Száz évvel ezelőtt Weimar volt Németország közepe. Nemcsak azért, mert itt született meg a császárságtól megszabadult friss köztársaság első alkotmánya, s kezdődött vele a német történelem weimari köztársaságként emlegetett korszaka. Hanem azért is, mert néhány héttel később, 1919 áprilisában itt alakult meg a Bauhaus – pontos nevén: Staatliche Bauhaus Weimar, vagyis egy állami építészeti intézmény –, amely rövid fennállása alatt és az után alapvetően befolyásolta a XX. század építészetét, dizájn- és vizuális kultúráját.
Több mint stílus
Az egyszerű, sallangmentes formákra, a funkcionalitásra koncentráló Bauhaus az építészettől a mindennapi tárgyak tervezéséig már megszületésekor forradalmian hatott, és a mai napig megőrizte befolyását az épített környezetre. Az addigi tradíciókkal tudatosan szakító, magát több mint stílusként, életszemléletként is definiáló iskola központi eleme a német kultúrtörténetnek – ezért is döntött úgy a német parlament, hogy több millió eurót áldoz az évfordulós megemlékezésekre, a Bauhaus-helyszínek bemutatására, a Bauhaus-hatás kiállításokon, konferenciákon való elemzésére.

Walter Gropius
Wikipedia / Louis Held
Pedig mindössze 14 évig működött, működhetett Németországban. Weimart viszonylag hamar, már 1925-ben el kellett hagynia, miután Türingia azzal a kétes dicsőséggel büszkélkedhet, hogy ott már a hatalom birodalmi szintű megragadása előtt befolyást szereztek a szélsőjobboldali-nacionalista erők. Nekik pedig szúrta a szemüket a balos, kozmopolita, bolsevik és még számos dehonesztáló jelzővel illetett iskola. A Walter Gropius alapította intézmény alapvető célja, értelme ugyanis az oktatás-képzés volt: fennállása alatt összesen 1253 diákja, mesteriskolása volt.
Lotte a Bauhausban |
„Nem teszünk különbséget az erősebb és a szebbik nem között” – szögezte le a Bauhaus indulásakor Walter Gropius, ám már a gavallérosnak szánt szóhasználat is árulkodó. Annyiban mindenképpen, hogy megfelel a száz évvel ezelőtti közfelfogásnak, miszerint a férfi a család és a társadalom támasza, míg a hozzá tartozó nő elsősorban szépségével teszi kerekké az életet, amelynek feltételeit az erős férfi teremti meg. Vagyis a modern művészetfelfogást, az ember és környezete megújulását zászlajára tűző Bauhaus sem tudta mentesíteni magát a korabeli konvencióktól, meglehetősen nagy kontrasztot teremtve így művészeti céljai és működésének hétköznapjai között. Utóbbiak szerint ugyanis a nők – bár volt idő, amikor a Bauhaus-iskolások között ők voltak többségben – leginkább a textilművészettel, a festéssel, a fotózással foglalkozhattak, az építészet szentélyébe nemigen tehették be a lábukat. Még elméletet is gyártottak ehhez: az egyik Bauhaus-mester, Johannes Itten kifejtette, hogy a nőknek nehezükre esik három dimenzióban tájékozódni, látni, alkotni, így jobb, ha a kétdimenziós művészeteknél maradnak. A Bauhaus-centenárium jegyében, a sokoldalú megemlékezések között szentelt ennek a témának egy tévéfilmet a német közszolgálati televízió, az ARD első programja. A részben valós, részben fiktív személyeket megjelenítő film kitalált főhőse, Lotte építészhallgató komoly konfliktusba keveredik a valódi Walter Gropiusszal, akinek szemében abszurd ötletnek tűnik, hogy egy nő kapjon megbízást egy épület – a filmben egy villa – megtervezésére. A Lotte am Bauhaus című játékfilmen túlmenően a valós életben sem jutott ki a nőknek az az elismerés a Bauhausban, ami megillette volna őket. Jó példa erre a prágai zsidó családban született Lucia Schulz, aki 1921-től Moholy-Nagy László felesége volt, s a Bauhaus-alkotások fotózásával egyedülálló, korát megelőző dokumentációt hozott létre. Akik nem jártak Weimarban vagy Dessauban, azok az ő Lucia Moholy néven készített fotóin keresztül ismerhették meg többek között a híres mesterházakat. 1933-ban a származása miatt menekülnie kellett – ekkor már nem élt együtt Moholy-Naggyal –, s képeit kénytelen volt hátrahagyni. Ezekkel a negatívokkal „házaltak” az emigrációban a Bauhaus-mesterek (többek között Walter Gropius is Amerikában), szereztek maguknak státust, megbízásokat, elismerést – miközben Lucia Moholy Londonba menekülve, meglehetősen szerény körülmények között vészelte át a háborút. Igaz, ő csak két dimenzióban dolgozott. |
Weimarból Dessauba települt át az intézmény, ahol 1928-ban Hannes Meyer, majd 1930-ban Ludwig Mies van der Rohe vette át a vezetését. Ez idő alatt teljesedett ki a Bauhaus-kultúra, a dessaui mesterházak építészeti megjelenése és a letisztult vonalú használati tárgyak sora a pécsi születésű Breuer Marcell tervezte csővázas székektől a teáskannán át az asztali lámpáig.
