Ezt a várost senki és semmi nem fogja padlóra küldeni
New York legyőzhetetlen szelleme előtt tiszteleg Spike Lee a legújabb, és eddigi legnagyobb szabású produkciójában. A NEW YORK EPICENTRUM 9/11➔2021½ több mint 200 megszólaló emlékein és gondolatain keresztül idézi fel azokat a mélységeket, amelyeket a város a szeptember 11-ei terrortámadások, majd legújabban a koronavírus-járvány alatt megtapasztalt, és közben nem veszíti szem elől ennek a városnak az elképesztő erejét. Mert ha New York ért valamit, az az, hogy bármekkora is a veszteség és a fájdalom, az élet megy tovább.
Gyönyörű nap volt. Csodálatos nap volt. Verőfényes nap volt. Mint egy görög kórus, egymás után idézik fel a békeidőben legfontosabbnak számító információt a húsz évvel ezelőtti őszi napról Spike Lee New York-i arcai: azt, hogy 2001. szeptember 11-e tökéletes reggellel indult. Szükség is van erre a derűs verőfényre, hogy megrendítő egzisztenciális hátteret adjon mindannak, ami aztán 8 óra 46 perctől kezdve velejéig megrázta a várost.
Spike Lee legújabb, eposzi kereteket feszegető négyrészes dokumentumfilmje, a NEW YORK EPICENTRUM 9/11➔2021½ úgy ragadja meg a szeptember 11-ei terrortámadások emlékét, ahogy arra csak egy olyan ember képes, aki szerelmes New York-ba. És Lee egy pillanatig sem titkolja ezt az érzést, az EPICENTRUM úgy dokumentál, ahogy a rendezője átszűri magán a valóságot. Nyilván lesznek, akik ezt a sorozat gyenge pontjaként fogják emlegetni, de valójában Spike Lee összetéveszthetetlen jelenléte teszi igazán különlegessé ezt az elképesztő nagyságrendű vállalkozást: 200 embert szólaltatott meg, és mind a 200 esetben érezzük vagy tudjuk, hogy ő a kérdező. És a valóság, az epicentrum valósága ennek a személyességnek is köszönhetően elevenebben jelenik meg, mint eddig bármikor.
Az epicentrumot Lee inkább helyben, mint időben értelmezi, a teljes címben New Yorknak sokkal nagyobb szerepe van, mint a dátumoknak, így történhet meg, hogy az első rész a járvánnyal, a második pedig a Black Lives Matter mozgalommal és a január 6-ai washingtoni lázadással foglalkozik, minden eseménynek felfejtve a New York-i – és persze brooklyni – szálait és elágazásait. A rendező meg sem próbálja titkolni az ellenszenvét (a szintén New York-i születésű) Donald Trumppal vagy New York bukott kormányzójával, Andrew Cuomóval szemben, ez azonban csak mellékszál a személyes vallomástételek mellett, amelyekkel rekonstruálja ezt a turbulens időszakot.
Míg az első két rész valósága jelen idejű még, és épp ezért tűnik egy még lezáratlan történet pillanatfelvételének – amely azért így is alkalmas arra, hogy megragadjon valamit New York lelkéből és legyőzhetetlenségéből –, addig a terrortámadások óta eltelt húsz év egy másfajta időbeli rálátást ad, ezért is tűnik különösen töménynek a sorozat utolsó két része a mostani kerek évfordulón.
A 2001. szeptember 11-ei eseményeket kronologikus sorrendben idézi meg Spike Lee az interjúalanyaival, de sok momentumot kibont több irányba is, miközben a megszólalói mintha egymásnak adnák át a szót és görgetnék tovább az emlékeket. Lee azokat a szálakat fűzi be a történetbe, amelyekből kicsit jobban megérthetjük New Yorkot, ezt a nagy szerelmet. Így aztán a szeptember 11-ei terrortámadásnak szentelt rész sem azzal kezdődik, hogy a repülők becsapódnak az ikertornyokba, hanem azzal, hogy Gene Kelly és Frank Sinatra dalban mondja el, mekkora boldogság, hogy egy napot tölthet a városban az 1949-es Egy nap New Yorkban című filmben.
Majd archív felvételekkel visszarepít a hatvanas évek második felébe, hogy lássuk miként, milyen áron épült fel ez az építészeti csoda, amelyet aztán Világkereskedelmi Központként ismertünk meg, és amely New York jelképévé vált. És nem felejti el harsány piros betűkkel kiírni, hogy már az építkezés során életét vesztette hatvan ember. A WTC tornyai a kapitalizmus templomaiként magasodtak az ég felé, de közben volt valami mitikus aurájuk is, amit csak felerősítettek az olyan őrült vállalkozások, mint a francia Philippe Petit-é, aki 1974-ben kifeszített egy kötelet a két torony között, majd végigment rajta. Nem egyszer, nyolcszor. Természetesen ő is megszólal a filmben.
