hvg.hu: Nagy sikerrel futnak alteregója, az influenszer Anzselika Habpatron videói; a YouTube-csatornájának már közel 30 ezer feliratkozója van. Meglepődtek a sikeren vagy hasonló fogadtatásra számítottak?

Stefanovics Angéla: Olyasmit akartunk csinálni, amit például mi is szívesen néznénk. Mivel már van azért tapasztalatunk a filmezésben, és ennek a csatornának az indulását nagyon sok tervezés előzte meg, ezért azt mondanám, hogy hál’istennek olyan siker lett, mint amit reméltünk.

hvg.hu: Mi a cél a habpatronos videókkal? Elképzelhetőnek tartják, hogy előbb vagy utóbb pénzt is keressenek velük?

S. A.: Végh Zsolt barátom pár évvel ezelőtt mesélte nekem az ötletét, hogy kellene csinálni egy influenszerstúdiót. Ennek keretében több csatornát is indítanánk, amelyek egyszerre lennének humorosak és szemléletformálók, vagyis amilyenek a filmjeink is voltak (mint az úristen@menny.hu, a Libiomfi vagy a Legkisebb film a legnagyobb magyarról, avagy ha nincs kéz, nincs csoki – a szerk).  

Ezzel új műfajt lehetne teremteni, támaszkodva a már kialakult influenszerjelenségre, amelyet a hirdetők ismernek és használnak, illetve a közönség is érti. Úttörő dolog, hogy influenszervideókat stúdiómunkában fejlesszünk csapatban, ahol írók, filmesek, reklámszakemberek dolgoznak. Zsolt egyébként, mikor ezt kitalálta, egy reklámügynökség egyik vezetője volt, szóval komoly tapasztalata van ezen a téren. Amikor kialakítottuk az Anzselika Habpatron csatornáját, szerettük volna, hogy ez olyan legyen, amely mellé hirdetők, szponzorok is szívesen állnak. Jó hír, hogy már vannak is érdeklődők. Természetesen fontos, hogy anyagilag megálljon a lábán a dolog, de a cél ennél magasztosabb. Valami jót akarunk csinálni. Adni a közösségnek.

hvg.hu: Alkotótársa, Végh Zsolt azt mondta önről egy interjúban, hogy a személyiségének és humorának van egy durvább, sötétebb oldala – kicsit olyan, mint Mucsi Zoltán nőben –, és van egy bájos oldala, ami viszont az Amélie csodálatos életének főszereplőjére emlékeztet. Mit szól ehhez? Hasonlóan látja ön is saját magát?

S. A.: Nem. Egy furcsa, skizoid szörnyszülött jelenik meg előttem, ahogy Mucsi Zoltánt és Audrey Tautou-t összegyúrom magamban. Na, de komolyra fordítva a szót: szerintem Zsolt arra utalt abban az interjúban, hogy Mucsi Zoltán fanyar és önironikus humora közel áll hozzám, hozzánk. Amélie-t pedig azért említheti, mert az Anzselika Habpatron figurájának egyik ihletője volt az a film.

Hogy egyébként hogyan látom magam? Mádai Vivien csinál egy sorozatot, amelyben színészeket kér fel arra, hogy mondják el kedvenc verseiket. Ahogy én keresgéltem, kezembe akadt Weöres Sándor Rongyszőnyeg című költeménye, amelyből egy részlet talán válaszol erre:

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,

de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem

rég megszokta kezem dombját- völgyét,

de ő sem tud mesélni rólam.

 

Pedig nem rejtőzködöm - csak igazában nem vagyok.

Cselekszem és szenvedek, mint a többi,

de legbensőbb mivoltom maga a nem lét.

hvg.hu: Így is érez néha? Hogy nem létezik?

S. A.: Igen, néha. Végül is mi az, hogy létezem? Az miből tevődik össze? Ha elkezdi boncolgatni az ember, igazából nem talál semmit. Valamit kaptam, örököltem, van genetikám, kémiai összetételem, gyerekkorom, de én hol vagyok ebben? 

hvg.hu: Szerintem az embereknek ugyanakkor van egy elképzelésük arról, hogy ki is az a Stefanovics Angéla. Sőt, én már találkoztam a „Stefanovics Angéla-jelenség” kifejezéssel is. Itt van egy színész, akinek nagyon egyedi, aranyos hangja van, emiatt néha le is „kislányozzák”, miközben nem egyszer olyan szerepeket vállal, amelyek nehéz sorsú emberekről szólnak. Nem érzi azt, hogy beskatulyázzák a sajátos hangszíne miatt?

