Belpolitikai életünket és a nemzetközi szervezetekhez fűződő kapcsolatokat egyaránt motiválják (sokak szerint alaposan be is árnyékolják) az adórendszer körüli viták. E viták leginkább a személyi jövedelemadó körül kavarognak. Az ellenzék bírálja, sőt, kárhoztatja az egy kulcsos, 16 százalékos jövedelemadót, a kormány pedig szinte hihetetlen elszántsággal ragaszkodik hozzá, miközben az szja-bevételek drasztikus csökkenése miatti költségvetési problémákat nagyszámú új adó bevezetésével, valamint szociális, egészségügyi, oktatási és más szempontokból fontos területek forrásait megszorító intézkedésekkel igyekszik kezelni. Hiányzik azonban  - mindkét oldalon - az alapos közgazdasági elemzés, ami előmozdíthatná egy ésszerű konszenzus kialakítását. 

A mai vitában e cikk szerzője eddig nem szólalt meg, annak idején viszont több tanulmányban is elemezte és bírálta az 1987-ben előkészített és 1988-ban életbe léptetett adóreformot, amely - egyebek között - a több kulcsos (progresszív) személyi jövedelemadót is bevezette. Ezt a vitát azért is érdemes felidézni, mert az adórendszerben 2010 után végbement változtatások egyes elemei rokon vonásokat látszanak mutatni az akkor kifejtett gondolatokkal, más elemei viszont szöges ellentétben vannak azokkal. Ezek is, azok is olyan előzményeknek tekinthetők, amelyek ismeretében megalapozottabb értékelés adható a Matolcsy György nevével fémjelzett adókoncepcióról.

Progresszivitás és a gyerekek

Ami a személyi jövedelmek adóztatását illeti, az 1988. évi adóreform egyik fő elve az adókulcsok progresszivitása volt. Ezt az elvet az akkori adóreform propagandája magától értetődő etikai axiómaként kezelte, sőt, ezt tekintette arányos teherviselésnek. Ezt az értelmezést az is alátámasztani látszott, hogy a nemzetközi gyakorlatban is találkozni lehetett hasonló felfogással. Emellett a progresszív adóztatás elfogadtatását az is megkönnyítette, hogy az erre való áttérés a csak bérből és fizetésből élőknél induláskor nem hozott változást, mivel a fizetéseket bruttósították, s ennek  köszönhetően a nettó keresetek a korábbi szinten maradtak. Azoknak viszont, akik több forrásból is szereztek maguknak jövedelmet (például mellékállást is vállaltak), ezután összevont jövedelmük után kellett progresszív kulcsok szerint adózni, így adóterhük megnőtt, nettó keresetük pedig csökkent.  A progresszív adó számukra degresszív nettó bérezést jelentett. A progresszív adózás bírálói szerint ez teljesítmény-visszatartáshoz vezet, mivel van egy határ, amelyen túl az érintettek inkább a több szabadidőt, vagy a kevesebb fáradságot részesítik előnyben, és lemondanak a pótlólagos munkával elérhető  - egyre csökkenő -   többletbérről.   

A jövedelemadó e káros hatása  - az akkori bírálók szerint -  azzal védhető ki, ha a marginális adókulcs nem emelkedik. Kérdés persze, hogy van-e olyan progresszív adóztatási forma, amely ennek a kívánalomnak megfelel.  Erre a kérdésre elhangzott a szakirodalomban az a válasz, hogy van. Ilyen például  az olyan egykulcsos adó, amelyben a létminimumhoz szükséges jövedelemrész adómentes, az ezen felüli jövedelem pedig valamilyen 30 és 40 százalék közötti kulccsal adózik. Ez esetben az átlagos adóteher az összes jövedelemhez képest így is progresszíven emelkedik, mivel  az összes jövedelmen belül nő az adózó rész aránya, az adómentes jövedelemrészé pedig  csökken, ugyanakkor megszűnik a pótlólagos teljesítmények után szerezhető jövedelmek egyre növekvő adóterhelése. Ami az egyetlen adókulcs mértékét illeti (hogy ti. az előbb említett 30 és 40 százalékon belül hol legyen), ez attól  függ, hogy az állami költségvetés számára mekkora bevételre van szükség ebből az adónemből. 

