Megkerülhetetlen kérdés, hogyan kerültél közel a street arthoz?

0036mark: Sokakra nagy hatással volt, amikor a kilencvenes évek végén leadta a köztévé az egyébként 1983-ban bemutatott Style Wars (Graffitiháború) című dokumentumfilmet. Én 1999-2000 környékén kezdtem el foglalkozni a graffitivel, volt egy-két csibész az osztályban, akik fújtak, és mivel jóban voltam velük, és szerettem is rajzolni, csatlakoztam hozzájuk. Hamar beláttam viszont, hogy nem vagyok benne elég jó, illetve véget is értek a középiskolai évek, de így is el nem múló szerelem lett, éreztem, hogy valami hiányzik. Hogy falragasztással akarok foglalkozni, az csak később jött, sokkal hamarabb megvolt az, hogy közérthető vagy vicces dolgokat akarok az utcára vinni, így kezdtem el szépen lassan visszaszivárogni, és már nem voltam ugyan graffitis, nem volt ebből gond, vagyis nem érzem azt, hogy lenéznének emiatt a graffitisek.

Mennyire volt nehéz elsajátítani ezt a technikát?

0036mark: Természetesen volt egy tanulási folyamat. Ki kellett tapasztalni, hogy mi az a vastagságú papír, ami megfelel a célnak, hogyan kell a különböző darabokat összeragasztani, milyen felületre lehet feltenni – a legjobb egyébként a kirakatüveg és vasajtó, mert ezek szép sima felületek –, hogy a tapétaragasztó vagy a csiriz jobb-e, hogy utóbbit mennyi ideig kell főzni, milyen sűrű legyen, hány napig áll el. Jó pár recept kipróbálása után pedig rájöttem, hogy nem kell túlbonyolítani, a liszten és vízen kívül mindent ki lehet hagyni.

Sokan számolnak be arról, hogy azért csinálják, mert tilosban járhatnak, az izgalom pörgeti őket. Számodra akkor ez nem motiváló tényező?

0036mark: Mondjuk úgy, hogy az adreanlin élvezete már nincs benne az első háromban, de tényleg hozzáad az élményhez az, hogy az embernek figyelnie kell a háta mögé, hogy tudja, tilosban jár, hogy sietnie kell, majd amikor kész van, akkor jön az eufória, hogy megcsinálta, nem bukott le, és jól is néz ki. Persze ahogy telnek az évek, kevésbé szórakoztató az, hogy bujkálni, menekülni, figyelni kell, szemben azzal, amikor másnap látom, hogy kint van, nem ferdén, nem gyűrötten raktam fel és tényleg jól néz ki a végeredmény.

Szántó András

A legtöbb street artist – köztük te is – szeretne inkognitóban maradni. Mit szólsz azokhoz, akik veled ellentétben felvállalják az arcukat mint Shepard Fairey vagy Ben Eine?

0036mark: Ők ketten, és mellettük még páran már eljutottak arra a pontra, amikor a street art megélhetés is, szinte csak meghívásos alapon dolgoznak, és ha fel is tűnnek az utcán, akkor az valamilyen rendezvényen történik, vagyis a szervezők, a hatóságok is tudnak arról, hogy meg lesz szórva a környék. Lisszabonban láttam illegálnak tűnő falragaszt Shepard Faireytől, de a mérete alapján sok idő kellett ahhoz, hogy kiragassza, szóval gyanús, hogy vagy volt vele valaki, aki tudta, hogy hova kell menni, hol dolgozhat nyugodtan, vagy az is engedéllyel került ki. Pláne mivel van legálisan készült tűzfalfestménye is a városban.

Ha arcról nem is, de a stílusodról biztosan sokan felismernek. Van olyan előnye a hírnévnek, hogy nem szólnak rád, hagynak dolgozni, vagy voltak azért necces helyzetek?

0036mark: Kevés alkalommal buktam le, és nem igazán volt olyan, hogy emberek odajöttek hozzám, és rám szóltak, hogy mit művelek. Olyan persze előfordult, hogy érdeklődve fordultak hozzám, tetszett nekik a falragasz, leálltak velem dumálni, még ha nem is tudták, kicsoda 0036mark. Egyszer pont vettem fel egy videót arról, ahogy ragasztok, amikor egy srác szóba elegyedett velem, így még hanganyagom is van róla, ahogy megkérem, hogy figyeljen, mi történik a hátam mögött, amíg dolgozom. Szóval kijelenthetem, hogy általában kellemes csalódás ér, de ez inkább a rajzfilmes stílusnak és a papíralapú plakátnak szól. Ha festékszóróval csinálnám, gyanítom, más lenne a helyzet.