S. A.: Nem tudom, nem foglalkozom ezzel. Mondják, hogy jellegzetes a hangom, de azzal még sosem hívtak fel, hogy figyelj, van itt egy szerep, de a hangod miatt nem téged választunk rá. Néha szinkronizálok, de tényleg csak ritkán. Ha már viszont hangról van szó, akkor megemlíteném Pintér Béla új darabját, az Anyaszemefényét, amely egy opera, és abban például énekelek. Nagy kihívás volt ez a számomra, mert a zenés mesterség óra már a főiskolán sem tartozott az erősségeim közé. A másik, ami nem kis aggodalommal töltött el, hogy egy tizenegy éves kislányt játszom benne 40 éves fejjel, a Jordán Adél és a Nagy Ervin által megformált szereplők gyerekét alakítom. Szerencsére a nézőtérről nem látszódnak a szarkalábak.

Az előadás azonban nagyszerűre sikerült, és a visszajelzések szerint nekem sem kell szégyenkeznem az alakításom miatt. Béla és Kéménczy Anti zeneszerző bravúros operát alkotott barokk és klasszikus művekre.

Fazekas István

hvg.hu: Ha már életkorról beszélünk: színészként és alkotóként, 40 évesen milyen témák foglalkoztatják?

S. A.: A Jurányiban fut a Csáó, avagy Stefanovics Angéla körberajzolja magát című két személyes monodrámám, ami részben erről szól. Az embernek néha számot kell vetnie azzal, hogy hol is tart, és ebben olykor vannak fájdalmas felismerések is. Aztán tovább kell lépni, dönteni kell, hogy merre és hogyan tovább. A Csáó ezekből az élményekből dolgoz fel párat.

hvg.hu: És hol tart most ebben a döntési folyamatban?

S. A.: Épp most olvasom a Bhagavad-gítát (szanszkrit filozófiai költemény, a hinduizmus egyik legszentebb könyve – a szerk.), és az jutott eszembe róla, hogy tök jó lenne, ha valahogy úgy tudnék élni a hátralévő időmben, hogy többet ne kelljen leszületnem ide a Földre, ha tényleg van ez a lélekvándorlás dolog (nevet).

hvg.hu: Mert annyira rossz itt?

S. A.: Nem, de nekem elég lenne ebből ennyi.

hvg.hu: A Csáó egy nagyon zavarba ejtő előadás több szempontból is. Például azért, mert nehéz eldönteni, hogy ennek a darab végére teljesen leamortizálódó nőnek mennyi köze van a valódi Angélához.

S. A.: Szerettem volna egy önálló estet csinálni, ami valamennyire rólam szól és nem egy szokványos előadás. Ezért kerestem meg Kárpáti Pétert. Vele többször dolgoztunk már együtt, és A pitbull cselekedeteinek álomszerű világához szerettem volna valami hasonlót létrehozni.

Találtam egy japán rajzfilmet, amely végül is a kiindulópontja lett a Csáónak. A főhőse egy különleges kis egyszarvú, aki akármerre jár, képes mindenkit gondtalanná és boldoggá tenni, de az isteneknek ez nem tetszik, és száműzik őt. Így a sorsa az örökös menekülés és magány. Nagyon szívfacsaró történet.

A darab úgy kezdődik, hogy elkezdem mondani ezt a mesét, majd egy ponton – mikor Szabó Zola megjelenik – átfordul a dolog párkapcsolati drámává. Kárpáti Péter gyakran alkalmaz improvizációkat egy előadás megírásához. Ilyenkor sok személyes élményt felhasználunk, de ettől még nem feltétlenül magunkat alakítjuk a történetben. Ahogy a Csáó főszereplőjével, velem is történtek durva dolgok az életben, de nem szükségképpen úgy, ahogy azt az előadásban látjuk.

hvg.hu: A darab másik érdekessége, hogy egy kis szobában játszódik. Nézőként egymással szemben ülünk világosban, látja az arcunkat, mi látjuk egymásét – ez nem éppen egy komfortos helyzet. Ráadásul összesen 35 ember fér be az előadásra. Hogy érzi magát egy ilyen egészen intim szituációban?

S. A.: Minden előadás nagyon más, mert a darab iszonyatosan függ a nézőktől. Hatnak rám és hatnak egymásra is. Az előadás elején általában nagyon nem érzem jól magam. Bejönnek a nézők (egy elképzeléssel a fejükben arról, hogy mit fognak látni), nyilván kedvelnek, különben nem jöttek volna el megnézni, mire én egyszer csak elkezdek mesélni. Néha látom az arcokra kiülni azt a kínos érzést, hogy „most tényleg végig ez lesz, hogy mesélni fog?” De olyan is előfordult már, hogy valaki bealudt, mint gyerekkorában az esti mese közben. Aztán ahogy a darab halad előre, és Zola is megjelenik a színen, a nézőben lassan összeáll a kép.

Fazekas István

hvg.hu: Szabadúszó színészként dolgozik már sok éve. Ez mennyire leterhelő?

