Ember a Holdon
1969. július 20-án az amerikai Apollo-program legénységének két tagja, Neil Armstrong és Edwin "Buzz" Aldrin elsőként lépett a Holdra. Fél évszázad elteltével újra kiújult a verseny a Hold meghódításáért, de ezúttal már nagyobb a tét. Cikksorozatunkban áttekintjük a Hold-kutatás 50 éves történelmét és felvázoljuk az égitest kolonizálásának lehetséges forgatókönyveit.
Bizonyos körök bosszúvágya a weimari köztársaságban ritka együttállások sorozataként bukkant föl. Az első világháborút lezáró megalázó versailles-i békeszerződés miatt felkorbácsolt érzelmek találkoztak bizonyos fantaszták, mániákus kutatók elképzeléseivel, akiket az éppen akkor kibontakozó rakétatechnika magával ragadott. Hermann Oberth, az erdélyi születésű mérnök-fizikus, majd világhírű kutató a megszállottjává vált annak az elvnek, amelyet elsőként Konsztantyin Ciolkovszkij dolgozott ki már 1903-ban Oroszországban. Csakhogy Oroszország akkor messze volt a világtól, Németország viszont a közepén.
Oberth 11 évesen kapta anyjától Jules Verne holdutazásos regényét, amely az ő képzeletét is elröpítette. Bár a rakétatudományról szóló doktori disszertációját nem fogadták el, mert túlságosan spekulatívnak tartották, már ekkor, 28 évesen tekintélye volt. Fritz Lang, a látnok német filmrendező 1929-ben őt kérte fel szakértőül A Hold asszonya című, még ma is korszerű filmjéhez.
Ebben a videóban a teljes film látható:
Ekkor lett az asszisztense a nála 18 évvel fiatalabb Wernher von Braun, a rakétatudomány leendő császára, akivel nemcsak a náci Németországnak, hanem később az USA-nak is dolgozott. Amikor Wernher von Braun a Balti-tenger melletti Peenemündében lévő rakétakísérleti központban dolgozott Hitlernek, Oberth 1941-ben ellátogatott oda. Szinte egyetlen pillanat alatt átlátta, amit akkor még senki sem: a nevezetes, 260 kilométer hatótávolságú V–2 rakétán dolgozó von Braun, miközben a katonai rakétát építette, az űrrakéta prototípusát is megalkotta.
A versailles-i békeszerződésben az antanthatalmak korlátozták az első világháborúban vesztes Németország katonai arzenálját, hadseregének létszámát; fel sem merült bennük, hogy néhány év múlva a németek fegyverkezésbe kezdenek, és rakétafejlesztésbe fognak. Amikor Fritz Lang bemutatta a Holdra tartó professzorról és csapatáról szóló sci-fijét, a hadsereg vezetői éppen azon elmélkedtek, hogyan lehetne távoli ellenséges városokra rakétákkal mérges gázt szórni. 1930-ban már komolyan hittek abban, hogy ezekkel a titkos fegyverekkel háborút lehet nyerni.
Az 1933-ban kancellárrá lett Hitler megalomán elképzelései kedveztek az új technikai világnak. Kutatói olyan kísérleti helyet kerestek, ahol nyugodtan és titokban tudnak dolgozni. Von Braun leírja, hogyan lett a hírhedt Peenemünde a V–2 kísérleti központja: „1935 karácsonyára hazamentem apám tanyájára Sziléziába, szüleimnek beszéltem az új tervről, és elmondtam, olyan helyet keresünk, ahonnan több száz kilométerre lehet rakétát kilőni. Hozzátettem: biztonsági okokból a parton kell lennie.
»Nézd meg Peenemündét!« – javasolta anyám, majd elmondta, hogy »nagyapád oda járt kacsavadászatra«.”
Két évvel később már kutatók és munkások százai dolgoztak a titkos terven, az 1940-es évek fordulóján pedig már 3 ezren. A kísérleteket a fiatal, titkárnője szerint is megnyerő von Braun vezette, de az egész társaság igen lendületes volt, a rangidős tudós is csak 35. évében járt.
Mivel ekkor már a fegyverkezés és a visszavágás számított a Harmadik Birodalom legfontosabb céljának, mindent a rendelkezésükre bocsátottak. Ahogyan Michael J. Neufeld, a korszak kutatója írta: „Olyanok voltak, akár a gyerekek a cukorkaboltban. Mindent kérhettek, amit csak akartak.”
A V–2 program történetét meséli el az alábbi dokumentumfilm:
Bár Hitler és Göring idegenkedett a rakétáktól, a Hindenburg léghajó elpusztultával – a hirtelen támadt tűz másodpercek alatt emésztette fel a monstrumot – a V–2-től azt is remélték, hogy nemcsak iszonyatos erejű lesz, hanem lélektani hatásával is rombol. Mert hangsebességgel repül, így a közeledtét nem lehet majd hallani. Hitler terve az volt, hogy a csodafegyverből évente százezret gyártnak és lőnek ki.