A negyedszázad előtti adóvitában hangot kaptak másféle elvárások is. Ezek egyike az volt, hogy a személyi jövedelemadó rendszerébe be kell építeni az eltartott gyermekek utáni adóalap-csökkentő tételeket. Az erre irányuló igény jogosságát az adóreform tervezői is elismerték, de nem százalékos, hanem fix összegű levonások formájában, amivel azt kívánták elkerülni, hogy a nagy jövedelműek gyermekenként nagyobb előnyhöz jussanak, mint a kis jövedelműek.  Egy másik elvárás az volt, hogy a kisvállalkozások vonatkozásában - ott, ahol az elérhető jövedelem a tevékenység jellege alapján, a normál emberi teljesítőképesség ismeretében jól becsülhető - széles körben lehetőséget kell adni az átalány jellegű adózásra, s e körben jelentősen enyhíteni kell a könyvvezetési kötelezettséget. Ennek az elvárásnak a induláskor nem tettek eleget, a 2002-ben kormányra jutott Medgyessy-kormány viszont 2002-ben bevezette az EVA rövidítésű egyszerűsített vállalkozási adót, amely ugyan korántsem volt átalány jellegű, de kétségtelenül egyszerűsítette az e körbe tartozó adóalanyok adminisztrációs terheit.  Végül, de nem utolsósorban, az adóreformról folytatott és a hozzá kapcsolódó átfogóbb gazdaságpolitikai írásokban is fontos elvárást jelentett az az igény, hogy a hozandó intézkedések ne gerjesszék az inflációt.

A nagy vágás és az ellensúlyai

Visszatérve a jelenbe, a 2010. évi választásokat követően hatalomra került kormány 16 százalékos, egykulcsosnak nevezett személyi jövedelemadót vezetett be, alaposan megemelte az adózók családjában eltartott gyermekek utáni adóalap-csökkentő tételeket (általában is, a harmadik gyermek és a további gyermekek tekintetében pedig különösen nagy mértékben), továbbá fokozatosan csökkentette  a kis jövedelmű munkavállalókat korábban megillető adó-jóváírási lehetőséget. Ezek az intézkedések egymagukban csaknem évi 900 milliárd forintos bevételkieséssel jártak volna, ami magával hozta volna a költségvetési hiány elviselhetetlen megnövekedését. Ezt elkerülendő a kormány fokozatosságra szánta rá magát, amennyiben részben egy, részben két évre fenntartotta a tényleges bruttó jövedelmek ún. szuper-bruttósítását, amelyet előzőleg még a Bajnai kormány vezetett be. Ez által az elvben 16 százalékos adó valójában 20,3 százalékos lett. Ezzel sikerült lenyomni az szja-bevételek első évi csökkenését kereken 520 milliárd forintra.

Ennek ellensúlyozására különadókat kellett kivetni a gazdaság különféle szektoraira, továbbá igénybe kellett venni a magán-nyugdíjpénztárak által kezelt nyugdíjalapokat. A rákövetkező évben viszont az éves jövedelem 2.424 ezer forintos sávjában megszűntették a szuper-bruttósítást (ami a kisebb és a nagy jövedelműek számára egyaránt kedvező), ezzel egyidejűleg azonban teljesen megszüntették az adó-jóváírási lehetőséget, s ezzel a szuperbruttósítás megszűntetésével kapott előnyt jóval meghaladó terhet róttak az alacsonyabb jövedelműekre. Az adóalap szuperbruttósítását csak az e feletti sávban tartották fenn, és azt is csak erre az évre vonatkozóan. Az így bekövetkezett bevételi kiesések pótlására 2012-ben 25 százalékról 27 százalékra kellett emelni az ÁFA-kulcsot, ami egymagában is 2 százalékponttal növelte az inflációt. 2013-tól pedig már a nagy jövedelműek teljes jövedelme mentesül az adóalap szuperbruttósításától. Ha erre sor kerül, akkor az szja-bevételek tovább fognak csökkenni, s korántsem jelentéktelen mértékben. E bevételkiesés pótlására a kormányzat kénytelen egyre újabb és újabb adókat kitalálni.