S. A.: Valóban szabadúszó vagyok, de az idei évadtól tiszteletbeli tag lettem Pintér Béla társulatánál. A legizgalmasabb dolog most az életemben az Anzselika Habpatron, amúgy pedig a Jurányiban játszom a legtöbbet független előadásokban. A Csáón kívül játszom Kárpáti Péter Titkos Társulatával A Pitbull cselekedeteiben és a Tótferiben, valamint a Szülői értekezletben, amit mindig pótszékezni kell, annyian szeretnék megnézni. Aztán benne voltam a 40 avagy véges életben is, amely a Jurányi és a Dumaszínház koprodukciója volt eredetileg. Ebből végül a Dumaszínház kénytelen volt kiszállni, mert nem kaptak pénzt újabb előadások készítésére, pedig mindig nagy sikerrel mentek ezek a sketch-sorozatok. A tavalyi évadban anyagi okok miatt több előadást is le kellett venni a Jurányi műsoráról, hiába volt rájuk kereslet. Kulcsár Viktória, a Jurányi Inkubátorház vezetője hihetetlen leleményes és kitartó túlélő, de ha nem kap levegőt, ő is meg fog fulladni.

hvg.hu: Ahogy az ön megélhetése is nagyban múlik azon, hogy a független színházas szféra mennyire életképes...

S. A.: Kétségbe ejtő a függetlenek helyzete, pedig nagy szükség van rájuk. Olyan produkciók születnek itt, amelyek újraértelmezik azokat a gondolatokat és dilemmákat, amelyeket évezredek óta hord hátán az emberiség. Nincsenek formai és konvencionális megkötések, szabad utat hagyva ezzel az új forma és konvenció megteremtésének.

Nagyon sok minden kerül be innen a mainstreambe, az alternatív szféra bölcsője a színházművészetnek. A színházra egyébként is nagy szükség van, az embereket gondolkodásra készteti, szórakoztatja vagy éppen katartikus élménnyel ajándékozza meg őket. Segíti a lelki fejlődést és gyógyulást.

Mindezért kell, hogy pénzt és lehetőséget kapjanak a független produkciók is.

Amikor a Budapesti Kamaraszínházat bezárták (2012-ig működött – a szerk.), ahol 10 évig voltam tag, hasonlóan éreztem magam, mint mostanában. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy abbahagyom a színházazást. Elmentem Máltára egy hónapra angolt tanulni, és elvégeztem egy jógaoktatói képzést is. Úgy gondoltam, ez elég lesz ahhoz, hogy nekivágjak a nagy világnak. Picit úgy, ahogy ezt Anzselika Habpatron tenné. Aztán mégsem mentem ki külföldre, akkor kerültem Pintér Bélához, aztán jött más független megkeresés is, ami érdekelt. Viszont azóta is jógázom kisebb kihagyásokkal, sőt tavaly elvégeztem egy másik képzést, amellyel már hatféle órát tarthatok.

Stefanovics Angéla a Csáó című előadásban.

Gulyás Dóra

hvg.hu: Ezek szerint gyakorló jógaoktató?

S. A.: Előfordul, hogy oktatok is. Leginkább a jógaterápia érdekel. Ez a gyógytornához hasonlít, gerincferdülés, extrém merevség, derék fájás… ilyesmikre alkalmas. Legtöbbször egy emberrel foglalkozom ilyenkor, de a barátnőim is szívesen járnak hozzám jin jógára, amely a végén egy kis dumcsizásba fordul át. 

hvg.hu: Vannak állandó alkotótársak az életében. Elhangzott Kárpáti Péter, Pintér Béla és Végh Zsolt neve. Kivel milyen dinamikák határozzák meg a közös munkát? Ki hogyan inspirálja?

S. A.: Béla nagyon erősen tudja, hogy mit akar, és pontosan azt szeretné viszontlátni a színpadon. Eleve a színészeire írja a karaktert, ezért is olyan biztos abban, amit elképzel. Szinte egy partitúrában játszik nála az ember, még akkor is, ha prózai darabról van szó. Az ő színészei egyben hangszerek is, és ha kellőképpen szólalnak meg, életre kel az általa megálmodott mű. Kárpáti Péter más típusú komponista. Ő nem a szereplőire ír, hanem a szereplői írnak neki. Sokszor improvizálunk nála. Megfigyel, analizál, és abból hívja életre a darabot. Persze, nem minden műve így készül, de én a legtöbbet ezekben a munkáiban dolgoztam vele.

Aztán van még egy nagyon fontos ember az életemben, aki művészileg is meghatározó a számomra, bár vele csak egyetlen filmet csináltam, A cigány holdat. Ő Malgot István. Szobrász, író és színházcsináló is. Amíg együtt éltünk, sok mindent tanultam tőle arról, ahogy ő gondolkodik az életről és a művészetről. Most is napi szinten beszélünk.

Végh Zsolttal pedig már gimnázium óta barátok vagyunk. Hasonlóan gondolkozunk, egy rugóra jár az agyunk. Sokat dolgoztunk egymástól függetlenül, meg egymással is. Most az Anzselika Habpatron újra összehozott minket.