Milánó fejedelmét, Prosperót (Gálffi László) – miután nem nagyon volt ínyére az uralkodás –, megfosztja trónjától öccse, Antonio (Debreczenyi Csaba). A száműzött herceg immáron tizenkét éve egy mágikus szigeten tengeti napjait lányával, Mirandával (Törőcsik Franciska) a fura ösztönlénnyel, Calibannal (Vajda Milán), és Ariellel (Pogány Judit): a légies szellem hosszú évekre egy fába szorult, de mivel Prospero megmentette, jelenleg őt szolgálja, és ura kívánsága szerint varázsol. Például egy hatalmas vihart a tengeren, amely során Antonio és udvari kísérete egy hajótörés miatt a szigetre vetődik. Prospero tehát végre bosszút állhat a korábbi trónfosztásért.

Már a nyitójelenetben egyértelművé válik, hogy nem klasszikus varázslatot látunk majd: az orkánt Ö.I.-feliratú pólós munkatársak idézik elő, függönyt cibálnak, esnek-kelnek, szélgépet tologatnak a háttérben, a hajótöröttek közben a színpad elején leeresztett vasrúdba kapaszkodva ordibálnak. A színház leleplezi önmagát, nem a trükkökkel, hanem azok megoldásaival akarja lenyűgözni a nézőt. A vihart illetően sokféle értelmezés létezik. Nem is csoda, hiszen nehéz meghatározni az alapkonfliktusát. Bagossy László rendező a darab születésének körülményeiről elmondta: sokszor nem eszmék, mondanivalók űzik az embert, hanem színházi problémák, vagy egy színházi gondolat kipróbálása, kifejtése. „Jelen esetben azé a gondolaté, hogy a mágiát, Prospero varázserejét a színházi masinérián keresztül mutassuk be” – magyarázza.

Prospero fáradt, ravasz, de következetes: színházi rendezőként alakítja a dolgokat, varázserejénél fogva embereket terel össze, konfliktusokat idéz elő, ezeket pedig kénye-kedve szerint vizsgálgatja, igazgatja. A vihart hagyományosan Shakespeare egyik utolsó műveként tartják számon, ezzel együtt a mester búcsújának szokták tekinteni: visszavonulás az alkotástól, az élettől, ez elengedés, a feloldás és a megbocsátás nyugalmával. „Az előadás egyik fő gondolata a már más Shakespeare-darabban is felbukkanó melankólia: hogy

az egész világ különböző díszletek és színházi kulisszák illúziója, amely aztán szertefoszlik.

MTI / Bruzák Noémi

Ó, édes káromkodás

Az alkotók Nádasdy Ádám fordítását választották, és bár a verses részeket békén hagyták, a komikus figurák esetében, akik prózában beszélnek, számos helyen improvizáltak – Alonso borásza, Stephano és udvari tréfamestere, Trinculo részeges jeleneteiben például nem ódzkodtak beemelni az utcai szlenget. „Úgy fölrúglak, hogy éhendöglesz a levegőbe’” – kiabálja Trinculo Calibannak, miközben azt fontolgatják, hogy átveszik az uralmat a szigeten. Hogy Trinculo szépen bánjon az ösztönlénnyel, Stephano figyelmezteti: „ha még egyszer beszólsz neki, esküszöm, megfejellek, mint kezdő cápa a korallzátonyt.”

Bagossy László korszakos Shakespeare-fordítónak tartja Nádasdy Ádámot, úgy véli, nagyon sok darabot tudott frissé, maivá tenni anélkül, hogy akadályozta volna az alkotógárda munkáját. „Nyitott ember, nem óvja féltékenyen a szövegét. A viharnál nemcsak, hogy megengedte, hogy szabadon bánjunk a szövegével, néhány improvizáció annyira megtetszett neki, hogy beemelte a kanonizált változatba is, tehát ilyen módon forgalmazza majd a továbbiakban. Az, hogy ő A vihart is újra fordította, egyértelműen az előadás létrehozásának legfontosabb inspirációi közé tartozott.”

MTI / Bruzák Noémi

Az újjá varázsolt Shakespeare-szövegek (és a káromkodás) természetesen megnyerheti magának a fiatalabb generációt is, arról azonban, hogy a középiskolások is megnézik-e a darabot, általában az osztályfőnökük dönt. „Ki vagyunk szolgáltatva a tanároknak, ők döntik el, hogy egy előadás pedagógiai szempontból segítségükre lehet-e, mi pedig csak örülhetünk, ha az ő ízlésük vagy véleményük egybeesik a diákokéval. Azt hiszem, a gimisek hálásak voltak A viharért, sok mindennel tudtak azonosulni a történetből: generációs problémák is felbukkantak, az első szerelem, a szexualitás, vagy a családi fészken kívüli új élet kezdete.”

A rendező szerint a Prosperót alakító Gálffi László különösen elnyerte a középiskolások tetszését, bár utólag azt gondolja, több karcosságot, gonoszságot kellett volna kérni tőle. „Gálffi – miközben nagyon szeretni való ember –, a gonosz, romlott szerepekben tud igazán tündökölni. Káprázatosan ábrázolja az aljas, cinikus figurákat, de A viharban mintha neki is jobban esett volna valamiféle finom önsajnálat, szépség felé menni” – magyarázza Bagossy. Prospero szerepét jutalomjátékként is szokták emlegetni, de a rendező nem szeret így gondolni rá: úgy véli, a jutalomjáték a társulatisággal és a csapatmunkával szemben egy individuális színészi létezést próbál hangsúlyozni, ami nem feltétlenül szerencsés, és maguk a jó színdarabok sem erről szólnak.

