A magyarok mindig is büszkék voltak a szegénysorból kiemelkedő, sikeressé váló művészekre, tudósokra, üzletemberekre. A dolgok jelen állása szerint, ugyan elképzelhető hasonló „sikertörténet” napjainkban is, bár az ezt elősegítő körülmények csökkentik a lehetőségeket. Az ingyenes oktatás megszüntetése, a civil szervezetek támogatásának elodázása, az adósság elinflálódása következtében stagnáló és visszaeső reálbérek úgy tűnik, tartósak lesznek, szegények olyan csoportját létrehozva, akik bár nem a fennmaradásért küzdenek, mégis olyan helyzetbe kerültek, hogy kitörésre, helyzetük javulására nincs kilátás. Egyetlen reményük a közösségi, illetve leginkább állami juttatások.

A heti ötször krumplis tésztát főző magyar családok vagyona piaci értéket nem képvisel, legtöbbször a hitelteher mértékét sem éri el, bevételeik nem fedezik a kiadásokat. Eszközeik mellett saját személyes állapotuk is amortizálódik, az egészségtelen táplálkozás és a túlhajszoltság mellett rekreációra pedig már nem jut energia. Reményeiket gyermekeik jövőjére vetítik, miszerint megfelelő szintű oktatással egy magasabb jövedelmet biztosító állás, pozitív irányba fordíthatja sorsukat, vagy legalábbis a következő generációét.  De azzal, hogy az oktatás fizetőssé válik, ez a kiút megszűnni látszik. Árulkodó az is, hogy felmerült, hogy az angol helyett a német lehetne az elsőszámú nyelv az oktatásban, ami egyértelműen utal a német autó- és gépgyártás munkaerőigényének kiszolgálására.

Úgy tűnik, hogy a kockázatosabb, de magasabb hozamú befektetés helyett a kormányzat inkább a biztosabb, de kitörési lehetőséget nem kínálló megoldásokat preferálja. Nem kíván annyit áldozni a magasan kvalifikált tudósok, művészek, feltalálók, képzésére, inkább a tovább képezhető, kékgalléros gyári munkások előállítására szán pénzt.