, miközben az államvasutak szakemberei harcoltak a felsővezetékkel. Elbuktak. Pótlóbuszra szállítottak minket.

Royer esszékötetében azt írja A végső kocsmáról, hogy az egy író utolsó harcáról tudósít, akit maga alá gyűr a betegség.

De Kertész nem bukott el.

*

„Életem története a halálaimból áll, ha el akarnám beszélni az életemet, a halálaimat kellene elmondanom.”
Kertész Imre: Valaki más

Clara Royer: Kertész Imre élete és halálai
Magvető, 2019, 475 oldal, 4999 forint. Fordította: Marczisovszky Anna

(Fotók: Reviczky Zsolt / HVG)