Ezekben a mesékben mindenki meghal, és az is bűnhődik, akinek jutalom járna, valamiért mégis jó olvasni őket
Mészöly Ágnes felnőtteknek szóló, tizenhárom „gonosz” meséje nem tanulságos, megoldásokat kínáló történet. Vannak bennük királylányok, sellők, ifjú trónörökösök, tündérek és varázslók, de nincs megnyugtató végkifejlet, a dolgok nem kerülnek a helyükre, és pont az játszódik le bennük, mint a valóságban: a szereplők a világ esetlegessége miatt értelmetlenül szenvednek. Ezek a történetek rólunk szólnak, a sötétséggel és önmagunkkal való szembenézésről, szülő-gyerek kapcsolatokról, elfojtásokról és szabadulásokról. Interjú.
hvg.hu: A meséket mostanában a felnőtt közönség is kezdi magának újra felfedezni (elég csak például Boldizsár Ildikó munkásságára vagy a meseterápia intézményére gondolnunk), de mik azok a felnőtt mesék, és miért jó, ha ilyeneket olvasunk?
Mészöly Ágnes: A mese jó iránytű akkor is, ha már felnőttek vagyunk, kapocs a valósághoz. Ha belegondolunk, valójában minden felnőtt mese a Trónok harcától kezdve a Marvel-univerzumon át a Csillagok háborújáig, csak kevésbé domborítják ki a meseségüket, inkább fantasynek hívjuk őket. Ezek a történetek is általában a jó és a rossz küzdelméről szólnak, meg a nagy kérdésekről, hogy mit kezdjünk magunkkal, milyen döntéseket hozzunk, azoknak milyen következményei lesznek. Ősi történeteket mondanak el születésről, halálról, szerelemről, gyászról, és sokkal jobb műfajt még nem is nagyon találtak fel ezeknek a megtárgyalására. Én íróként alapvetően a gyerek- és ifjúsági irodalomból indultam, így a meseírás nem volt számomra idegen terep, habár időnként tettem kitérőket a „felnőttebb” műfajok felé, akár mint szépirodalom vagy mint krimi.
hvg.hu: Hogyan emlékezik vissza gyerekkora meséire? Mennyire volt jellemző a családban a mesélés?
M. Á.: A nagymamám sokat mesélt nekem, igaz, görög-római mitológiai történeteket. Családi sztorik szólnak arról, hogy három-négyévesen milyen klasszul kijavítottam mindenkit, aki véletlenül összetévesztette Periklészt Phoebusszal. Nagyon korán, már óvodában megtanultam olvasni, és rengeteg mesét olvastam. Emlékszem, jócskán kiskamasz voltam, amikor apám gyakran szóvá tette, hogy megint a Hetvenhét magyar népmesét bújom, pedig kívülről tudom. És tényleg tudtam kívülről, meg persze olvastam mást is, de nagyon szerettem a meséket. Az egyik kedvencem a Hókirálynő volt, a kevés jó végű Andersen-mesék egyike.
hvg.hu: Miért pont az?
M. Á.: Tetszett, hogy Gerda egy cselekvő hős. Nem csak úgy dobálja őt az élet, hanem, bár dobálja az élet, mindig megpróbál aktív részese lenni a történéseknek.
hvg.hu.: Frissen megjelent Nap aranya, Hold ezüstje című kötetét a Margó Irodalmi Fesztiválon mutatták be október közepén, ekkor mondta, hogy a benne szereplő meséket gonosz meséknek tartja. Mitől lesz gonosz egy mese?
M. Á.: Mert a világ igazságosságába vetett, bennünk élő hit nem feltétlenül érvényesül ezekben a történetekben. Azt gondoljuk – és meg is magyarázzuk –, hogy csak azzal történnek rossz dolgok, akik valami rosszat tettek, és meg is érdemlik a büntetést. Az áldozathibáztatás is valamiként abból a felfogásból ered, hogy okkal történik minden, és az nem lehet, hogy a jók szenvedjenek. Holott de, baromira lehet.
A mesékben sokszor az emberiség vágya is kifejeződik, hogy legyen értelme a próbatételeknek: oké, szív az a szerencsétlen legkisebb fiú, meg a madárrá változott leány is hatalmas kínokon megy keresztül, de a végére úgyis minden a helyére kerül. Ha viszont az életben megnézzük, sokszor egyáltalán nincs értelme a szenvedésnek, és előfordul, hogy egy rossz helyzetből még rosszabba kerülünk. Ezekben a mesékben nincs visszarendeződés. Épp azért gonoszok, mert a világ kiszámíthatatlanságát, igazságtalanságát jelenítik meg.
hvg.hu: Akkor maga a világ, a felnőttek világa a gonosz?