A személyi jövedelemadózásnak ez az új rendje több szempontból is problematikus. Egyrészt óriási és évről évre nagyobb összegű bevételektől fosztja meg a költségvetést, másrészt aggasztó mértékben felnagyítja a lakosságon belüli jövedelemkülönbségeket, harmadrészt a kieső adóbevételek pótlására szolgáló új adókkal felpörgeti az inflációt. Ma már inkább 4, mint 3 millióra tehető azoknak a száma, akiknek érezhetően csökkent a nettó reáljövedelme, mindenekelőtt a 10 százalék körüli munkanélküliség miatt, de nem kis részben az adó-jóváírási lehetőség fokozatos elvesztése, továbbá az ÁFA-kulcs megemelése és a nagyszámú új adó, valamint a felpörgő infláció miatt.  A lakosság szegényebb rétegeiben egyre többen válnak képtelenné a közüzemi számlák kiegyenlítésére, olyannyira, hogy ez maguknak a közüzemeknek is riasztóan növekvő gondot okoz. Fogyasztásuk is csökken, ami egyre több családban odáig terjed, hogy a következő havi fizetés előtti héten már a gyermekeik számára szükséges élelmiszereket sem tudják megvásárolni.

Mellesleg, a vásárlóerő e széles körben bekövetkezett vészes csökkenése az állami adóbevételek alakulása szempontjából is ártalmas, hiszen a kevesebb fogyasztás miatt csökken az ÁFA-bevétel is.  A nagy jövedelműek viszont örülhetnek a 16 százalékoshoz egyre közeledő szja-nak. E durva jövedelemátcsoportosítást az ellenzéki pártok szüntelenül bírálják, s erre minden okuk megvan. 

Van ennek az átcsoportosításnak egy olyan vonása is, amit eddig tudtommal senki sem említett meg. Az ti., hogy a személyi jövedelemadó progresszivitásának megszüntetésére irányuló lépések kitervelői nem vették figyelembe, hogy a személyi jövedelemadó bevezetésekor bruttósították a korábbi fizetéseket, ezzel nyújtva fedezetet mindenkinek a progresszív kulcsok szerinti adó megfizetésére, anélkül, hogy emiatt a nettó jövedelme csökkent volna.

Erről az előzményről szinte mindenki megfeledkezett (vagy úgy tett, mintha elfelejtette volna).  A keresetek felbruttósítása annak idején az adóreform tervezői részéről korrekt eljárás volt. A mostani döntéshozók azonban valamiféle szerzett jognak tekintik  a progresszív szja-adózás miatt széthúzott bruttó kereseti arányokat, akkor is, ha a progresszív szja-t fokozatosan egy kulcsos (és 16 százalékos!) lineáris adóval váltják fel. Ez az eljárás azt jelenti, hogy immár a nettó jövedelmekre is kiterjesztik azt a negyedszázaddal korábban csak a bruttó jövedelmek vonatkozásában létrejött, és kifejezetten a progresszív szja-ra tekintettel előidézett nagyobb szóródást. Ez bizony már aligha tekinthető korrekt eljárásnak. 

A magán-nyugdíjpénztári nyugdíjalapok államosítása

Az szja-bevételek csökkentése miatti költségvetési lyukak betömésére tett intézkedések között minden bizonnyal a magán-nyugdíjpénztárak által kezelt megtakarítások elkonfiskálásának volt a legnagyobb hozadéka az állam számára, induláskor kereken 3000 milliárd forint.  Emellett, az állam évről évre ismétlődő pluszjövedelemhez is jutott azzal, hogy a korábbi nyugdíjpénztári tagdíjakat járulékká változtatta át, ami már kezdetben is évi 360 milliárd forint állami bevételt hozott. Az emiatt felháborodó ellenzéki honatyák ezt egyszerűen lopásnak minősítették. Ami engem illet, az ellenzéki honatyák felháborodását megértem ugyan, de ezt a minősítést túlzásnak vélem, és jobbnak tartanám, ha a magán-nyugdíjpénztárak által kezelt alapok állami rendelkezésbe vételét kikényszerített kölcsönfelvétnek tekintenénk. Ez a „kölcsönfelvét” azonban tovább növeli a belső államadósságot.  Hogy miért? Azért, mert e lépés nemcsak szabad forrásokat hoz az államnak, hanem kötelezettségeit is növeli. Amikor ugyanis a volt pénztártagok nyugdíjba fognak vonulni,  az állami nyugdíj-kassza terhére kell majd gondoskodni a nekik járó nyugdíj fedezetéről, hiszen a nyugdíj-pénztárakban képződött alapok túlnyomó része az állam kezébe került, így ezekből az alapokból immár nem lehet nyugdíjakat fizetni.