Dessau után már a vége felé járt a Bauhaus aktív története. 1932-ben áttelepült Berlinbe, de ott már jóformán megmelegedni sem tudott: a nácik 1933-as hatalomátvétele után bevégeztetett.
Koncentrációs tábort is terveztek, ki fogolyként, ki SS-tagként
Az iskola és tanítványai, valamint mesterei sorsának alakulására a századik évfordulóra emlékezve most átadott új, weimari Bauhaus-múzeumból nyílik a legjobb perspektíva: a hatalmas betonkocka épület kevés ablakából kitekintve a közeli Buchenwaldra lehet látni. Amelynek lágerbarakkjainak egy részét és a táborparancsnok házának berendezését – a célszerűség, a leegyszerűsített vonalak, a funkcionalitás jegyében – egy odahurcolt kommunista Bauhaus-iskolás, Franz Ehrlich tervezte. Ahogy a tábor kapuját, amelynek Bauhaus-stílusú betűkből álló felirata: "Mindenki azt kapja, amit megérdemel".
A szintén a Bauhausban tanult Ernst Neufert építészeti szabványosítási birodalmi megbízottként dolgozott Albert Speer munkatársaként, iskolatársa, Fritz Ertl pedig az SS auschwitzi építésvezetőségének lett helyettes főnöke. Ott készültek a barakkok és gázkamrák tervei, és ott tervezték a főbejárat hírhedt feliratának – Arbeit macht frei – betűformáit.
A vezetők szétszóródtak a világban
A nagyok mind elmenekültek, ki erre, ki arra, de történetük korántsem minden esetben ad példát a morális-heroikus magatartásra. Gropius például még megpróbált megbízásokat szerezni 1933 után is, indult egy-két pályázaton, de hamar belátta, hogy felesleges. Egy évvel később emigrált: előbb Angliába, majd 1937-ben Amerikába.
Mies van der Rohe viszont beállt a sorba, megpróbált kiegyezni a nácikkal, belépett a birodalmi képzőművészeti kamarába, aláírta a Hitlert támogató kiáltványt, sőt még a birodalmi bank, a Reichsbank új épületének tervezését is megpályázta (amit aligha lehetett volna Bauhaus-stílusban megvalósítani). Végül, 1938-ban, ő is emigrált az USA-ba.
Hannes Meyer, a harmadik Bauhaus-vezető a másik irányba távozott. A magát kommunistának valló Meyer a Szovjetunióba emigrált 1932-ben, ahol Sztálin iránymutatásai alapján szocialista várostípusokat tervezett. Mint sok hasonló vakhitű baloldali, eleinte ő is úgy tett, mintha nem venné észre a sztálini terrort, a koncepciós pereket, az elnyomást, a Gulagra száműzöttek sorsát. 1936-ig tartott ez az illúzió a számára, akkor menekült el, előbb Svájcba, majd tovább Mexikóba.
A személyes migrációs történetek mellett fontosabb magának a Bauhaus-ideának a kivándorlása az egész világba. Erről rendezték meg a centenáriumi év egyik legfontosabb kiállítását Berlinben, Bauhaus Imaginista címmel. A német fővárosban jövő januárig látható bemutatón az követhető nyomon, hova mindenhova jutott el a Bauhaus-iskola, hol, milyen művészeti törekvések, alkotások jelzik a 14 éves vállalkozás máig tartó hatását.

Bauhaus Imaginista kiállítás
AFP / DPA / Wolfgang Kumm
Kínától Nigériáig otthagyta a nyomát
Az ismertebb és eleve ismert nevekhez kapcsolódó „exportok” között van például a Moholy-Nagy Lászlóhoz köthető New Bauhaus Chicagóban. A Bauhaus-hatás példájaként szokás emlegetni az izraeli Tel-Aviv Herzl utcájának épületeit, a „fehér várost”.
Ritkábban találkozik az érdeklő azzal, hogy a második világháború után az indiai Ahmadábádban működő National Institut of Design vitte tovább a Bauhaus-módszereket. Kevéssé ismert két japán, Jamavaki Ivao és Micsiko története is, akik 1930–1932-ben tanultak Dessauban. Ivao, az építész Mies van der Rohe tanítványa volt, felesége pedig textilművészetet tanult. Hazájukba visszatérve a Bauhaus „nagykövetei” lettek.
Az egyik leglátványosabb Bauhaus-hagyaték Nigériában, Ife városában áll: a több mint harmincezer diákot oktató Obafemi Abolowo University, amit a gyarmatosítás alóli felszabadulás után építettek, az egyik legnagyobb Bauhaus-épület. Tervezője, Arieh Sharon valaha maga is Bauhaus-diák volt, Gropius és Meyer tanítványa, majd 1931-ben visszatért az akkori Palesztinába, később vezető szerepet töltött be a tel-avivi „fehér város” tervezésében, s végül a nigériai egyetemmel Afrikában is emléket hagyott a száz évvel ezelőtt Weimarból indult iskolának.
Az intézmény továbbélésének számos bizonyítéka közé tartozik a 2012-ben Kínában, a hangcsoubeli Chinese Academy of Arts kebelében nyílt Bauhaus-múzeum is.
WEYER BÉLA
weyer.bela@hvg.hu