szerző:
Gyenis Ágnes
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A 94 éves Fahidi Éva túlélte Auschwitzot, a 42 éves Magenheim Rita túlélte a rákot. Gyenis Ágnes kollégánk állítja, 2019-ben a legemlékezetesebb újságírói pillanatai azok voltak, amikor velük készíthetett portrét a HVG hetilapba, így neki ők az év emberei.

Ki volt az év embere 2019-ben?
Kétezer-tizenkilencet is szubjektív összeállítással zárjuk. A korábbi években ajánlottuk kedvenc cikkeinket, tavaly a legnagyobb élményünket idéztük fel, idén minden vállalkozó kedvű kollégánk arról ír, kit tekint ő 2019 emberének. Mint fentebb már említettünk: a döntés, a téma, a hangnem mind vállaltan szubjektív. Szerintük ez belefér.
Friss cikkek a témában

Két asszony, aki pokoli küzdelmet vívott a halállal, s most életigenlésre, örömre, aktivitásra buzdít, erőt ad azoknak, akik már nem reménykednek. Az ő életszemléletük szerint nincs az a nyomorult helyzet, amiben ne lehetne még valamit tenni. A több mint 50 év korkülönbség és az életüket meghatározó tragédiák között eltelt 75 év ellenére megdöbbentő hasonlóságokat fedeztem fel a sorsukban, a mentalitásukban. Személyesen is kötődöm hozzájuk: Fahidi Éva a szélesebb családom tagja, nem sokkal azután ismerkedtünk meg, hogy a kisebbik lányom megszületett. A lányom, akit történetesen a nőgyógyász Magenheim Rita segített a világra.

Évát és családját 1944 kora nyarán hurcolták Auschwitzba. A nem egészen 19 éves lányt munkára alkalmasnak találták, az ötven fős család többi tagját, köztük a 11 éves kishúgát, Gilikét azonban gázkamrába küldték. Ma sem képes elhinni, hogy ez megtörténhetett, néha még reménykedik, hogy a kislány túlélte, s egyszer csak előkerül egy távoli országból. Még az olyan apró jelekbe is belekapaszkodik, mint az, hogy a mostani párja épp annyival fiatalabb nála, mint Gilike. Ennyi idős lenne ő is, 86 éves – sóhajtja.

©

Rita 2018 őszén, 42 évesen szó szerint kierőszakolta, hogy fiatal kora ellenére végezzék el nála a mellrákszűrést. Rossz érzése volt, a családjában többen haltak meg rákban. A sejtése beigazolódott: két, szerencsére még csak nagyon pici daganatot találtak a mellében. Kisebbik fia egy, a nagyobb öt éves volt akkor. Orvos vagyok, jók az esélyeim, túl kell élnem, fel kell nevelnem a gyerekeimet – hajtogatta magának görcsösen. A halál elleni küzdelem azonban keményebb, mint gondolta: a ráknak egy ritka, örökletes, a nőknél 100 százalékos valószínűséggel daganatokat okozó fajtáját, az úgynevezett Li Fraumeni szindrómát diagnosztizálták nála. Karácsonyi jókívánságai mellé azt írta közösségi oldalára,

egy éve tud a betegségéről, és a tudás hatalom.

Azoknak a 98 százaléka ugyanis, akik hasonló szindrómától szenvednek, nem is tudnak róla.

Éva valószínűleg nem élte volna túl Auschwitzot, ha nem olyan szerencsés, hogy átviszik az allendorfi hadianyaggyárba. Tudatosan úgy küzdött az életben maradásért, hogy közben az emberi méltóságát se veszítse el. Óriási önuralommal figyelt arra, hogy a parányi vajadagból kiszáradó bőrét ápolja. A lelkét is gondozta, a kíméletlen robot után, esténként táncolt és énekelt, amivel élményt adott a társainak. A tánc szeretetét az édesanyjától tanulta. Talán ennek köszönhette, hogy kibírta, bár amikor a háború végén az amerikai katonák rájuk találtak, el sem hitték, hogy emberi lényeket látnak.

Rita nem lett depressziós a diagnózis után, arra koncentrált, hogy szakemberként, szinte kívülállóként elemezze a betegségét, mérlegelje a gyógyulási esélyeit, és azt, hogy a kezeléseken túl mit tehet ő. Korán, még egyetemista korában látta a halált, amikor egy rákbeteg rokonát ő kísérte el az út végére az utolsó éjszakán. Volt valami sorszerű abban, hogy orvosként sokat tudott a rákról, utóbb, gyógyszerkutatóként pedig épp azokkal a készítményekkel foglalkozott, amelyektől most az élete függ. Jóllehet Németországban nem sak a nőiséget leromboló melleltávolító műtétet végzik el a betegeken, hanem azonnal helyre is állítják a mellüket, a kemoterápia is súlyos nyomokat hagy a testen. Egy fiatal, csinos nőnek ezzel is nehéz szembenéznie. Rita nem hízott meg a gyógyszerektől, hosszú haját pedig még az előtt levágatta, hogy kihullott volna. Sírni lett volna kedve, sosem volt még rövid a haja, de próbálja humorral elütni a dolgot, és úgy viselni, hogy ez is jól áll neki.