0036mark

Szoktál máskor őrszemekkel dolgozni?

0036mark: Ez elég változó. Néha szoktam magammal vinni valakit, illetve ha társaságban vagyok, de pont van nálam falragasz és úgy jön ki, az tök jó, mert nyilván kényelmesebb, ha valaki tud őrködni, de azért alapvetően egyedül dolgozom.

Ha nem is együtt mentek terepre, támogatjátok egymást, összetartó a közeg?

0036mark: Ez egy szubkultúra, szóval bizalom és összetartás nélkül nehezen maradhatna fenn. De ha megvan a közvetlen kapcsolat, és kiderül, hogy meg lehet bízni a másikban, akkor tök jól működik minden. Befogadó a közösség, annak ellenére, hogy azért szeretünk félhomályba burkolózni, hogy a kívülállók ne tudják, ki milyen „rosszaságot” csinál.

Mi adta az ötletet az It belongs in a museumhoz?

0036mark: A Képező Galéria keresett meg azzal, hogy legyen náluk kiállításom.

Kovács Rebeka: Ez azért nagy szó, mert Márk műveit eddig hibrid helyszíneken állították ki, a Képező viszont egy kanonikus, hagyományos, tradicionális közeg, és az ilyen helyekre nehezebb eljuttatni a hozzá hasonló művészeket. A felkérés pedig azért is jött kapóra, mert Márknak nagyon sok ötlete gyűlt össze, és szeretett is volna csinálni egy olyan projektet, ami a művészettörténetre reflektál.

Szántó András

Korábban úgy fogalmaztál, hogy „szinte műkincsrablásnak tekinthetnénk azt is, ahogy én a műtárgyakat újra-felhasználom az alkotás során”. Mire gondoltál ezzel?

0036mark: A műkincsrablás több szempontból jó analógia az It belongs in a museum kiállításra, vagy arra amit csinálok. Egyrészt kisajátítok létező műveket, filmeket, karaktereket, amelyeket aztán a saját elképzeléseim szerint alakítok, torzítok és adok nekik új mondanivalót vagy alakítom új művekké. Másrészt a múzeumokra jellemző, hogy a forrás-országokból elhordott, elhurcolt műtárgyakat egy tőlük idegen országban, idegen környezetben állítják ki, mi pedig a kiállításon egy alapjában vévé köztéren működő műfajt rakunk egy idegen, zárt és steril helyre.

Van, valami nagyon abszurd abban, amikor Banksy kültéri műveit valahogy megszerzik, és becipelnek egy faldarabot vagy egy ajtót a galériába.

0036mark: Annál talán csak az a viccesebb, amikor már eleve azt kérik, hogy ajtón legyen. A következő csoportos kiállításon, amelyre meghívtak, pont egy utcaképet akarnak varázsolni a galériába, és a látványterven az jött ki, hogy az én művem egy vasajtón mutatna jól. Szereztem is egy bontott ajtót, de még én sem látom, milyen is lesz a végeredmény.

Furcsa purgatóriumban van a street art, valahol még mindig tartja magát az, hogy ez nettó vandalizmus, miközben a művészeti világ is elkezdett érdeklődni iránta.

K.R.: A street art nem feltétlenül tekinthető vandalizmusnak olyan értelemben, mint a graffiti. Tény, hogy mindkettő egyfajta köztéri intervenció, és illegális is olyan szempontból, hogy az alkotók ritkán kérik ki a városvezetés vagy a hatóságok engedélyét, de azért nem ilyen könnyű meghúzni a határvonalat. A szubkultúrán belül is nézeteltérés van ezt illetően. Ugyanakkor a graffitinek és a street artnak is kialakultak olyan ágazatai, amelyek mintegy reagálnak a kanonizációs folyamatokra, mert úgy működik a világ, hogy amíg valami nem jelenik meg galériákban, múzeumokban és egyéb, kulturális intézményes környezetben, amíg nem születnek róla tudományos igényű tanulmányok és nem kutatják vagy kezdik el gyűjteni, addig nagyon nehéz az adott jelenséget a többi művészeti ággal egyenértékűként kezelni.

