Narcisztikus celebjelöltek jövő nélkül – mit eszünk még mindig a valóságshow-kon?
A reality műfaj mára olyan tág kategória lett, hogy értelmetlen lenne azt állítani: a valóságshow-knak leáldozott. A szexre viszont már nem feltétlenül vevők a nézők.
Erkölcstelen fertő, agyzsibbasztó kábítószer, ostoba emberek manipulált kínlódása legalább annyira ostoba nézők számára – általában ez volt az értelmiségi ítélet az első magyarországi valóságshow-k láttán, ennek megfelelően pedig sokan bukásra ítélték az értéktelen celebeket kitermelő realityipart.
Azt talán kimondhatjuk, hogy ezek a műsorok erkölcsileg valóban el is buktak, ám hiába került elő VV Aurelió nemi szerve egy ország nézőinek szeme láttára, hiába jutottunk már többször is a hazai kereskedelmi televíziózás morális mélypontjára, a realityk élnek és virágoznak. Sőt, élni és virágozni is fognak.
Zsolt Péter médiaszociológus már a 2013-ban megjelent Hírnév! Jólét! VV! című könyvében megmondta, hogy az értelmiség elvesztette a csatát a valóságshow-kkal szemben: ezek a műsorformátumok beérik egy szűkebb közönséggel is, és bár alapvetően amorális struktúrák, nincs okunk a pánikra, mert ettől még nem változtatják meg a hétköznapi viselkedéseinket és az emberi kapcsolatainkat sem.
A Big Brother első évada 2002-ben indult, a ValóVilágé szintén, azóta túl vagyunk az Éden Hotelen, a Survivorön, Benkő Dániel keresett már feleséget, celebek menekültek ki a dzsungelből, és mi, nézők még mindig itt vagyunk a sokadik társkeresős valóságshow, a Love Island premierje után is.
Szépek és extrovertáltak
A brit ITV által fejlesztett formátum a műfaj egyik legnagyobb sikere, több országban is elindult már: voltak párok, akik összeházasodtak utána, sőt, már Love Island-baba is született. A Love Island elengedi az eddig megszokott lineáris sztorivezetést, hiszen nem egybefüggő történetet látunk, hanem több apró sztorit, amelyek lazán illeszkednek egymáshoz – ezek persze alkalmazkodnak a megváltozott tartalomfogyasztási szokásokhoz, kérdés, az új szerkesztési módszer segítségével le tudják ültetni a tévé elé az Y-, illetve Z-generációsokat is.
A klasszikus valóságshow-k tekintetében nem sok új van a nap alatt, és a recept az igaz szerelmet ígérő Love Island esetében is nagyjából ugyanaz. „A valóságshow-k műfaja igyekszik kihozni a civil szereplőkből az irigységet, a féltékenységet, a gyűlöletet és a kétségbeesést, és mivel mindezek életünk részei, szívesen nézzük őket” – ad magyarázatot Zsolt Péter arra, hogy miért tudnak még mindig százezreket a képernyőhöz vonzani az ilyen műsorok.
A Love Island abból a szempontból is tipikusnak mondható, hogy szép és extrovertált szereplőkkel dolgozik. Egy realitykészítésben jártas szakember kérdésünkre elmondta: arra törekednek a castingok során, hogy mindenféle karaktert összeszedjenek, hiszen ezáltal a legkülönösebb konfliktusokat is a felszínre tudják hozni. „Az élet általában felülírja a castingot. A legtöbb realityben akad rá példa, hogy a válogató során egy izgalmas, óriási karakterrel ismerkedünk meg, és ugyanez az ember a műsorban szürke egérként viselkedik: meglátja, hogy ott vannak a kamerák, hogy lekövetik a mozgását, és megijed, mi pedig megőrülünk. Csak sejtéseink vannak a figurákat illetően, de sokszor ér minket is meglepetés.”
Zsolt Péter médiaszociológus szerint többnyire azok kívánnak részt venni ilyesmiben, akiknek nincs jövőperspektívájuk, és akik magukról többet gondolnak, mint amit a környezetük visszajelez, tehát hétköznapjaikban frusztráltak. Félreértés ne essék: a látszattal ellentétben ezek az emberek nem elsősorban a kaland, inkább valamiféle önigazolás érdekében jelentkeznek a hagyományos realitykbe. A készítők célja az élvezhető műsor érdekében pedig mindig az, hogy „legyen dinamikája a bezártságnak, alakuljon ki feszültség, ugyanakkor a szereplők legyenek fegyelmezhetők is”.
A régi televízió tudott diktálni
Kérdés, hogy ha évek óta más-más köntösben, de végtére is ugyanaz szórakoztat bennünket, akkor mégis miért nem tudjuk megunni a realityket? Ez a kijelentés persze ebben a formában nem teljesen igaz, a klasszikus változatok esetében legalábbis semmiképp. Ezt mutatja Zsolt Péter szerint a nézőszámok csökkenése. A ValóVilág 4 fináléját például 2010-ben még 2,3 millióan követték, az ötödik végét már „csak” 1,5 millióan, és míg az első VV-műsoroknál milliós nézettségekről lehetett beszélni, addig az RTL II-re átköltöztetett valóságshow nézettsége a hatodik évadtól már csak a százezres tartományban mozgott.
Persze, közben változtak a fogyasztói szokások is, például a kereskedelmi tévék elkezdtek minőségibb sorozatokat gyártani, hogy a nézőikre potenciális veszélyt jelentő streaming szolgáltatókkal felvegyék a versenyt.
A Drága örökösök vagy A tanár idén év elején például izgalmasabb szórakozást ígértek a fogyasztóknak, mint mondjuk, a fikciós reality, az Éjjel-nappal Budapest.