Az illetékeseknek azonban eszük ágában sem volt hozzáadni az állam kezébe került nyugdíjalapok összegét az időről időre kimutatott államadóssághoz. Talán még ezt is ésszerűnek lehetett volna tekinteni, ha a kormány ezt a forrást maradéktalanul a külső államadósság mérséklésére használta volna fel. Az állami kézbe került nyugdíjalapok után ugyanis nem kell magas kockázati felárral növelt kamatot fizetni, a külső államadósság belőle finanszírozott törlesztésével pedig csökkenteni lehet az ország kamatkiadásait. Ez esetben sem csökken ugyan az államadósság, de javul az összetétele, és mérséklődik az adósság utáni kamatteher. Úgy tűnik azonban, hogy ez csak részlegesen történt így, mivel a korábbi magán-nyugdíjpénztári alapok jó részét más célokra fordították, egyebek közt a 16 százalékos „egykulcsos” szja-hoz való gyors közeledés miatti bevételkiesés pótlására. 

Közös vonások a múltbeli adóvitában javasoltakban és a 2010-beli szja-változásokban?

Térjünk most rá azokra a vonásokra, amelyek a korábbi adóvitákban bírálói oldalról megfogalmazott elvárások voltak, és negyedszázad múltán a most regnáló kormány adópo- litikájában is megjelentek.

Ilyen vonás mindenekelőtt a marginális adóteher csökkentése. Tény, hogy ezt mindazok a közgazdászok szükségesnek tartották, akik 1987 és l989 között elemezték és bírálták az akkori adóreform tervezetét, majd bevezetése utáni működtetését. Mi több, az adóreform kidolgozói sem tagadták a mértéktartó marginális adókulcs fontosságát, csak éppen azt állították, hogy az általuk tervezett, majd bevezetett marginális adókulcs eléggé mértéktartó ahhoz, hogy a bírálók által feltételezett káros hatások ne okozzanak érdemi problémát.   Tény az is, hogy a 2010 után bevezetett szja-rendszer lényegesen csökkentette a marginális adókulcsot. A témában kormányoldalról megszólaló közgazdászok tulajdonképpen ezt tekintik az ő „egykulcsos”-nak nevezett adójuk legfőbb (ha nem az egyetlen) erényének. A magam részéről ezt az erényét az „egykulcsos” adónak nem vitatom.  Vitatom viszont azt, hogy szabad lenne olyan adórendszert kreálni, amely csökkenti ugyan a marginális adókulcsot, de egyrészt ellehetetleníti a költségvetést, másrészt elfogadhatatlan mértékben megnöveli a lakosságon belüli jövedelemkülönbségeket. Márpedig az adórendszernek nemcsak egy vonatkozásban kell „erényesnek” lennie, hanem több vonatkozásban is (mint ahogy az egyes ember erényességének megítélésekor sem foglalhatunk állást egyetlen vonatkozás alapján, például kifogástalan erényűnek tekinteni valakit azért, mert jó apa, akkor is, ha emellett gyilkos vagy rabló).  1987-ben és a rá következő években magam is, más közgazdászok is, olyan szja mellett törtünk lándzsát, amely egyszerre szolgáltat megfelelő forrást a költségvetés egyensúlyban tartásához, tartja ésszerű határok közt a jövedelemkülönbségeket, nem fokozza az inflációs nyomást, és nem készteti teljesítményük mennyiségének és minőségének visszatartására az adófizető polgárokat.