0036mark

Egyébként már a ‘80-as évek elején rendeztek Amerikában és Európa-szerte is kiállításokat graffitiseknek, és a kanonikus művészeti világban is sokkal szélesebb körben kezdett elfogadottá válni a szubkultúra olyan népszerű képzőművészeknek köszönhetően, mint az ekkoriban a New York-i metró aluljáróiban festő Keith Haring, vagy az alkotói karrierje elején ‘SAMO’ néven (konceptuális művészeti céllal) házfalakat összefirkáló Jean-Michel Basquiat.

Magyarországon rengeteg az elitista gondolkodásmód mentális „béklyójában” rekedt kulturális szakember és galerista, aki élből elutasítja a graffitinek és street art-nak a művészi mivoltát – az ilyen kollégákkal nem mindig állok le beszélgetni, mert hát galambokkal sem próbál meg sakkozni az ember. Én már tudom és ki is merem jelenteni, hogy a graffiti és a street art szubkultúra a (poszt)modern művészetek történetének egyik legizgalmasabb és legszerteágazóbb alulról szerveződő, rövid időn belül önmagát globálissá kinövő művészeti mozgalma.

Az ismert street artistok közül vannak, akik politikai és társadalmi kérdésekben is állást foglalnak a művészetükkel, mondjuk Banksy, aki még Gázába is elutazott, vagy ott van Sheperd Fairey, akinek a híres Barack Obama portrét köszönhetjük. De nyilván emellett szól az önkifejezésről és a szórakozásról, szórakoztatásról is.

0036mark: Nálam is körülbelül három részre lehet osztani, de a politikai felelősségvállalás helyett inkább társadalmi felelősségvállalást mondanék. Társadalmi kérdésekben könnyebb általánosabb üzeneteket átadni, mindenkit érintő témákról beszélni úgy, hogy nem kell oldalt választani.

Hol tart most a szcéna, milyen változásokat láttok ti, akik azért benne vagytok a sűrűjében?

0036mark: Van egyfajta hullámzás ebben. Van, amikor kicsit homályba merül, majd felbukkannak új alkotók, és hirtelen az emberek újra érdeklődni kezdenek a street art iránt. Ilyen volt az, amikor megjelent az 1000% csoport, vagy a Kétfarkú Kutya Párt, sokan elfelejtik, hogy Kovács Gergő is street artistként kezdte, igaz, azóta más útra tért, de ilyen volt, amikor feltűnt a színen Miss KK, és még sorolhatnám.

Szántó András

És mikor láthatunk újabb 0036mark művet az utcán? Lehet, hogy eljön majd az idő, amikor többet találkozunk a műveiddel múzeumokban, galériákban?

0036mark: Remélem, hogy nem. Az a baj, hogy az utcai ragasztgatás már most is háttérbe szorult, mert a kiállításra készültem. Nem szerencsés, hogy elveszi az időt a galériázás az utcától, mert akkor tudok autentikus lenni, ha az utcára is dolgozom. Egyrészt egyre fontosabb a számomra, hogy az adott alkotásban a humor mögött legyen egy minimális gondolatiság is, emiatt sokkal szigorúbban szelektálom, hogy mi az, amit kiteszek, másrészt, ha nem az utcán fut bele az ember, hanem be van terelve egy galériába, az elvesz az élményből. Igaz, amelyek most ki vannak állítva, azokkal más helyzet, ezeket célzottan csináltam, a művészettörténethez kapcsolódnak, tehát ide illenek.

K.R.: Azért a Macskafogó-Klimt crossovert érdemes lenne kivinni az utcára.

0036mark: Lehet, de még meg kell találnom a helyét. Vannak szabályaim, például frissen festett falra nem rakok fel semmit, de ha van már valami rajta vagy kopottas, akkor nyugodtan rámegyek. Azt azért nem várhatom ki, amíg egy épület lepusztul, hogy aztán felrakjak rá valamit és azt mondhassam, értéket növeltem. Pedig sok esetben a street art nem ront a városképen, mert a lepukkantból próbál valamit kihozni.

Az It belongs in the museum című kiállítás 2025. február 7-ig a Képező Galériában (1024 Budapest, Keleti Károly utca 13/A).