A járvány miatt elrendelt három hónapos karantén alatt a 21. századi munkatársadalmi logika több oldalról is gellert kapott, mert például rengetegen váltak hirtelen munkanélkülivé, ugyanakkor szépen megmutatkozott, hogy éppen azok a szakmák elengedhetetlenek a világ minimális működtetéséhez, amelyeket a piac finoman szólva sem becsül meg eléggé.

Mindeközben pedig nyilvánvalóvá vált az is, hogy milyen hatással van a bolygó légkörére az, ha az egyébként sok tízezer embert foglalkoztató ipar leáll, vagy hogy az irodai munkakultúrát az egészséges környezet, a home office és a távkonferenciázás háromszögében érdemes lenne újra definiálni.

Nem csoda, hogy felerősödtek azok a hangok, amelyek szerint ezeket az anomáliákat egy igazságosabb és egészségesebb munkarendszerben fel lehetne oldani. A főként angol és amerikai társadalomtudósok, gondolkodók és sztárszerzők köréből érkező legradikálisabb elképzelések szerint például itt lenne az ideje a post-work society, azaz a munka utáni társadalom eljövetelének.

AFP / Britta Pedersen

Ha nincs munkád, senki sem vagy

Hogy megértsük, mit is jelent ez, érdemes talán ott kezdenünk, hogy egyáltalán mit nevezünk ma munkának. Ebben segítségünkre van Török Emőke szociológus, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, aki azt mondja, hogy nagyjából a 17. századtól kezdődően értékeli az emberiség a foglalkozásszerű tevékenységeket munkaként. „A városiasodással, polgárosodással kialakul az a felfogás, hogy a munka értéket teremt, általa lehetsz valaki, státuszt szerezhetsz, míg korábban éppen azért kellett vagy éppen nem kellett dolgoznod, mert olyan volt a státuszod. A reformáció pedig megadja mindehhez a teológiai magyarázatot is: Isten előtt minden hivatás egyenlő, az ő szolgálatát mindannyian a munkánkban tudjuk véghez vinni.”

A szociológus szerint viszont a mai bérmunkatársadalmak, amelyekben az emberek jelentős részét függő munkaviszonyban foglalkoztatják, már a 20. század jól sikerült termékei. „Ez a munkaviszony ugyanis az emberek egyes jogainak a forrása is lett.

Ha a munkámmal hozzájárulok a közös javaink megteremtéséhez, akkor igényt tarthatok a nyugdíjra, az egészségbiztosításra. Ma ez az alapvető részvételi módunk a társadalomban, a kapcsolataink jelentős része is a munkahelyhez köthető.

A munka, amit fizetésért (legyen az bármilyen bevétel) végzünk, ennek köszönhetően korábban nem tapasztalt módon uralkodott el az életünkön. Talán észre sem vesszük, de nemcsak a megélhetésünk, az egzisztenciánk, hanem az identitásunk és a magánéletünk is függ tőle. Sőt, Theodor Adorno, a frankfurti iskola filozófusa szerint még a szabadidőnk is, amit leginkább arra használunk, hogy regenerálódjunk, és ezáltal újra és újra képesek legyünk dolgozni.

AFP / DPA / Boris Roessler

Igazi post-work alapműnek számít a The Refusal of Work című 2015-ös könyv, amelynek szerzője, David Frayne szabadabb fordításban így fogalmaz: „A munkaerőpiac ingatag természete arra kényszeríti az embereket, hogy még praktikusabban töltsék el a (szabad)idejüket. Személyesen vagyunk felelősek a (munkahelyi) bizonytalanság csökkentéséért, amit úgy oldunk meg, hogy

fáradhatatlanul az alkalmazhatóságunkon dolgozunk:

új képességeket sajátítunk el és képesítéseket szerzünk, a fogékonyságunkon dolgozunk. Ez mindenre befolyással van, kezdve attól, hogy mit tanulunk és hogy milyen személyiségvonásainkat fejlesztjük. A munka – akár alkalmazottak vagyunk, akár munkanélküliek, akár munkahelyen dolgozunk, akár otthon – az életünket minden szempontból formálja, és így pont a spontaneitáshoz való érzékünket veszítjük el.”