Egy másik közösnek látszó vonás a családon belül eltartott gyermekek figyelembevételével kapcsolatos. Itt hasonló a helyzet, mint amit a marginális adóteher kapcsán vázoltam. Az eltartott gyermekek figyelembevétele a jövedelmek megadóztatásakor nagyon is indokolt, az viszont, hogy az erre szánt kedvezményeket gyakorlatilag csak a magas jövedelműek vehetik igénybe, s hogy minél kevesebb valakinek a jövedelme, annál kevésbé, az már indokolatlan, mi több, erkölcstelennek is nevezhető.

Végül, van a kormány által tervezett új adóötletek között egy olyan is, amelyről elmondható, hogy teljesen azonos a régi adóvitában javasoltakkal. Arra a régi javaslatra gondolok, amely szerint „ott, ahol az elérhető jövedelem a tevékenység jellege alapján, a normál emberi teljesítőképesség ismeretében jól becsülhető, széles körben lehetőséget kell adni az átalány jellegű adózásra, s e körben jelentősen enyhíteni kell a könyvvezetési kötelezettséget.” Nos, a kormányoldalról jelzett szándék szerint pontosan ezt tervezik a közeljövőben tenni.  

Ez sem változtat azonban azon, hogy nehéz megérteni, miért ragaszkodik a kormány egy olyan adópolitikához, amely neki magának teszi egyre nehezebbé a költségvetés egyensúlyban tartását (pontosabban a tőle elvárt hiánycél elérését), ezzel nehezíti a nemzetközi partnerekkel való megállapodást, ugyanakkor az ország egyre több polgárát dönti nyomorba,  s olyan belső feszültségeket gerjeszt, amelyek jó esetben csak a kormányon lévő pártszövetség választási vereségéhez, rosszabb esetben azonban tömeges elégedetlenséghez, társadalmi és etnikai konfliktusokhoz, valamint ifjúságunk jó részének az országból való távozásához is elvezethetnek.

Mintapolitika?

Magyarázatot keresve erre a magatartásra, olyan hazánkban viszonylag kevesek által ismert közgazdászok írásaiban találtam útmutatót, mint Knut Wicksell és James Buchanan.  Knut Wicksell svéd közgazdász volt (1851- 1926), előbb az upsalai, majd a lundi egyetem professzora, egyben a svéd kormány tanácsadója pénzügyi és bankügyekben. Szerinte a gazdaságpolitika megreformálásához mindenekelőtt azokat a szabályokat kell megváltoztatni, amelyek szerint a politika képviselői cselekszenek, és fel kell hagyniuk azzal a naiv feltételezéssel, hogy a döntést hozók mindenek felett  a közjóra törekszenek. Sőt, Wicksell szerint a közgazdászoknak egyszer s mindenkorra fel kell hagyniuk azzal is, hogy tanácsokat akarjanak osztogatni a „jóindulatú zsarnokok”-nak (akik nem léteznek, pontosabban egyáltalán nem olyan jóindulatúak). Wicksell e szóhasználatát alighanem az is motiválta, hogy 1896-ban Európa országainak többségében még királyok és császárok uralkodtak. Ezért én a továbbiakban inkább a jó vagy kevésbé jóindulatú döntéshozók kifejezést használom. 

James Mc. Gill Buchanan amerikai közgazdász, az észak-virginiai George Mason University keretében működő „Public Choice”  Kutatóintézet főigazgatója, aki 1986-ban megkapta a közgazdasági Nobel-díjat a politika és a gazdaság szférájának összefonódását feltáró munkásságáért. Buchanan már egyik korai írásában felteszi a kérdést: „Hogyan lehetne eleget tenni a társadalmi szabályozásnak, amikor az egyéni értékelések és törekvések rendre inkonzisztenciát szülnek?” Egy évvel később Buchanan ösztöndíjat kapott a Fulbright alapítványtól, hogy egy évet tölthessen a közösségi pénzügyek klasszikusainak tanulmányozására.  Ez az „olasz év” nagyban hozzájárult ahhoz, hogy meggyőződésévé formálódjon a politikai struktúra és a gazdaságpolitika közötti szoros kapcsolat feltételezése.  Úgy találta: az olaszok ekkor már kigyógyultak abból a naiv káprázatból, hogy az állam mindentudó és jóindulatú, míg más társadalomtudósok agyát még teljesen elborították az ilyesféle ködképek. Az olasz szerzők a valóságos politikával és annak hús-vér szereplőivel foglalkoztak, nem pedig idealizált „égi másukkal”. E gondolatok megismerése tette lehetővé Buchanan számára, hogy kitörjön abból az idealista, utilitárius gondolatvilágból, amely kényszerzubbonyként fogja le a társadalomtudomány sok művelőjének gondolkodását.