Spike Lee elképesztő szuggesztív erővel idézi meg a húsz évvel ezelőtti fatális szeptember 11. egyes pillanatait, a filmes eszközeivel megállítja és kitágítja az időt, hogy elférjenek benne a képek, a hangok, az emlékek – épp hogy csak a szagokat nem érezzük, de a szemtanúk ezt is érzékletesen megidézik. A híradókból ismerős felvételek így újabb dimenziókat kapnak. Érezzük a személyes tragédiák súlyát és a kollektív trauma erejét is. A cikk elején már emlegetett görög kórus szerű megoldással egyfajta univerzális reakciót képes megjeleníteni az első pillanatok sokkjára, amelyből két emlék visszatérően megjelenik: az egész olyan volt, mintha egy filmet néztek volna, és a leggyakrabban elhangzó mondat az volt, hogy kapcsold be a tévét.
Spike Lee egészen különleges hozzáférést ad az emberek gondolataihoz és érzéseihez az első pillanatok zűrzavarában. Ahhoz a folyamathoz, ahogy a kezdetben filmjelenetnek hitt képekből valóság lesz. Minden jelenetnek pont annyi időt hagy, hogy az zsigerig érjen. Az első torony összeomlása után az utcán menekülőket például addig mutatja, amíg a legszívesebben már oda sem néznénk, mégsem tudunk nem odanézni, a pánik úgy árasztja el New Yorkot, mint a hömpölygő füst és törmelék. A szó szoros és átvitt értelmében is elvesztették az emberek az orientációjukat: ahogy a napsütéses reggelből koromfekete éjszaka lett, sokan abban sem voltak biztosak, hogy élnek-e még vagy meghaltak. Hátborzongatóan idézi meg azt a néhány órát is a becsapódások után, amikor New York kísértetiesen csendes lett: senkinek nem volt már mondanivalója, elfogytak a szavak. Az értetlenség és a tanácstalanság szinte a nézőt is megbénítja.
Híradós bejátszások, statisztikák, személyes felvételek és történetek állnak össze drámává, és bármilyen súllyal nehezedik is a tragédia a megszólalókra, mindig jut hely a humornak és az emberségnek. Az interjúk őszintesége és ereje nem független Spike Lee sajátos kommunikációs stílusától, a lényegre törő, traumákat boncoló kérdéseihez ugyanúgy hozzátartozik az, hogy ki milyen egyetemre járt és melyik baseball- vagy kosárlabdacsapatnak szurkol. Nyilván csak egy jó válasz van minden kategóriában: Morehouse College, Yankees, Knicks. És ha kinevettük magunkat ezeken a csipkelődéseken, megnyílhatnak az ajtók a sötétebb történetek felé.
Ott a tűzoltó, aki a róla készült húsz évvel ezelőtti felvételek alatt most felidézi, milyen érzéssel utasította a szintén tűzoltó testvérét, hogy menjen fel az égő épületbe – „Ekkor láttam utoljára Kevint”, mondja elérzékenyülve. Ott a nő, aki azóta sem tért napirendre a véletlenek misztériuma felett, hiszen a légiutaskísérő nővére az ő költözése miatt nem vállalta a műszakot az egyik becsapódó repülőgépen, amelyre beosztották korábban. Vagy ott vannak a dokumentumfilmesek, akik épp akkor forgatnak az újonc tűzoltó első napjáról, amikor rögtön azzal a dilemmával is szembesülniük kell, hogy megmutassák-e a halottakat a kamerájukkal. És ott van az utcán dolgozó festő, aki az apokaliptikus környezetben fogja a festőállványát, és csinálja, amihez ért: fest. Stephen Stoller egy művész érzékenységével ismerte fel, hogy a WTC romjaiból – és az áldozatok földi maradványaiból – összeálló halom egy méltóságteljesen pulzáló szent terület.
Spike Lee nem óvatoskodik azokkal a bejátszásokkal, amelyek előtt azt várnánk, hogy felvillan a vigyázat, felkavaró felvételek figyelmeztetés. A felfoghatatlant pedig Busta Rhymes próbálja meg szavakba, pontosabban kérdésbe önteni, amikor a legfelső emeletekről kiugró emberek gondolataihoz próbál meg közel kerülni. „Milyen kibaszott lelkiállapotban lehettek azokban a pillanatokban, amikor úgy látták, nincs más választásuk, mint hogy ugorjanak? Soha nem foghatjuk fel ezt.”