Ez a rombolási vágy már nem a gondos kutatások és kísérletek birodalma: annak az országnak a valósága, amely kétségbeesetten akarja lerohanni a fél világot. Arthur Rudolph rakétamérnök szervezte meg, hogy kényszermunkások ezrei, koncentrációs táborok foglyai építsék a rakétákat. Amikor a peenemündei központot az angolok lebombázták, Rudolph a gyártásra létrehozta a Mittelbau-Dora koncentrációs tábort, ahol csaknem 20 ezren pusztultak el. Albert Speer fegyverkezési miniszter is elszörnyedt az ottani állapotokon, amikor odalátogatott.
És még ennél is volt borzalmasabb: Hubertus Strughold fiziológus vezetésével rabokon kísérleteztek. Például azt akarták megtudni, hogy a nagy magasság milyen hatással van a szervezetre, ezért egy kamrába terelték a foglyokat, majd kiszivattyúzták a levegőt. Máskor órákig tartották a rabokat jéghideg vízben, csak hogy megtudják, mennyi időt bír ki a pilóta szervezete, ha lelövik a gépét, a tengerbe esik, de túléli. Csaknem kétszázan haltak meg a kísérletek következtében.
A második világháború után a szovjet és az amerikai szövetségesek egymással versenyeztek, hogy megszerezzék a rakétakísérleten dolgozó kivételes koponyákat. Tudták, azé a jövő, akinek ez sikerül. Tudták a kutatók is, hogy sokat érnek. Az amerikaiak elindították a Gemkapocs műveletet, és a tudósok elszipkázásával egyben fel is mentették őket a felelősség alól.
Rudolph nyomasztóan hatott amerikai kihallgatójára, aki veszélyes alaknak, meggyőződéses nácinak írta le, és az internálását javasolta. Ezzel szemben az amerikai rakétakísérletek egyik vezetője lett. Strughold az amerikai űrorvosi vizsgálatok irányítójaként, Kurt Debus SS-tag és Gestapo-besúgó a rakétakilövések felelőseként folytatta pályáját. Von Braun pedig az Apollo-expedíció Saturn–V rakétájának spiritus rectora, szellemi atyja lett. Mindez nem volt véletlen, hiszen a világ volt a tét. Mint azt később Frank Borman, az Apollo–8 parancsnoka elmondta:
„Az Apollo nem kutatóút volt, de nem is a legfejlettebb technológiák birtoklásáról szólt, hanem csata a hidegháborúban.”
Hiába indultak tiltakozó akciók a német kutatók felelősségre vonásáért – többek között Albert Einstein részvételével –, a büntetés elmaradt.
Az amerikai közszolgálati tévé (PBS) dokumentumfilnje Wernher von Braun életéről:
A náci múltat inkább levéltárakba süllyesztették. A közép-hatótávolságú amerikai rakéták fejlesztésén dolgozó Rudolph például 1954-ben amerikai állampolgár lett. Eli Rosenbaum, az amerikai igazságügyi minisztérium munkatársa szerint mindez „az erkölcs teljes hiányát jelentette”, később pedig azt állította, hogy látott olyan, vélhetően átírt jelentéseket, amelyekben a meggyőződéses nácik már nem voltak azok. Fontosabbnak számított a Szovjetunióval vívott harc az űrért, és annak meghódítása.
A német kutatóknak óriási szerepük volt abban, hogy Neil Armstrong, amikor a Holdra lépett, elmondhatta híres mondatát: „Kis lépés az embernek, nagy lépés az emberiségnek.” A NASA győzött, és a diadal után kényelmetlenné vált a német tudósok náci múltja.
Rudolphot nyugdíjazták, majd miután megfosztották amerikai állampolgárságától, visszatért hazájába. Strugholdról ugyan könyvtárat neveztek el, de később átkeresztelték. Von Braun viszont – aki a NASA-nál egykori professzorával, Oberthtel dolgozott együtt – amerikai állampolgár lett, tíz évig a NASA igazgatója volt, onnan ment nyugdíjba. Bár 1937-től a náci párt tagja volt, Neufeld történész szerint nem meggyőződésből lépett be, hanem mert nem tudott ellenállni a nyomásnak. A holdra szállás évében (lásd Ez a hihetetlenül egyszerű számítógép repítette Armstrongékat a Holdra című írásunkat) a NASA-nál tevékenykedő német tudósok sötét múltjáról a széles közvélemény vajmi keveset tudott.