Ez aztán elvezetett - egyebek közt - az államadóssággal kapcsolatos nézeteinek megérlelődéséhez is. Buchanan első önálló könyvében kifejti, hogy a háború óta eltelt időszakban a szavazók egy sor országban rendszeresen juttatnak kormányra olyan politikusokat, akik a hatalom birtokában deficites gazdálkodást folytatnak. Ez azt mutatja, hogy a választók szívesebben választják a deficitfinanszírozást, mint a magasabb adókat, és a politikusok magatartása csupán tükrözi a választókét. Az emberek legtöbbje egyszerűen nem tudja, hogy a kormányok - hitelfelvétellel finanszírozott - túlköltekezése jövőben teljesítendő fizetési kötelezettséget hárít rájuk és gyermekeikre. A törvényhozók viszont abból indulnak ki, hogy a szavazókat kevésbé irritálja, ha hitelekből finanszírozzák az állam kiadásait, mint ha magasabb adókból teszik azt. A dolgok ilyetén alakulása tehát érthető, ám a következmények katasztrofálisak, írja Buchanan. A deficitfinanszírozásnak csak akkor lenne értelme, ha a felvett hiteleket olyan produktív beruházásokra fordítanák, amelyek alkalmasak a jövedelem megfelelő bővítésére. A kormányok felelőtlen túlköltekezésének megakadályozására Buchanan az alkotmány módosítását ajánlotta: ez a módosítás kötelezően előírná a kormánynak a kiegyensúlyozott költségvetési gazdálkodást.

Buchanannak ezeket a több mint fél évszázada kifejtett gondolatait nem csak azért érdemes felidézni, mert az államadósság vészes növekedése hazánkban is súlyos gondokat okoz (mint ahogy az Európai Unió számos más országában, sőt az USA-ban is), hanem azért is, mert korántsem lehetetlen, hogy az új alkotmánynak az államadósság növekedését korlátozó passzusát olyasvalaki kezdeményezte, aki a vonatkozó szakirodalomból ismerte Buchanan ez irányú nézeteit és javaslatait. A baj csak az, hogy  a rendelkezésre álló forrásokból a lehetségesnél jóval kevesebbet fordítottak az államadósság csökkentésére, más célok finanszírozása kedvéért (ilyen volt mindenek előtt a 16 százalékos egy kulcsos szja miatt elmaradó állami bevételek pótlása).

Buchanannak más érdekes gondolatai is voltak, például az, hogy a politikusok önérdekeiktől hajtva hozzák döntéseiket, és távolról sem csak a közjót tartják szem előtt. Abból indult ki, hogy a törvényhozók saját egyéni érdekeiktől hajtva vesznek részt a közösséget érintő döntések meghozatalában. Ezért azonban hiábavaló volna a politikusokat hibáztatni, a hiba forrása az a közéleti rendszer, amely az ilyesmit megengedi. Ezért a közösséget érintő döntések vonatkozásában sem szabad elmellőzni annak vizsgálatát, hogy hogyan döntenek az egyének, ha különféle lehetséges megoldások közül választhatnak.

Kinek az érdeke?

Visszatérve a hazai adópolitika mezejére, tegyük fel a kérdést: kiknek állt érdekében 2010 után a 16 százalékos „egy kulcsos” szja-ra való (fokozatos) áttérés? A válasz egyértelmű: a magas jövedelműeknek. A másik feltehető kérdés: ki kezdeményezte ezt az áttérést? Ellenzéki oldalról legtöbben úgy vélik, hogy Matolcsy György kezdeményezte. Én ebben nem vagyok biztos, az azonban tény, hogy ráhárult annak feladata, hogy módot találjon  a költségvetésben emiatt keletkezett rés mindenféle új adóval és elvonással való betömésére,valamint hogy megkomponálja az új szja-szisztéma társadalmunkkal való elfogadtatásához szükséges érvrendszert.   