És miközben egymás után nézzük a közeli felvételeket a tornyokból kiugró emberekről, bejutunk a nekik segíteni hivatott tűzoltók egzisztenciális zsákutcájába is: a repülőgépek becsapódása felett az épületekben rekedő embereknek volt a legnagyobb szükségük a segítségre, mégis – hiába vonultak fel hatalmas erőkkel – épp nekik nem tudtak segíteni, és azóta is együtt kell élniük ezzel a tudattal.
Az első napok zűrzavaros érzéseit talán a nyolcvanas években tűzoltóként dolgozó Steve Buscemi ragadta meg a legjobban, aki erre az időszakra színészből ismét tűzoltóvá lett, hogy segíthessen. „Amikor ott voltam a romhalmon és része voltam az erőfeszítéseknek, jó érzés volt, a legfurább érzés, ott lenni, tudni, hogy ez most a legszomorúbb hely a világon, mégis kézzel fogható volt a szeretet és az emberség, és ez egyszerűen felemelő volt.”
Az emberi megnyilvánulások apró gesztusai Spike Lee kameráján keresztül hatalmassá nőnek. A rituálé, ahogy elcsendesül minden, amikor a romok között holttestre bukkannak, a tiszteletadás, amivel a tűzoltók földi maradványait kísérik a halottas kocsivá lett mentőautóig, vagy a finom, rázó mozdulat, amellyel a markológép kezelője gyengéden leterítette a törmeléket, hátha előbukkannak belőle személyes tárgyak – vagy emberi maradványok. Ezeknek az azonosítása egyébként még most, 20 évvel később sem fejeződött be.
És még mindig lehet újat mondani a szeptember 11-ei eseményekről. A rendező sem hallott például arról a spontán szerveződő, mégis lenyűgözően hatékony tengeri mentőakcióról, amelynek során csaknem félmillió csapdába esett embert menekítettek ki hajókon, kompokon, jachtokon és csónakokon Manhattan déli csücskéből – többet, mint Dunkirknél, csodálkozik rá Spike Lee.
Spike Lee hagyja, hogy a megszólalóinak felcsillanjon a szemük, miközben a terrortámadásban elveszített családtagjaik képét szorongatva megidézik az emléküket: a gyerekkorukat, az iskolai éveket, a kalandokat, szerelmeket, a nagy nevetéseket. És hagyja, hogy magukkal cipeljenek a halál most már húsz éve tartó sötét bizonytalanságba is. Sok áldozat esetében ugyanis a mai napig nincs kézzel fogható, szemmel elhihető bizonyíték a halálára, a bizonyosság így a hozzátartozóknál legfeljebb álmok formájában jelenik meg: álmodnak a férjükkel, a testvérükkel, aki így közli velük, hogy már halott. Ahogy az egyik hozzátartozó fogalmaz, neki az elmúlt évtized legnagyobb próbatétele volt, hogy megbékéljen azzal, hogy nem tudja, mi történt a toronyban dolgozó testvérével 2001. szeptember 11-én.
És miközben egyre mélyebbre jutunk a személyes tragédiákban, Lee szinte észrevétlenül rántja ki a megszólalóit és a nézőit is a gödörből, az emlékekből és tanúvallomásokból pedig egyszer csak tisztelgés lesz New York és a New York-iak szíve és szelleme előtt. Az élet, a veszteség, a túlélés és az újjszületés körforgásában találjuk magunkat, amely természetesen sehol nincs jelen olyan erővel, mint New Yorkban. Ahogy az egyik megszólaló mondja:
Istenem, New York, megint megcsináltad!
| A sorozat eredeti verziójának az utolsó részében Spike Lee csaknem fél órát szentelt az ikertornyok elleni támadások körül felbukkanó összeesküvés-elméleteknek, különösen azoknak, amelyeket egy Architects & Engineers for 9/11 Truth nevű csoport hirdet. Ők azt állítják, hogy a tornyokat kontrollált robbantással, szándékosan döntötték le, de maga Lee is hangot adott egy interjúban annak, az egyébként hiteltelenített érvelésnek, miszerint hiába csapódtak be a repülők és égett az üzemanyag, nem állt elő akkora hőmérséklet, amely az acélvázak megolvadásához kellett volna. A hangos bírálatok után Lee újravágta az utolsó epizódot, amely így fél órával rövidebb lett. |
A NEW YORK EPICENTRUM 9/11➔2021½ az HBO GO kínálatában érhető el.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
