Bár csak 14 évig működött, a Bauhaus hatása olyan erős volt, hogy világszerte számos követője akadt. Századik évfordulójáról szülőhelyén, Weimarban új múzeummal emlékeznek meg.
Száz évvel ezelőtt Weimar volt Németország közepe. Nemcsak azért, mert itt született meg a császárságtól megszabadult friss köztársaság első alkotmánya, s kezdődött vele a német történelem weimari köztársaságként emlegetett korszaka. Hanem azért is, mert néhány héttel később, 1919 áprilisában itt alakult meg a Bauhaus – pontos nevén: Staatliche Bauhaus Weimar, vagyis egy állami építészeti intézmény –, amely rövid fennállása alatt és az után alapvetően befolyásolta a XX. század építészetét, dizájn- és vizuális kultúráját.
Több mint stílus
Az egyszerű, sallangmentes formákra, a funkcionalitásra koncentráló Bauhaus az építészettől a mindennapi tárgyak tervezéséig már megszületésekor forradalmian hatott, és a mai napig megőrizte befolyását az épített környezetre. Az addigi tradíciókkal tudatosan szakító, magát több mint stílusként, életszemléletként is definiáló iskola központi eleme a német kultúrtörténetnek – ezért is döntött úgy a német parlament, hogy több millió eurót áldoz az évfordulós megemlékezésekre, a Bauhaus-helyszínek bemutatására, a Bauhaus-hatás kiállításokon, konferenciákon való elemzésére.
Pedig mindössze 14 évig működött, működhetett Németországban. Weimart viszonylag hamar, már 1925-ben el kellett hagynia, miután Türingia azzal a kétes dicsőséggel büszkélkedhet, hogy ott már a hatalom birodalmi szintű megragadása előtt befolyást szereztek a szélsőjobboldali-nacionalista erők. Nekik pedig szúrta a szemüket a balos, kozmopolita, bolsevik és még számos dehonesztáló jelzővel illetett iskola. A Walter Gropius alapította intézmény alapvető célja, értelme ugyanis az oktatás-képzés volt: fennállása alatt összesen 1253 diákja, mesteriskolása volt.
| Lotte a Bauhausban |
„Nem teszünk különbséget az erősebb és a szebbik nem között” – szögezte le a Bauhaus indulásakor Walter Gropius, ám már a gavallérosnak szánt szóhasználat is árulkodó. Annyiban mindenképpen, hogy megfelel a száz évvel ezelőtti közfelfogásnak, miszerint a férfi a család és a társadalom támasza, míg a hozzá tartozó nő elsősorban szépségével teszi kerekké az életet, amelynek feltételeit az erős férfi teremti meg. Vagyis a modern művészetfelfogást, az ember és környezete megújulását zászlajára tűző Bauhaus sem tudta mentesíteni magát a korabeli konvencióktól, meglehetősen nagy kontrasztot teremtve így művészeti céljai és működésének hétköznapjai között. Utóbbiak szerint ugyanis a nők – bár volt idő, amikor a Bauhaus-iskolások között ők voltak többségben – leginkább a textilművészettel, a festéssel, a fotózással foglalkozhattak, az építészet szentélyébe nemigen tehették be a lábukat. Még elméletet is gyártottak ehhez: az egyik Bauhaus-mester, Johannes Itten kifejtette, hogy a nőknek nehezükre esik három dimenzióban tájékozódni, látni, alkotni, így jobb, ha a kétdimenziós művészeteknél maradnak. A Bauhaus-centenárium jegyében, a sokoldalú megemlékezések között szentelt ennek a témának egy tévéfilmet a német közszolgálati televízió, az ARD első programja. A részben valós, részben fiktív személyeket megjelenítő film kitalált főhőse, Lotte építészhallgató komoly konfliktusba keveredik a valódi Walter Gropiusszal, akinek szemében abszurd ötletnek tűnik, hogy egy nő kapjon megbízást egy épület – a filmben egy villa – megtervezésére. A Lotte am Bauhaus című játékfilmen túlmenően a valós életben sem jutott ki a nőknek az az elismerés a Bauhausban, ami megillette volna őket. Jó példa erre a prágai zsidó családban született Lucia Schulz, aki 1921-től Moholy-Nagy László felesége volt, s a Bauhaus-alkotások fotózásával egyedülálló, korát megelőző dokumentációt hozott létre. Akik nem jártak Weimarban vagy Dessauban, azok az ő Lucia Moholy néven készített fotóin keresztül ismerhették meg többek között a híres mesterházakat. 1933-ban a származása miatt menekülnie kellett – ekkor már nem élt együtt Moholy-Naggyal –, s képeit kénytelen volt hátrahagyni. Ezekkel a negatívokkal „házaltak” az emigrációban a Bauhaus-mesterek (többek között Walter Gropius is Amerikában), szereztek maguknak státust, megbízásokat, elismerést – miközben Lucia Moholy Londonba menekülve, meglehetősen szerény körülmények között vészelte át a háborút. Igaz, ő csak két dimenzióban dolgozott. |
Weimarból Dessauba települt át az intézmény, ahol 1928-ban Hannes Meyer, majd 1930-ban Ludwig Mies van der Rohe vette át a vezetését. Ez idő alatt teljesedett ki a Bauhaus-kultúra, a dessaui mesterházak építészeti megjelenése és a letisztult vonalú használati tárgyak sora a pécsi születésű Breuer Marcell tervezte csővázas székektől a teáskannán át az asztali lámpáig.
