A bor, ahogy annyi más evéshez és ivásra, azaz kóstolásra szánt termék, igen összetett valami. Van neki külleme, van neki illata, íze, sőt intenzitása, hossza meg ki tudja, még mije. Az ugye világos, hogy egy csirkepaprikás akkor jó, ha a külleme csirkepaprikásszerű, az illata csirkét, paprikát meg hagymát idéz, és az íze harmonikus, amin azt kell érteni, hogy sem nem túl sós, sem nem túl borsos, sem nem túl hagymás, és így tovább. Hát, a bornál is valahogy így mérik a dolgokat. Minél harmonikusabb a bor, annál jobban szeretjük. Illetve ez így persze hülyeség, nagyon is előfordulhat, hogy egy halászlé csíp, mint a ménkű, mégis jó, nagyon is lehetséges, hogy egy baklava már-már émelyítően édes, mégis finom, de az alapvetés azért általában az, hogy a harmóniát keressük. Ha egy bor harmonikus, akkor általában ízlik tehát. Csakhogy nem minden ízlik ugyanúgy.

Borkóstolás. Alkalom szüli a bort

Példának vegyünk egy almát. Finom? Finom. De ha ugyanerre az almára teszünk egy kis fahéjat, mindjárt más a helyzet. Nem biztos, hogy finomabb, de más. Ha ugyanehhez a fahéjas almához most még adunk narancsot, ananászt, valami jó kis öntetet, végül keményre vert tejszínhabot, akkor ugye megint változik a képlet. Nagyon messze vagyunk már az eredeti almánktól, és minél messzebb megyünk, minél több dolgot adunk hozzá az almánkhoz, annál nagyobb a veszélye annak, hogy valamiből már túl sok lesz.

Logikus: minél több az összetevő, annál nehezebb megtalálni az egyensúlyt közöttük. Viszont ha megtaláljuk az egyensúlyt, sokat nyerünk, mert egyszerre élvezhetjük több összetevő pozitívumait. Ezért van az, hogy a bonyolultabb, több komponensű ételek és italok teljesebb élményt adnak: egy kacsasült teljesebb, mint egy tükörtojás, ez tiszta sor. A kacsasültben több olyan íz és illat van, amelyek önmagukban is jók és szeretnivalók, és ez még csak az egyik dolog, mert van benne egy sor olyan is, melyeket önmagukban ugyan kiköpnénk, de a többi összetevővel nagyon finom egészet alkotnak. Ezért van az, hogy mondjuk egy ünnepi vacsora fogásaként szívesebben választjuk a kacsasültet, mint a tükörtojást. Bornál ugyanez a helyzet. Minél többféle illat és íz keveredik a borban harmonikus egészet alkotva, a bor annál teljesebb élményt tud nyújtani, vagyis  annál jobb. A nagyon jó, nagyon teljes borokat szokás „nagy bornak” nevezni.

Csakhogy a nagy bor nem feltétlenül és nem mindig a legjobb. Kétség sem férhet ahhoz, hogy ha holnap reggel bekopog az ajtónkon Philippe de Rothschild, és megkérdezi, hogy hajlandók vagyunk-e elcserélni a spájzban fekvő rozénkat egy üveg Château Mouton ezerkilencszázkevésre, akkor azt mondjuk, hogy igen. De vajon ha mi lennénk a mexikói drogbárók feje, egyszersmind felmérhetetlen vagyon tulajdonosa, akkor akarnánk-e minden nap Château Mouton ezerkilencszázkeveset inni, vagy néha, mondjuk juszt is Frittmann rozét vennénk a boltban? Természetesen ezt is vennénk. A teljesség és a nagyság ugyanis nem mindig erény. Nyilvánvaló, hogy ünnepi vacsorára nem rendelünk tükörtojást, de az sem kevésbé egyértelmű, hogy reggelire meg kell a fenének őzgerinc.

Ahogy egy alma, csak úgy magában tud akkora élmény lenni, mint egy tejszínhabos gyümölcssaláta, egy egyszerű, letiszult és olcsó bor szintén eshet jobban, mint egy komplex és „nagy”. Van, hogy az egyszerűséget, egyenességet nagyra értékeljük. Ha például kiülünk Balatonfüreden, negyvenkét fokban, tűző napsütésben egy teraszra, egy rakat német turista közé, garantáltan jobban fog esni egy hűvös, gyümölcsös, kissé savas fehér bor, pláne fröccsnek, mint egy nehéz, komplex vörös. Aki csak nagy borokat szeretne inni, a legfontosabb élményektől fosztja meg magát: a tiszta, egyenes ízekétől. Ami persze távolról sem jelenti azt, hogy a nagy bor felesleges vagy sznob. Csak ki kell várni hozzá a megfelelő alkalmat,meg kell adni a módját. Ezt nemcsak mi érdemeljük meg, a bor is.