M. Á.: Nem gondolom, inkább azt mondanám, hogy esetleges. Jó lenne, ha tényleg lenne egy felsőbb hatalom, ami valahogy úgy igazítja a dolgokat, hogy végül minden elsimuljon, de én nem feltétlenül látom ezt. Azt gondolom, hogy teljesen ki vagyunk szolgáltatva a véletlennek, annyira kaotikus a világ, hogy sokszor azt sem tudjuk, mi minek az oka, vagy mi mit fog okozni. Szerintem ezzel a tudással nehéz együttélni.
hvg.hu.: Hogyan kezdte el írni ezeket a gonosz meséket, és hogyan lett belőlük könyv?
M. Á.: Az Író Cimborák nevű alkotóközösséggel 2014-ben részt vettem egy projektben, aminek az volt a lényege, hogy neves külföldi illusztrátoroktól kértünk és kaptunk képeket. Ezeket aztán kisorsolták a szerzők között, akik mesét írtak rá. Én az észt Viive Noor egyik alkotását kaptam, erről született a Szíra és Drisnavár című mese, és ez lett egyébként a könyv borítója is. Kicsit utánanéztem Noor munkásságának, és láttam, hogy hasonló képekből gyakorlatilag egész sorozata van.
Később már csak a saját szórakoztatásomra, alkalomszerűen folytattam a meseírást, persze előtte tisztáztuk, hogy őt ez nem zavarja. Ekkor még szó sem volt arról, hogy egyszer esetleg megjelenhetnek ezek a történetek. Mind szomorú, tragikus, kemény volt, klasszikus mesei stílussal – ahogy a képek is díszesek, barokkosak, a nyelvezet is ilyen lett. Már hét-nyolcnál tartottam, de még ekkor sem gondolkoztam kötetben.
hvg.hu: Az inspirációt kizárólag a képek jelentették, vagy népmesék, mondák is?
M. Á.: A képek teljesen elvarázsoltak. Sokszor csak meglátok valakit, és elkezdek gondolkodni, hogy mit mesél nekem ez az ember a villamoson anélkül, hogy megszólalna – nekem így működik az agyam. Noor rajzai ugyanígy elkezdték mondani a maguk történetét. Nagyon gyorsan jöttek, gondolkodnom sem kellett rajta. Egyszerűen csak tudtam, hogy melyik kép miről szól.
Ha valamire, akkor leginkább az indiai-keleti mondavilágra hasonlítanak ezek a mesék, nem olyan szikárak, hidegek, mint mondjuk az északiak. Attól is függött – legalábbis a hangulatuk mindenképpen –, hogy konduktorként éppen hol voltam, amikor írtam a szövegeket. Van, ami egy kicsit spanyolos, mert akkortájt Chilében jártam a Pető Intézet egy projektje kapcsán. A Verébboszorkányok száraz, meleg, poros kisvárosa, ahol már oázisnak számít, ha van egy kis víz, na, az például nagyon chilei.
hvg.hu: Miként állt össze a kötet?
M. Á.: Nem gondoltam, hogy ez egy piacképes dolog, a felnőtt mese annyira rétegműfaj. Persze megmutattam barátaimnak, írótársaimnak, aztán egyszer csak a Móra kiadó bekérte, hogy megnézzék, milyenek. Azt mondták, hogy nekik tetszik.
hvg.hu: Ez meglepő volt?
M. Á.: Nem azon lepődtem meg, hogy tetszik nekik, hanem hogy egy kiadó lát benne fantáziát. Teljesen érthető, hogy nekik nagyon erős szempont az eladhatóság. Volt ugyanakkor egy jogos észrevételük: itt van ez a hét történet, mindegyik halálosan tragikus, amitől nagyon kiszámítható lesz az egész. A harmadik után megszokja az ember, hogy már megint mindenki meghalt, és mindenki elnyerte a méltó büntetését, az is, akinek a jutalom járt volna. Jött az az ötlet, hogy kellenének még történetek hasonló nyelvi regiszterben, de más kifejlettel. Noor képeiből ezután már kifejezetten úgy kezdtem válogatni, hogy mi az, ami kevésbé tragikus történetet mesél nekem. A hétből így lett tizenhárom mese, és így lett belőlük könyv.
