hvg.hu:  Nagyon korán kezdett vállalkozni. Mi adta az indító lökést? 

L.A.: 1983-ban Düsseldorfban, a Hilton hotelben végeztem a főiskola utáni szakmai gyakorlatomat, ami abban az időben kétségtelenül kivételesnek számított.  Megihletett a kintlét, rengeteg tervvel jöttem haza, de képtelen voltam akár egyet is elfogadtatni.  Ekkor határoztam el, hogy saját utamat fogom járni. Volt is egy remek ötletem.  

hvg.hu: Éspedig?  

László Árpád uszály-éttermében. Kilátásait jónak tartja.  © Stiller Ákos

L.A.: A Ligetben szerettem volna fagylaltozót nyitni, a kissé viharvert Nádor-hídon, az Állatkerttel szemben. A 20-as, 30-as éveket idéző épületet álmodtam oda, de ilyen épületek fotóit csak a Várban lévő Munkásmozgalmi Archívumban illetve  a Kiscelli Fotóarchívumban őriztek. Mindkét helyre csak külön engedéllyel lehetett bejutni. De ez nem riasztott vissza.  Felszerelkeztem egy saját gyártmányú, „hentes-pecséttel” hivatalosnak tűnő megbízólevéllel, amelyet mindenütt elfogadtak. Hetekig jártam-keltem az archívumokban és gyűjtöttem a korabeli pavilonok fotóit, rajzait. Amikorra összeállt a fejemben a kép, hogy milyen épületet terveznék, elkezdtem kilincselni engedélyeztetésért. Sokszor úgy néztek rám, mint akinek elment a józan esze: azon a területen, ahol már 15 éve nem adtak ki építési engedélyt, a 100 éves hídon egy teraszos pavilont akar építeni?

hvg.hu: Hogy kapta meg végül az engedélyt?

L.A.: Az illetékes hivatalt először arról kellett meggyőznöm, hogy a ligetben a Nádor-híd valós építmény, csak szép lassan feledésbe merült. Igaz, romokban, de ott van. Vállalom a kövek újrafaragását és öntetek két szép eredeti kandelábert is hídfőkre. Ez hatott, de az elém tett lista alapján még ötven egyéb engedély beszerzését is feltételül szabták. Egy évig tartott, de megszereztem.  Ezek után a Róma melletti városkában, Latinában a fagylaltfőzés tudományának elsajátítása, mondhatni, gyerekjáték volt. S 1986 május 1-én megnyílt a városligeti fagylaltozó. Hatalmas sikert aratott. Én pedig egy személyben voltam, cukrász, felszolgáló, takarító és mindenes.

László Árpád - Egyismeretes probléma megoldó képlet

hvg.hu: Hogyan született a következő nagy ötlet, a Robinson étterem?

L.A.: A telek szép csendben teltek, jutott idő sportra, lazításra és a feltöltődésre. Nyáron pedig már voltak segítőim, éreztem, valami újabb kihívásra van szükségem. A Városliget üres tómedre körüli séták inspirálták a következő ötletet. Milyen szép lenne, ha feltöltenénk a tavat vízzel, működne a szökőkút, lenne benne egy kis sziget és rajta egy csupa üveg étterem! Úgy éreztem, gyorsan kell cselekedni, mielőtt ez másvalakinek is az eszébe jut.

hvg.hu: Mit szóltak az engedélyeztetési hivatalban, újra látva ezt az arcot?

L.A.: „Na, itt van megint a mi fagyisunk. Most megint mit talált ki?”  - kérdezték az iroda dolgozói széles mosollyal az arcukon. Az összetekert tervrajzokat látva a hónom alatt és meghallva a szigetépítés gondolatát, bizony többen ismét csak a fejüket ingatták szánakozóan. Egy étterem a Városligeti tóban – akkoriban nagyon vad gondolatnak tűnt.

hvg.hu: Hogyan tudta azután elfogadtatni a tervet?  

L.A.:  Sokat segített, hogy az első tíz engedélyt beszereztem, és ez meggyőzte a hitetleneket. Úgy gondolták, ha ennyi felelős van, az ő felelősségük már kevésbé nyomasztó. Számtalan engedélyt kellett  beszereznem, eközben olyan hatóságokhoz is eljutottam, amelyekről addig életemben nem hallottam. Végül mindenki támogatott. Volt, aki megadta az engedélyt, azzal, hogy úgy sem lesz belőle semmi. Szerencsére tévedett.  

hvg.hu: Volt azután a kivitelezésnél olyan pillanat, amikor úgy gondolta, eddig és ne tovább?