Ami a rés betömésének feladatát illeti, nagy megpróbáltatás lehetett az NGM vezetőjének és apparátusának egyaránt.  Az induláskori problémákat valamelyest enyhíteni csak a korábbi kormánytól örökölt szuperbruttósítás (legalább egy ideig tartó) megtartásával lehetett, ezzel ugyanis sikerült az szja-bevétel csökkenését az első évben 900 milliárd forintról 520 milliárd forintra mérsékelni. Ezzel az NGM  kapott egy évi haladékot arra, hogy kitalálja a szuperbruttósítás fokozatos leépítése esetén  keletkező újabb több száz milliárdos lyuk betömésére alkalmas bevételi forrásokat. Ez megint csak nagyon keserves feladat lehetett, annál is inkább, mert az egyre újabb adók, elvonások és kiadáscsökkentési akciók kifundálói maguk is tudják, mennyire abszurd egyikük-másikuk, vagy éppen mindegyikük.

Ami az új szja-szisztéma társadalmi prezentációjára szolgáló érvrendszert illeti, ennek egyik eleméről, hogy ti. az új, csökkentett kulcsos szja mérsékli a marginális adóterheket, s  ezzel kiküszöböli a progresszió miatti teljesítmény-visszatartó hatásokat is, korábban már írtam, így erről felesleges lenne ismét szólani. Nem volt azonban még szó arról az érvről, hogy az új szja-szabályok nyomán  a középosztály kapott  jelentős kedvezményeket. Nos, ez az érv nevetséges. A pedagógusok, az orvosok, a beosztott állami és önkormányzati alkalmazottak, a versenyszférában dolgozó beosztott alkalmazottak talán nem tartoznak a középosztályhoz? Bizony odatartoznak ők is, meg azok a nyugdíjasok is, akik nyugdíjba menetelük előtt ezeken a területeken dolgoztak. Együttesen ők alkotják a középosztály 90 ha nem 95 százalékát. Ők pedig nem, vagy alig profitálnak az új szja-szabályokból, jelentős részüknek csökken még a névleges nettó jövedelme is, azoknál meg, akiknek a névleges nettó  jövedelme megmarad, vagy valamelyest emelkedik, azt megcsapolja a felgyorsult infláció, így többnyire nekik is csökken a reáljövedelmük.  

Az új szja-szabályozás a felső tízezernek jön jól, azon belül minden miniszternek, államtitkárnak és helyettes államtitkárnak, az országgyűlési képviselőknek, a polgármestereknek, a különféle hivatalok főosztályvezetőinek, a magasan dotált szakértőknek, a bankigazgatóknak, a sikeres vállalkozóknak, a külföldi és belföldi tulajdonban lévő vállalatok azon vezetőinek, akik belföldön adóznak, stb. Ők azonban nem a társadalom középső jövedelmű rétegét alkotják, hanem a legfelsőt. Az, hogy nagyobb a jövedelmük, mint a kis beosztottaknak, természetes dolog, tekintve nagyobb felelősségüket és munkájuk fontosságát. Ez a korábbi szja-szabályok mellett is így volt, és semmi ok arra, hogy ne legyen így továbbra is. De arra sincs semmi ésszerű ok, hogy a felső tízezer tagjai ezután a korábbinál jóval kisebb mértékben vegyenek részt a közteherviselésben, s ennek okán a jövedelmek szóródása egyre nagyobb legyen.  

Az eddigiekben tárgyalt érvrendszer egy további eleme szerint a (felső) közép-osztálynak adott kedvezményektől várni lehet a belső fogyasztás emelkedését, ami tápot adna a gazdaság gyorsuló növekedésének.  Ezt a várakozást eddig semmilyen tapasztalat nem igazolta. Sőt,  inkább arra lehet számítani, hogy az adócsökkentés révén keletkező jövedelem- többlet tetemes részét kiviszik az országból. Az ilyen pénzkivitel volumene már eddig is nagyon jelentős volt, és csak a nagy jövedelműektől származhatott, hiszen a kisjövedelműeknek erre nincs, vagy alig van lehetőségük. Okkal tarthatunk tehát attól, hogy az egy ideje óta észlelhető pénzkimenekítési tendencia a szuper-bruttósítás körének csökkentése, majd teljes megszüntetése nyomán még erősödni fog. 