MTI / Bruzák Noémi

Kibelezni az illúziókat

A csapatmunka az Örkény előadásában ennél meghatározóbb nem is lehetne: a súgót az egész előadás alatt látják a nézők, és a műszak több munkatársa is jelen van a színen, néhányan egy-egy megszólalást is kaptak. Ez persze nem újkeletű dolog, már a János királyban is megjelentek a díszítők. Bagossy László már nem az Örkény rendezője, de amíg ott dolgozott, kollégáival együtt törekedett arra, hogy a nem színész munkatársakat is bevonja az előadásokba. „A jó társulatokban a műszak is fontos része a közös ügyeknek, és nagyon sokan közülük hálásak és boldogok, ha kisebb szerepekben megjelenhetnek.”

A műszak jelenlétének egyik legviccesebb pontja talán az, amikor kibújnak a légies szellem köpönyege alól: többé nem lebeg a hosszú, szürke textil Arielen, még az őt röpítő fémváz is kilóg, mintegy lecsupaszítva, szétszedve, kibelezve az illúziókat. A műszak kizárólag akkor bújik vissza a helyére, akkor tér vissza a feladatához, amikor Prospero rájuk parancsol: a sziget ura egy széklábat használ varázspálca gyanánt, és minden varázslat az ő uralma által, a szolgák félelméből jön létre.

MTI / Bruzák Noémi

Ariel szerepére a legtöbbször fiatal, vékony termetű színésznőket szoktak választani. Az Örkény Színházban Pogány Judittal egy igazi ellenszereposztás történt, de pont ettől kuriózum: az ő alkata lehetőséget teremtett arra, hogy az alkotók demonstrálják a színház varázslatát. Ariel hol repül, hol a föld alól, hol az égből bukkan fel, hol egy apró zsebkendődarabban jelenik meg: itt derül csak ki igazán, hogy Pogány Judit színészetén túl milyen játékokkal lehet légies szellemet csinálni Arielből.

A díszlet ezúttal is a rendező testvérének, Bagossy Leventének a munkája, aki egyébként virtuóz makettépítő: előre lemodellezi az előadásokat, gyakran fényeket is beépít a kézzel, papírból és festékkel létrehozott kis műalkotásokba. A rendező azt mondja, őrült nagy előny egy ilyen makettel megjelenni egy olvasópróbán, mert komoly lelkesedést szokott kiváltani a színészekből, amikor ránéznek arra mesevilágra, amelybe később beköltözhetnek. Igazi színház a színházban-jelenet, amikor Prospero egy barokk operát varázsol Murányi Márta és Szathmáry Judit főszereplésével, nem másért, mint a szerelmes fiatalok örömére: a vihar természetesen a szigetre röpíti Nápoly királyának, Alonsónak a fiát is.

Az udvarban nevelkedett, okos, de nem túl gyakorlatias Ferdinánd komikusan hat egy ilyen természeti környezetben, ez azonban nem akadályozza meg Mirandát abban, hogy rögtön belé is szeressen. Prospero aztán különböző próbatételek elé állítja leendő vejét, elkeseredettsége azzal kapcsolatban, hogyan múlik el minden, éles kontrasztban van a fiatalok örömével, akik tele vannak boldogsággal és reménnyel: az ő életük épp csak most kezdődik.

„Az életben is pont így működik: jön egy idegen és elszereti a lányunkat. A felénk áradó imádat egyszer csak máshová fordul. A szülőnek ilyenkor mintha az élet kíméletlen gépezetével kellene viaskodnia. Olyan, mintha Prospero mindenféle mondvacsinált akadályokkal igyekezne késleltetni a pillanatot, amikor el kell engednie a kislányát.”

MTI / Bruzák Noémi

Prospero sorsa végül varázsereje elvetésével pecsételődik meg, a kopott székláb helyére illesztésével egyértelműen bebizonyítja, hogy nincs szüksége tovább a hatalomgyakorlásra. „Az életnek bizonyos sérelmei, az életből való keserű kivonulás, aztán a megbocsátás… ezek ismerős lélektani helyzetek egy öregedő ember életéből. De amikor ezt az előadást csináltam, nem mozgattak efféle lírai motivációk. Akkor még éppenséggel az élet császárának érezhettem magamat, és sok mindent birtokoltam, amit ma már nem birtoklok: például az alkotóerőmet vagy az ifjúságomat. Mára viszont sok mindent megéltem ebből a történetből. Most nagyjából a keserűségnél, a sebzettségnél és a bosszúvágynál járok. Gálffi Laci már bölcsebb volt a saját életében, amikor mindezeket el kellett volna játszania. Most eljátszom helyette én, ehhez még kell némi libidó és lelemény, aztán majd úgyis csak a megbocsátás impotenciája marad” – mondja a rendező.

Az Örkény Színház korábbi, online bemutatott előadásait ide kattintva nézheti meg.