L.A.: Volt egy pont, amikor tényleg úgy tűnt, megfúrják az ötletet. Csatornát kellett építeni a tó és az Állatkerti körút közepe alatt futó főcsatorna között.  A főcsatorna fölött ment - megy ma is  - a troli.  A BKV tejhatalmú ura, nagy vörösszőnyeges irodájában közölte, hogy amíg ő ebben a székben ül, addig én az ő körútját fel nem bontom. Nem volt  lehetőség megbeszélni a dolgot, mert az ajtóra mutatott, és ki is voltam rúgva. Nem vagyok egy feladós típus.  Némi gondolkodás után fogadtam egy alagútfúró brigádot és ástunk három méter mélységben egy nyolc méter hosszú alagutat. Ez volt a megoldás.  

hvg.hu: „Keresd mindenben a nevetségest, s megtalálod”- vallották az enciklopédisták. Fel lehetett fogni valahogy így az étterem nyitása körüli tortúrát?

L.A.: Igen, olykor meglepő és mulatságos történetekben volt részem. Kellett a telefon az étterembe. Telefonvonalat 1988-ban úgy 10-15 évnyi várakozás után lehetett csak kapni. Gondoltam, lefektetem magam a kábelt, és sikerült is építési engedélyt szereznem. Pechemre a Kábel Művek közölte: magánszemély telefonvonalat közterületen nem fektethet le, és egyébként sincs olyan kábelük gyártásban, amelyre nekem szükségem lenne. Menjek azért át a termelő üzembe, és ott érdeklődjek.  Amikor kiértem a gyárba, éppen az igazgató születésnapját ünnepelték. Elszaladtam egy üveg pezsgőért, és azt mondtam a portán, hogy az ünnepségre jöttem. Amikor beengedtek, felköszöntöttem a születésnapost, aki nagy mosollyal megköszönte, de gyanakodva rá kérdezett: honnan is ismerjük egymást? Mondtam, hogy hát bizony ismerni nem ismerjük egymást, de nekem nagyon nagy szükségem lenne 1000 méternyi QV5-ös kábelre. Szerencsére értékelte merészségemet és még azon a héten,  friss melegen lefektettük a telefonkábelt a ligetben. Sok hasonló sztori után 1989-ben nyitott a Robinson.

László Árpád - Borkostólónak sem utolsó

hvg.hu: Akkor pár év szünet következett? Vagy újabb ötlete támadt?


L.A.: Természetesen a már működő helyeket folyamatosan alakítgattam. Gyermekkorom óta nagyon szeretek fotózni, érdekel a belsőépítészet, a térrendezés, ez úgymond a hobbim. A velem született képlátás segít abban, hogy elképzeljem az éttermeket, belső tereket, utána meg jöhet a megvalósítás. 
Helyet kerestem egy olyan étteremnek, amely exkluzív módon illeszkedik a tájba, ahonnan  kitekintve egyedülálló panorámában lehet része a vendégnek. 
Ekkor még senki sem foglalkozott vendéglátással álló hajón a Dunán, ez az én ötletem volt. 1994-ben nyitottam meg a Columbus pubot a pesti rakpartnál. Néhány évvel később úgy éreztem, a pubkorszak leáldozóban van, kezd kimenni a divatból. Elhatároztam,  hogy egy 75 méter hosszú uszályra háromszintes óriási éttermet építtetek, ez lett a Spoon. Valószínűleg én vagyok a legöregebb dunai hajós, aki még egy métert sem tett meg a vízen.

hvg.hu: Ezután jött az ajándékbolt hálózat, a Happy Box, amelyet franchise rendszerben értékesít.  Most már megállapodott, vagy megint csak újabb ötleteken töri a fejét? 

L.A.: Mi tagadás, szeretek új dolgokat kitervelni és azután megcsinálni. A fejlesztéseknek sosem lesz vége, mert hiszem, hogy 4-5 évente meg kell újulni. Jelenleg is több új elképzelésem megvalósításán dolgozom, de ezekbe egyelőre nem avathatom bele.

hvg.hu: Legalább annyit mondjon, hogy mint vérbeli vendéglátós, miben látja a siker titkát?

L.A.: A vendéglátósnak ma már az élményt kell eladni. Hogy jól kell főzni, az természetes, az  alapkövetelmény. Az emberek manapság már nem azért járnak étterembe, hogy pusztán éhségüket csillapítsák. Ahhoz  ez túl drága időtöltés.

Gőgh Csilla