Javaslatok

Úgy hiszem, minden közgazdásznak ügyelnie kell arra, hogy ne álljon meg az általa kifogásoltak elemzésénél, hanem azt is fejtse ki, hogy mik lennének a célszerűbb, a közjót inkább szolgáló megoldások. Ezért veszek magamnak annyi bátorságot, hogy tegyek néhány javaslatot a döntéshozóknak (cikkem témaválasztását  figyelembe véve kizárólag az adópolitika témakörében maradva). Tudom persze, hogy ez azt is jelenti, hogy nem fogadom meg Wicksell útmutatását, mely szerint a közgazdászoknak egyszer s mindenkorra fel kell hagyniuk azzal, hogy tanácsot akarjanak osztogatni a „jóindulatú döntéshozóknak”. Hadd legyek azonban annyira optimista, hogy ne tételezzem fel előre a rosszindulatot, esélyt adva ezzel a döntéshozóknak arra, hogy jó indulattal vegyék fontolóra a jó indulattal adott tanácsokat. Lássuk tehát a jelenlegi döntéshozóknak szóló tanácsokat! 

1.)  Sürgősen módosítsák az szja-törvénynek azt a részét, amely ez év végével korlátozná a szuperbruttósítást. Ezzel ugyanis el lehetne kerülni  az szja-bevételek további zuhanását és több száz milliárd forinttal javítani a 2013. évi költségvetés egyenlegét, ezzel is erősítve  Varga Mihály pozícióját az IMF-fel folytatott hiteltárgyalásokon. 

2.)  A magányugdíj-pénztárakból állami kezelésbe vont alapokból még meglévő részt teljes egészében fordítsák az államadósság legköltségesebb részének törlesztésére.

3.)  Vegyék fontolóra az szja újraszabályozását, továbbra is eleget téve annak az (általuk is elfogadott)  követelménynek, hogy a marginális adókulcs ne hozzon létre teljesítményvisszatartáshoz vezető tendenciákat, de annak az igénynek is, hogy a nettó jövedelmek szóródása ne növekedjék.

E kettős  feladatot kétféleképpen is lehetne teljesíteni: 1) úgy, hogy olyan szintre emelik fel az  adókulcsot, amely módot ad az szja-ból származó bevétel  korábbi szintjének megőrzésére, egyúttal adómentessé teszik a jövedelem legalsó (a létminimumnak  megfelelő sávját (tartalmát tekintve ez is a progresszív adóztatás egy formája); 2) úgy, hogy olyan nyiltan progresszív adózáshoz térünk vissza, amelyben  alacsony az alsó adókulcs, és tartozik hozzá megfelelő alkalmazotti adójóváírás, egyúttal azonban a felső adósáv(ok)  adóztatása mértéktartó marad.  Azt, hogy ki melyiket választja, gusztus dolga (én inkább az első megoldás iránt érzek szimpátiát, de meg tudnék békélni a másodikkal is).

Valamilyen módon azonban mindenképpen el kellene érni az szja-bevételek helyreállítását is, meg a közterhek viselésének méltányos elosztását is. Ha ez sikerül, akkor több pénz jutna olyan fontos területeknek, mint az oktatás, az egészségügy,  a szociális intézmények, a helyi önkormányzatok, stb.,  továbbá csökkenteni lehetne az inflációs nyomást is.

Tudom jól, hogy az szja-val kapcsolatos javaslataim sértik a nagy jövedelműek magánérdekeit, s azzal is, hogy közülük sokan nagyon befolyásosak, már csak azért is, mert maguk a döntéshozók is közéjük tartoznak. Úgy gondolom azonban, hogy azoknak, akik a közösségtől kaptak meghatalmazást a közügyek intézésére, előbbre kell helyezniük a közérdeket magánérdekeiknél. Mivel pedig a döntéshozók hatalmukat a közösségtől kapták, el kell fogadniuk magánérdekeik némi sérelmét, ha azt a közérdek megkívánja.

(A cikk rövidített változata a HVG 2012. november 24-i számában jelent meg.)