A hagyományos televízió tudott diktálni, kényszeríteni, ma erre csak bizonyos embereknél, bizonyos társadalmi helyzetben lévőknél van lehetősége
– fogalmaz a kutató.
A nézők pedig a sok opció közül gyakran szívesebben döntenek a fikciós sorozatok mellett. Ennek okát a szakértő abban látja, hogy a sorozatok gyakrabban lekötik már „az első pillanatban a nézőt, szemben a valóságshow-kkal, amelyekbe, ha csak pár percre nézünk bele, inkább taszítanak minket”. Azt is hozzáteszi, hogy a hagyományos valóságshow-knál megfigyelhető trend, hogy „a nézők társadalmi státusza egyre specifikusabb, és egyre alacsonyabb lesz”.
A hálószobatitkok nem, de a hóban-fagyban vergődő meztelen túlélők érdekesek
Ugyanakkor a reality műfaj mára olyan tág kategória lett, hogy értelmetlen lenne azt állítani: a valóságshow-knak leáldozott. Zsolt Péter szerint ugyan „a házba bezárt fiatalokkal való kísérletezés remélhetőleg visszaszorul”, viszont gombamód szaporodnak az újgenerációs realityk.
Ezek ma már sokszor társadalomjobbító szándékkal készülnek: ilyen lesz Ördög Nóra és Stohl András home makeover realityje a TV2-n, amely rászoruló családok otthonainak felújításáról fog szólni, és ilyen proszociális reality a Beépített főnök is, amelyben cégvezetők állnak be a beosztottjaik közé dolgozni, hogy megismerjék a saját vállalkozásukat.
Ha nincs is népnevelő, értékteremtő szándékuk, de még mindig jobbak azok a realityk, amelyek egyszerűen nem csak abban merülnek ki, hogy bábjátékos módjára szórakoznak a hírnévért bármire képes celebjelöltekkel. Ez utóbbi kategóriába tartoznak például az itthon is nagy népszerűségnek örvendő gasztrorealityk, de eggyel több fantázia van a Berki Krisztiánt meg a Gáspár családot szerepeltető Ázsia expresszben is, mert a műsor által legalább valamit megtudunk arról, hogy milyen nehéz lenne az élet egy idegen országban mobiltelefon és GPS nélkül.
A kutató szerint bár eleinte mindenki attól tartott, hogy a realityk egyre kaotikusabbak, kegyetlenebbek és primitívebbek lesznek, ez a félelem végül nem igazolódott be. A nézők nagyon sokszor ugyanis nem díjazzák az extrémizmust, például „nem jött be egy olyan valóságshow, ahol embereket összebilincseltek, és a pároknak napokon keresztül együtt kellett mindent csinálniuk. A nézők ezt feleslegesen kegyetlennek tartották, a szenvedés túl sok lett, és le is állították a műsort” – hoz példát Zsolt Péter.
Ahogy egyébként megbukott egy 2015-ös brit reality, a Sex Box is, amelyben párok egy hangszigetelt, nem bekamerázott szobában előbb szeretkeztek, majd kibeszélték együttlétüket egy terapeuta segítségével.
Műsorkészítő forrásunk is úgy látja, az obszcén viselkedés már nem trendi, egész egyszerűen megváltoztak a fogyasztói szokások. „Ami a társkereső műsorokat illeti, a vad szex, az orgia ma már nem megy át, az egymásra találás, a szerelem kiteljesedése sokkal inkább. Meglepő módon kicsit alacsonyabban van már az ingerküszöb, de természetesen közrejátszanak a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) esetleges büntetései is, a fő szempont pedig a sales. Mivel a műsorokban egyre gyakoribb a termékelhelyezés, nem biztos, hogy egy márka szívesen árulná a termékét két alpári veszekedés, vagy éppen szexjelenet között.”
Ugyanakkor a Csupasz túlélők amerikai reality sorozat alapötletét és kivitelezését még a kritikusok is méltatták, noha később felmerült a gyanú, hogy a vadonba kivetett, teljesen meztelen emberek, akiknek az a feladatuk, hogy valahogy életben maradjanak, valójában nincsenek is annyira kiszolgáltatva a természet erőinek, mint ahogy azt a nézők látják. Mégis, a Guardian kritikusa például azt írta az első évad láttán, hogy szemben más realitykkel, amelyek csak kihasználják a narcisztikusságát és gyengeségét azoknak, akik lenni akarnak Valakik, ez a show legalább az emberi természet erejét és az állhatatosságunkat ünnepli.
A realityk tehát nem fognak eltűnni. „Azért olyan nagy a variációs lehetőség, mert minden fikciós történet, amely profi színészekkel és átgondolt dramaturgiával készül, valamiképp kipróbálható a reality műfajban is” – teszi hozzá Zsolt Péter. És az sem igaz, hogy ezeket csak egy jól behatárolható szűk csoport fogyasztja: a YouTube-on futó, és a streaming szolgáltatók által gyártott műsorok más társadalmi réteget és gyakran egy másik generációt is céloznak meg.
Magyarország kifejezetten minőségi, zenés dokurealityje, a Dalfutár Hajós Andrással például legutóbb már a YouTube-on futott (a fiatalok pedig inkább ezt nézik már a tévé helyett), a Netflix pedig gyárt társkeresős realityt is, és felkarolta tavaly a Bravo korábbi átalakító show-ját, a Queer Eye-t, amelyben öt meleg stílustanácsadó fazoníroz át heteroszexuális és meleg embereket egyaránt. A felújított sorozat Emmy-díjakat ért.
A klasszikus formátumok szép lassan kikopnak majd, a ValóVilág-, illetve Big Brother-formátumok rég elavultak. Szinte csoda, hogy itthon az utóbbi még mindig életben van: februárban ért véget a kilencedik szériája.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