Török Emőke szerint az is jelentős változás a korábbi időszakokhoz képest, hogy manapság nemcsak egyszerűen dolgozni akarunk, de a munkánk által önmegvalósítani, kibontakozni és kreatívnak lenni is, mi több: jól akarjuk magunkat érezni a munkahelyen, elkötelezettek akarunk lenni a szakmánk vagy akár a cégünk iránt. És mindezt maguk a munkáltatók persze, el is várják; a szalag mellett dolgozó alkalmazottaktól épp úgy, mint a programozótól vagy a pénzügyestől.

AFP / Li Bo / Xinhua

És mennyire érzi hasznosnak magát?

A baj a post-work teoretikusok szerint ott van, hogy egyre kevésbé megy nekünk ez az azonosulás a munkánkkal, inkább egyfajta elidegenedés észlelhető. Meg ott is, hogy nem a valóban hasznos munkákat értékeli a társadalom. És ott is, hogy bár hivatalosan csökkent a munkaórák száma – a 19. században még heti 80-60 órát dolgoztak az emberek – a mindenre kiterjedő munkánk akkor is online készenlétet követel tőlünk, ha lejárt a munkaidőnk.

A munka elértéktelenedett a 21. századi ember szemében – állítja a korábban idézett David Frayne vagy az amerikai antropológus-fenegyerek, David Graeber is, aki Bullshit Jobs című könyvében olyan szakmákat sorolt fel, melyeket az általa megkérdezett munkavállalók teljesen hasztalannak, feleslegesnek vagy kamunak éreztek.

A magát anarchistának valló Graeber szerint a technológiai fejlődés nemcsak új, de értelmetlen szakmákat is kitermelt (ő maga ide sorolja a céges jogászkodást, a HR-t, a PR területeket és még egy rakás adminisztratív tevékenységet). Sokaknak morális dilemmát okoz – állítja az antropológus –, hogy a pénzkeresésen kívül valójában semmi társadalmi haszna nincs a munkájuknak. Azt állítja, hogy az ipari automatizáció, a robotizáció következtében nem az történt, amit egyébként vártak a szociológusok, hogy mivel kevesebb lett a munka, elkezdett csökkenni az emberek munkaideje, hanem inkább megnőtt a szolgáltató szektorban dolgozók száma.

Megjelentek az olyan szakmák is, amelyeknek csak azért van létjogosultságuk – például a kisállat-kozmetikus, pizzafutár –, mert az emberek annyit dolgoznak, hogy nincs idejük bizonyos házkörüli tevékenységek elvégzésére.

AFP / Li Peng

A post-work teoretikusok azt állítják, hogy a munka sok esetben azt a fajta szociális mobilitást és önbecsülést sem tudja már garantálni, amiért elvileg elviseljük a taposómalmot. Hiába dolgozunk sokat, nem jár érte presztízs, életszínvonal-változás, előléptetés. A The Guardian remek összefoglaló cikke szerint 2017-ben a brit diplomásoknak a fele olyan alulértékelt pozícióban dolgozott, amely nem is igényelt diplomás végzettséget, és Benjamin Hunnicutt történész szerint a mai 20-30 éves amerikaiak körében épp ezért egyre romlik a munka megbecsülése is.

Miközben egyre több a rövid távú szerződésekkel, évente munkahelyet váltó fiatal, idővel a gyakran szidott munka a stressz és az egészségtelen életmód szinonimájává is vált – szokás mondani, hogy az ülés az új dohányzás. Mindezzel párhuzamosan pedig a világ továbbra sem értékeli eléggé, ha a család idős tagjairól gondoskodunk, ha gyereket nevelünk, ha háztartást vezetünk, ha megtermeljük saját magunk élelmiszerét.

Ezek nem hivatások, de munkák, a szó valódi fizikai és lelki értelmében is, mégsem jár értük anyagi kompenzáció. Az ENSZ 2015-ös jelentése szerint a világon az elvégzett munkáknak a 41 százaléka ilyen, megfizetetlen tevékenység, és bár profitot nem termelnek, a társadalom működéséhez, annak fenntartásához elengedhetetlenek.

Cikkünk következő részében megnézzük, hogy mégis mennyi az elég a munkából.