©

Éva a hazatérése után depresszióba esett, miután szembesült vele, hogy az otthonát is elveszítette, földönfutó lett. Két évig feküdt életcél nélkül, de 22 évesen felállt. Rájött, dolgozni akar egy olyan világért, amelyben nem rekesztenek ki senkit, amelyben az emberek egyenlőek. Akkor még elhitte, hogy a szocializmus ilyen. Hamar ki kellett ábrándulnia, az első férjét koncepciós perbe fogták, őt pedig kidobták a lakásból. Órákig az utca porában hevertek a dolgaim, de senki sem vitt el semmit – meséli. Az jellemző rá, hogy bármilyen helyzetben észreveszi az emberekben a jót. Bizonyára ez is segített neki abban, hogy mindig újra tudta kezdeni.

Rita azért lett gyógyszerkutató, hogy nyugodtabban éljen, mert csak lombikkal lehet gyermeke. Második férjétől, Németországban születtek meg a fiai. Ott könnyebb volt feladni az orvosi munkát, mert a szülész-nőgyógyászoknak nincs olyan szoros kapcsolatuk a kismamákkal, mint itthon, ott a szülésznőké a főszerep. Hiába telt el majdnem 11 év, hogy elhagyta Magyarországot, az itteni páciensei közül máig sokan írnak neki köszönő levelet és küldik el a gyerekeik fényképét. (Amikor itthon volt, én is elvittem hozzá a lányomat, akit azzal fogadott: de jó, a két fiam mellett most már lányom is van.)

Éva a szabadulása után újabb, súlyos traumát élt át, harmincévesen szembe kellett néznie vele, hogy nem lehet gyermeke. Akkoriban a lombik lehetősége fel sem vetődött. Beletörődött, megbocsátotta ezt is, soha nem gyűlölködött. Sok-sok évvel később, túl az ötvenen egyszerre érte csapás és áldás: legjobb, kisiskoláskori barátnője meghalt rákban, s az ő 16 éves lánya Évához költözött. Lett gyermeke, akinek a sorsát egyengethette. (Az örökbefogadás közös élményünk Évával, a nagyobb lányomat én is örökbe fogadtam.) Éva lánya zongoraművész lett, ami külön boldogság volt a számára, hiszen valaha, egy másik világban ő is az akart lenni, de a kényszermunkától tönkrement a háta. Aztán unokái is lettek, miattuk fogott könyvírásba majdnem kilencvenévesen, mert meg kellett nekik mutatnia a múltat.

Rita épphogy eszmélt a műtét és az első kemók után, amikor közzétette a közösségi oldalán az egyből tízezer követőt hozó posztját: „Örülök, mert tudom, hogy mellrákom van. Nem, nem őrültem meg, örülök, mert nagyon hamar elkaptuk a rohadékot. Így 98 százalék esélyem van, hogy meggyógyuljak, felneveljem a gyerekeimet”. A posztot azóta számtalan követte, hol „rohadékként”, hol „kedves rákként” beszélget a betegségével, hol felvilágosító írásokat közöl a Magyarországon még nagyrészt hiányzó, jó hangulatú rehabilitáció fontosságáról, a helyes étkezésről vagy a fájdalomcsillapításról. Csupa olyan dologról, ami egyáltalán nem kézenfekvő vagy közismert, és segít a sorstársainak, de azoknak is, akik mindent meg akarnak tenni a rák megelőzéséért. Rita derűs, harcos és optimista, de az írásai nagyon is realisták: minden családban előfordult már valamilyen rák, minden nyolcadik-tizedik nő mellrákos lesz, és az elkövetkezendő évtizedekben a fejlett világban minden második férfi és minden harmadik nő rákos lesz. Nem félelmet akar kelteni, hanem felkészíteni, hiszen a legnagyobb veszély az, ha nem teszünk semmit, ha homokba dugjuk a fejünket - vallja.