Dessau után már a vége felé járt a Bauhaus aktív története. 1932-ben áttelepült Berlinbe, de ott már jóformán megmelegedni sem tudott: a nácik 1933-as hatalomátvétele után bevégeztetett.
Koncentrációs tábort is terveztek, ki fogolyként, ki SS-tagként
Az iskola és tanítványai, valamint mesterei sorsának alakulására a századik évfordulóra emlékezve most átadott új, weimari Bauhaus-múzeumból nyílik a legjobb perspektíva: a hatalmas betonkocka épület kevés ablakából kitekintve a közeli Buchenwaldra lehet látni. Amelynek lágerbarakkjainak egy részét és a táborparancsnok házának berendezését – a célszerűség, a leegyszerűsített vonalak, a funkcionalitás jegyében – egy odahurcolt kommunista Bauhaus-iskolás, Franz Ehrlich tervezte. Ahogy a tábor kapuját, amelynek Bauhaus-stílusú betűkből álló felirata: "Mindenki azt kapja, amit megérdemel".
A szintén a Bauhausban tanult Ernst Neufert építészeti szabványosítási birodalmi megbízottként dolgozott Albert Speer munkatársaként, iskolatársa, Fritz Ertl pedig az SS auschwitzi építésvezetőségének lett helyettes főnöke. Ott készültek a barakkok és gázkamrák tervei, és ott tervezték a főbejárat hírhedt feliratának – Arbeit macht frei – betűformáit.
A vezetők szétszóródtak a világban
A nagyok mind elmenekültek, ki erre, ki arra, de történetük korántsem minden esetben ad példát a morális-heroikus magatartásra. Gropius például még megpróbált megbízásokat szerezni 1933 után is, indult egy-két pályázaton, de hamar belátta, hogy felesleges. Egy évvel később emigrált: előbb Angliába, majd 1937-ben Amerikába.
Mies van der Rohe viszont beállt a sorba, megpróbált kiegyezni a nácikkal, belépett a birodalmi képzőművészeti kamarába, aláírta a Hitlert támogató kiáltványt, sőt még a birodalmi bank, a Reichsbank új épületének tervezését is megpályázta (amit aligha lehetett volna Bauhaus-stílusban megvalósítani). Végül, 1938-ban, ő is emigrált az USA-ba.
Hannes Meyer, a harmadik Bauhaus-vezető a másik irányba távozott. A magát kommunistának valló Meyer a Szovjetunióba emigrált 1932-ben, ahol Sztálin iránymutatásai alapján szocialista várostípusokat tervezett. Mint sok hasonló vakhitű baloldali, eleinte ő is úgy tett, mintha nem venné észre a sztálini terrort, a koncepciós pereket, az elnyomást, a Gulagra száműzöttek sorsát. 1936-ig tartott ez az illúzió a számára, akkor menekült el, előbb Svájcba, majd tovább Mexikóba.
A személyes migrációs történetek mellett fontosabb magának a Bauhaus-ideának a kivándorlása az egész világba. Erről rendezték meg a centenáriumi év egyik legfontosabb kiállítását Berlinben, Bauhaus Imaginista címmel. A német fővárosban jövő januárig látható bemutatón az követhető nyomon, hova mindenhova jutott el a Bauhaus-iskola, hol, milyen művészeti törekvések, alkotások jelzik a 14 éves vállalkozás máig tartó hatását.
Kínától Nigériáig otthagyta a nyomát
Az ismertebb és eleve ismert nevekhez kapcsolódó „exportok” között van például a Moholy-Nagy Lászlóhoz köthető New Bauhaus Chicagóban. A Bauhaus-hatás példájaként szokás emlegetni az izraeli Tel-Aviv Herzl utcájának épületeit, a „fehér várost”.
Ritkábban találkozik az érdeklő azzal, hogy a második világháború után az indiai Ahmadábádban működő National Institut of Design vitte tovább a Bauhaus-módszereket. Kevéssé ismert két japán, Jamavaki Ivao és Micsiko története is, akik 1930–1932-ben tanultak Dessauban. Ivao, az építész Mies van der Rohe tanítványa volt, felesége pedig textilművészetet tanult. Hazájukba visszatérve a Bauhaus „nagykövetei” lettek.
Az egyik leglátványosabb Bauhaus-hagyaték Nigériában, Ife városában áll: a több mint harmincezer diákot oktató Obafemi Abolowo University, amit a gyarmatosítás alóli felszabadulás után építettek, az egyik legnagyobb Bauhaus-épület. Tervezője, Arieh Sharon valaha maga is Bauhaus-diák volt, Gropius és Meyer tanítványa, majd 1931-ben visszatért az akkori Palesztinába, később vezető szerepet töltött be a tel-avivi „fehér város” tervezésében, s végül a nigériai egyetemmel Afrikában is emléket hagyott a száz évvel ezelőtt Weimarból indult iskolának.
Az intézmény továbbélésének számos bizonyítéka közé tartozik a 2012-ben Kínában, a hangcsoubeli Chinese Academy of Arts kebelében nyílt Bauhaus-múzeum is.
WEYER BÉLA
weyer.bela@hvg.hu
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