Remek volt a munkafolyamat a szerkesztőmmel, Pacskovszky Zsolttal is, jól nyúlt a szövegekhez. Először egy kicsit tartottam attól, hogy milyen lesz egy férfi szerkesztővel dolgozni ezen az anyagon, mert valamiért azt gondoltam, hogy ezek nagyon anyaföldes, nagyon női történetek.
hvg.hu: Jobban belegondolva, a képeken is csak női alakok vannak. A mesék világában is létezik férfi és női szempont?
M. Á.: Biztosan. Sok dolgot hasonlóan élünk meg, de sokat teljesen máshogy, vagy egyszerűen más életkérdések vannak bennünk. Közben meg nem szeretem a női irodalom-férfi irodalom felosztást. Már az írónő kifejezéstől is kiráz a hideg, és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Sokan szerelmes lektűrt vagy feminista könyveket társítanak hozzá, holott egyiket sem érzem közel magamhoz. Vagy azt, hogy két paprikás krumpli között meséket ír gyerekeknek, mondván, a gyerekszoba úgyis a nők terepe. A meseírónő meg aztán a halmozott verbális bántalmazás.
hvg.hu: Mit gondol, miként hatnak ezek a történetek az olvasókra? Lehet a gonosz meséknek is gyógyító erejük?
M. Á.: Abszolút. Az eddigi visszajelzések alapján nagyon tudnak hatni az érzésekre, akár úgy is, hogy keserűen jó olvasni őket. Szerintem, ha valamit meg tudunk élni, akkor az már valahol segít, előrevisz, adhat valamiféle lendületet.
Megoldásokra ne számítson senki, ezek nem tanulságos történetek. Itt éppen az a tanulság, hogy nincs tanulság.
De közben van valamiféle szépség, ami a szomorúságnak is a sajátja, és heroizmus, ami a veszteségeknek is a sajátja.
hvg.hu: Volt már olyan tapasztalata, hogy az irodalom segítette át egy nehéz élethelyzeten?
M. Á.: Igen, rengetegszer. Van az a fajta irodalom, ami úgy segíti át az embert, hogy valamit mond az adott helyzetről, és van az a fajta, amire kicsit lesajnálva azt mondjuk, hogy eszképista irodalom. Utóbbit, ha elkezded olvasni, egyszerűen megfog és átrak egy másik valóságba, ahol egy kicsit nagyobb a rend. A mai napig szokásom, hogy ha valamivel nagyon nem akarok vagy tudok foglalkozni, akkor előveszek egy lehetőleg sok kötetes fantasyt – a Gyűrűk urát, a Sapkowski-féle Witchert, ami egy zseniális regényfolyam, vagy Salvatore Sötételf-trilógiáját –, és végigolvasom egy hétvége alatt. Mert addig nem otthon, a saját életemben vagyok, nem kell azzal küzdenem, amivel a valóságban. Ad egy kikötőt, ahol az ember egy kicsit összeszedheti magát. Ha elegem van a világból, nem kezdek el Rushdie-t olvasni, mert attól csak még rosszabb lesz.
hvg.hu: A gyerekek és az olvasás kapcsolatáról, az olvasás korai megszerettetéséről sok szó esik, de mi a helyzet a felnőttekkel? Velük miként lehet megszerettetni a könyveket?
M. Á.: Én ebben elég szkeptikus vagyok. Olvasni sokkal macerásabb, munkásabb dolog, mint leülni a streamingfelület elé és kiválasztani az éppen aktuális top tízből valamit. Az olvasás jóval többet ad, de nincs annyira készen. Inkább megtartani kéne az olvasókat. A gyerekekkel pedig nagyon nehéz úgy megszerettetni az olvasást, ha a szülők sem olvasnak, hiszen a gyerekek példából tanulnak.
Ha a szülő csak akkor olvas, amikor esti mesét mond a gyereknek, akkor nem igazán tudatosul, hogy ez egy valid szabadidős tevékenység.
Félek, hogy afelé megy a világ, hogy a könyvolvasás újra kiváltság, intellektuális kuriózum lesz, és megint visszatérünk a könyvnyomtatás előtti időkhöz.
hvg.hu: Pedig a hozzáférhetőség a digitalizáció, az internet adta lehetőségekkel talán még sosem volt ennyire magától értetődő és egyszerű.
M. Á.: Igen, de az ember egy lusta lény. Amíg lehet választani, hogy ülünk vagy állunk, addig inkább ülünk.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