Éva 59 évig elfojtotta magában a haláltáborok emlékét, nem beszélt róluk senkinek. 2003-ban ment csak vissza Auschwitzba és Allendorfba, ám azóta fáradhatatlanul járja a világot és előadásokat tart a nácik által elkövetett borzalmakról. Mindezt nem megkeseredetten, nem összetörten, hanem az életet, a szabadságot, az örömöt mindenek fölötti értéknek tartó túlélőként. Mint mondja, nyolcvanévesen ismerte fel, hogy ő az, aki hitelesen el tudja mondani a fiatalabb nemzedékeknek, mit kellett átélniük a foglyoknak a lágerekben csak azért, mert zsidók voltak. E küldetés végtelen energiát ad neki. Ritkán kel ki magából, de indulatba jön, amikor arról beszél, hogy Magyarországon máig zsigerinek érzi a zsidógyűlöletet. Ma is előfordul, hogy a közösségi oldalán a halálát kívánó üzeneteket kap. Szerinte a magyar politikusoknak is feladata lenne, hogy szembenézzenek a múlttal. Felelősek azért is, hogy már egészen kicsi kortól, az iskolában elfogadásra tanítsák a gyerekeket.

Rita ma elégedettebb önmagával, a testével, mint a betegsége előtt volt. Sportol, jógázik, aki ma ránéz, egy kifejezetten jóalakú, izmos, dinamikus nőt lát, pedig „még csak 90 százalékon vagyok”. Mivel még folynak a kezelések, a munkájához nem térhetett vissza, de addig is folyamatosan tanul, bújja a szakirodalmat. „A fő célom, hogy meggyógyuljak” – mondja, de ez nem öncél. A rákkal foglalkozó közösségi oldalt indított és dolgozik a Genturisk nevű európai szervezetben, ami a rákra hajlamosító betegségekkel foglalkozik. Sok új barátra lelt, de sokat el is veszített, amióta beteg. Nem hibáztatja őket, mert a „társadalom ma még nem tud mit kezdeni a rákkal, ezt is meg kell tanulni” - mondja.

Évának is lételeme a mozgás, a torna, a tánc, de – nevet – „edzőteremben sosem jártam”. Húsz évet letagadhatna, hiszi, bámulatos fiatalosságát a rendszeres edzésnek köszönheti. Kilencven évesen, életében először színpadra lépett, méghozzá tánccal, a nála 60 évvel fiatalabb Cuhorka Emesével párhuzamban táncolják el az életüket. Már a kilencvenedik előadásnál járnak. Éva második, a szabadulása után életét a szerelmein át bemutató könyvéből derül ki, hogy e tánc szerelmi vallomás is a választott férfinak. Úgy ír a szerelemről, mint egy lázas kamasz, nem szégyelli annak testi vonatkozásait sem, süt belőle az életöröm. Azt sem bánja, ha ezt egyesek illetlenségnek tartják. Joga van szerelmesnek lenni újra, ha már a hosszú élet azzal is jár, hogy sorban el kellett temetnie a szerelmeit.

©

Rita elismert, ígéretes karrier előtt álló fiatal orvos volt Budapesten, de a Németországba költözés mellett döntött. Túl volt egy kemény váláson, és 2009-re szakmailag is válságba került a jól működő szülészeti osztály – ahogyan ő érezte – indokolatlan leépítése miatt. Attól félt, ilyen körülmények között nem képes a saját magától elvárt maximális teljesítményre.

©

Éva sok hányattatás után külkereskedő lett, akinek a szocializmusban is megvolt az a kiváltsága, hogy Nyugatra utazhatott. Maradhatott volna küldöldön, hisz nyelveket beszélt és „acélt bárhol el lehet adni”. Ám ő ragaszkodott a szabadság illúziójához, hogy maga dönthesse el, hol éljen – s maradt.

Éva és Rita akkor tudták meg, hogy a másik a világon van, amikor az engedélyüket kértem a közös cikkhez, és elküldtem nekik a másikról készült portrét. Örömmel adták a beleegyezésüket, elismeréssel és olyan szeretettel írva a másikról, mintha ezer éve ismernék egymást.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Új Tisza-híd épül hamarosan

Új Tisza-híd épül hamarosan

Nem akarnak használt lakást venni a magyarok

Nem akarnak használt lakást venni a magyarok

Döntős lesz-e a férfi pólóválogatott? Magyarország-Montenegró a Duna Arénában – Élő

Döntős lesz-e a férfi pólóválogatott? Magyarország-Montenegró a Duna Arénában – Élő

Új 100 forintosok: acélos pénz helyett cinkes érméket vernek

Új 100 forintosok: acélos pénz helyett cinkes érméket vernek

Felfüggesztette a WADA a moszkvai doppingellenőrző laboratórium működését

Felfüggesztette a WADA a moszkvai doppingellenőrző laboratórium működését

Elkezdődött a 2012-ben elsüllyedt szegedi hajólegenda kiemelése

Elkezdődött a 2012-ben elsüllyedt szegedi hajólegenda kiemelése