Ha elfogadják az egészségügyi salátatörvény vonatkozó részét, akkor 2013-tól arcképes igazolvánnyal kell igazolni, hogy az ellátásra jogosító taj-szám tulajdonosa megegyezik azzal a személlyel, aki az orvosnál megjelenik.

A javaslat beterjesztését egyedi visszajelzések indokolták - közölte a hvg.hu érdeklődésére az Emberi Erőforrások Minisztériuma. A tárca szerint a szolgáltatók jelezték, hogy számos alkalommal ugyanazon taj-kártyával különböző személyek érkeznek ellátásra, és „idővel feltűnt az asszisztenseknek, hogy korábban ugyanazon taj-számmal más személy volt náluk”.

Miután a gyakorlatban csak első alkalommal - amikor felveszik a biztosított adatait a szolgáltató nyilvántartásába - kérik el a személyazonosító okmányokat, és további alkalmakkor a taj-szám bemondása elég, a nagyobb intézményekben történhetnek visszaélések – érvel a minisztérium.

Régi történet

Az a kormányzati szándék, hogy a taj-kártyákat alkalmassá tegyék a személyek beazonosítására, már a második Gyurcsány-kormány idején megjelent. Ez volt az úgynevezett elektronikus kártya, amely a tervek szerint a beteg kórtörténetét és például a felírt gyógyszerekről szóló adatokat is tartalmazta volna. Ennek a potyautasok kiszűrése mellett az lett volna még az értelme, hogy segítette volna a betegek ellátását. A jelenlegi taj-kártyákkal azért lehet viszonylag könnyen visszaélni, mert csak a születési dátumot tartalmazza, így akár több hasonló korú, azonos nemű beteg is igénybe veheti az egészségügyi ellátást egy kártyával.

Az elektronikus kártya bevezetésének legnagyobb akadálya azonban az volt, hogy nagyon sok pénzbe került volna a legyártása, valamint a kártyák leolvasásához szükséges hardverek és szoftver beszerzése – mondta a hvg.hu-nak Selmeczi Kamill, az Alapellátó Orvosok Szövetségének elnöke. A kártyákat inkább azért nem lehetett bevezetni, mert a nagypolitika nem tudta eldönteni, kié legyen a rendszerrel járó busás üzlet – mondta egy neve elhallgatását kérő egészségügyi szakember, évekkel ezelőtt egy egészségügyi intézmény vezetője.

Három ötlet

A kormányzatnál eddig három forgatókönyv merült fel a taj-kártyákkal (illetve más hatósági okmányokkal) kapcsolatban az Alapellátó Orvosok Szövetségének elnöke szerint. Az első verzió szerint arcképes taj-kártyákat adhatnának ki, és így az ellátott személy összekapcsolhatóvá válna az ellátást lehetővé tevő taj-számmal. A probléma azonban egy egyszerű műanyag kártya esetében is a pénz lenne. A jelenlegi taj-kártyákat 1995-ben vezették be, és a rendszer felállítása a kártyákkal együtt már akkor 8 milliárd forintba került.

Egyelőre még a mostani taj-kártya marad az orvosi rendelőkben

Dudás Szabolcs

A második ötlet a most kezdeményezett törvénymódosítás volt, amely lehetővé teszi, hogy az egészségügyi intézményekben a taj-kártya mellett személyazonosító okmányt is kérhessenek. Mivel ez nem kerülne pénzbe, ez a legvalószínűbb átmeneti megoldás Selmeczi Kamill szerint. Azonban felmerült már egy harmadik lehetőség is, elindult ugyanis egy egységes hatósági kártya fejlesztése. Ennek lényege az lenne, hogy a különböző azonosító okmányainkat (mint az útlevél, a személyigazolvány, az adóigazolvány és a taj-kártya) egyetlen intelligens kártyába vonnák össze. Ez egy bürokráciacsökkentő eszköz lehetne, és az is megoldható lenne, hogy egy hatóság ne férhessen hozzá a másik hatóságra tartozó személyes adatokhoz (például a rendőrség a kórtörténethez).

Van értelme?

Az egészségügyi potyautasok kiszűrése felől nézve nem sok haszna lenne egy új kártya bevezetésének. Ahhoz képest, hogy az egészségügynek elvileg 10 millió embert kell ellátnia, elenyésző a 400 ezer potyautas. Az egészségügy megoldatlan finanszírozása szempontjából ennél sokkal nagyobb problémát jelent, hogy a gyermekek és a nyugdíjasok ellátása „ingyenes”, miközben ők nem fizetnek járulékot (amit az állam részben kipótol az intézményeknek), így a 10 millió embert szolgáló egészségügyet nagyjából 3-3,5 millió munkavállaló járulékfizetése, az állami kiegészítést tekintve pedig az adófizetők szélesebb köre tartja fenn.

A 400 ezer potyautas azt a halmazt fedi, akik valamiért nem fizetnek járulékot, pedig kellene nekik. A nagy részüket egyébként már 2008-ban kiszűrték, amikor a háziorvosokat kötelezték a biztosítási jogviszony ellenőrzésére, valamint megfenyegették az érintetteket, hogy az adóhatóság megjelenhet azoknál, akiknek rendezetlen a társadalombiztosítási jogviszonya. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár 2008-ban mintegy 150 ezer embert dobott fel az APEH-nél, és a fenyegetés azzal járt, hogy a rendezetlen egészségbiztosítási jogviszonnyal rendelkezők 1,1 milliós száma 400 ezer főre csökkent.

A jogszabály szerint azoknak a nem kiskorú, nem nyugdíjas személyeknek, akiknek nincs munkájuk, szerződést kell kötniük az OEP-pel és 2012-ben havonta 6390 forintot kell befizetniük (az összeg évről évre emelkedik). Ha a Nemzeti Adó- és Vámhivatal rájön, hogy nem fizetik, 5 évre visszamenőleg beszedheti a pénzt, és bírságot is kiszabhat.

A 400 ezernél sokkal lejjebb azonban már valószínűleg egy új kártyával sem menne ez a szám. Ugyanis a „potyautasok” egy része valószínűleg azért nem fizeti a járulékait, mert külföldön dolgozik (így elvileg ott fizeti a társadalombiztosítást, mellyel az uniós szabályok szerint itthon is igénybe veheti a szolgáltatást). A többiek vélhetően pedig olyan potyautasok, akik mélyszegénységben élnek, így a megoldás az ő esetükben nem egy új kártya, hanem egy méltányos szociális intézkedés lehet – véli Selmeczi Kamill. Az Alapellátó Orvosok Szövetségének elnöke szerint van még egy olyan járulékfizetést elkerülő vállalkozói réteg is, akik nem is veszik igénybe az állami egészségügyet, helyette inkább magánintézmények szolgáltatását veszik igénybe.

Ár és adatbiztonság

Szakmailag az a legfontosabb kérdés, hogy mit kell tudnia a kártyának - gazdaságilag pedig az, hogy mindezt mekkora költségből, milyen megtérüléssel és a rendszerszintű megoldásból származó hatékonyságnövekedéssel lehet produkálni. 2004 után szinte folyamatosan napirenden tartották a taj-kártya cseréjének kérdését, mert az volt az elképzelés, hogy a teljes kórtörténet regisztrálásával még a recepthamisításokat és az indokolatlan kezeléseket is ki lehetne szűrni.

A legnagyobb probléma az adatkezelés volt: annak a jogszabályi és technikai megoldása, hogy ki, milyen adatokhoz férhessen hozzá a kártyán, és hogy a szenzitív adatok illetéktelenek számára ne legyenek feltörhetők. A rendszert úgy kellett volna kalibrálni, ami a mintegy 6000 háziorvost, 180 kórházat, 500 járóbeteg-gondozó intézetet, az OEP-et és a NAV-ot (korábban APEH) is különböző jogosítványokkal vértezte volna fel. Egy ilyen bonyolultságú és fokozott adatbiztonságot követelő rendszer a projektet szükségszerűen megdrágította. Eleve nem lehetett olcsó kártyát bevetni, és akkor még az sem volt tisztázva, hogy a kártyaköltségeket ki viselné: az állam, a kibocsátó kártyatársaság vagy a felhasználó.

Egy papírlap alapú, alapvetően csak igazoló szelvényként funkcionáló taj-kártya előállítási költsége ilyen volumenben alig néhány forint darabonként. Egy műanyag tokba húzott verzió már 20-50 forintba kerül, míg egy bonyolult chipkártyás plasztik, a hitelesítésre szolgáló digitális fényképpel akár a több ezer forintot is meghaladhatja. És az is kérdés, hogy a kártyabirtokos milyen további szolgáltatáshoz jut a jelenlegi helyzethez képest.

Ha chip alapú a taj-kártya, akkor például felhozható érv, hogy a hozzáférés csak addig biztosított, amíg a kártya a leolvasóban van - szemben azzal a jelenlegi helyzettel, hogy ma a kilenc szám ismeretében akkor is lehet kutatni az illető adatai között, ha a kártya fizikailag nincs jelen. Kérdés, hogy mindez elég meggyőző érv-e az állampolgárok számára az új típusú taj-kártyák bevezetéséhez - ha a költségekbe nekik is be kellene szállniuk.

A hiányzó 10-15 milliárd

Király Gyula, az OEP korábbi informatikai vezetője a hvg.hu-nak azt mondta, hogy korábban többféle kártyamodellt is kidolgoztak. 6-7 éve a szükséges beruházásigényt 3 és 35 milliárd forint közé lőtték be. De mára annyit változott a helyzet, hogy az Európai Unió is kihátrált az egységes kártya koncepciója mögül, mivel a technikai fejlődés (mobiltelefonok, internet-hozzáférés, felhő alapú megoldások stb.) más lehetőségeknek is utat nyitott.

Az elektronikus taj-kártyarendszer kiépítésekor az OEP-kártyák legyártatása, valamint a kártyaolvasók telepítésének költségeivel kell számolni, amit Király 10-15 milliárd forintra becsült. Ez valamelyest olcsóbb, mint korábban kalkuláltak, miután az internet-hálózati hozzáférés és egy központi adatbázis már rendelkezésre áll a rendszer teljes kiépítéséhez.