Újratervezés előtt az egészségügy?

A betegeket rendítette meg legkevésbé Zombor Gábor államtitkár küszöbönálló távozásának a híre, nekik nincs idejük sajnálkozásra a saját és családtagjaik gyógyításáért/túléléséért folytatott harcban. Minek is törődnének a nagypolitika belharcaival, hiszen a vezetők jönnek, mennek, az ágazat helyzete pedig sehogy sem akar jobbra fordulni. Régóta nem sikerágazat az egészségügy, mégis mindig akad, aki az élére álljon. Várhatóan néhány héten belül megérkezik Zombor Gábor utódja is, aki a jubileumi 15. lesz a rendszerváltás utáni ágazatirányítók sorában. Bennfentes pletykák szerint Mikola István biztosan nem fog újrázni, ő ugyanis csak önálló minisztérium élén vállalta volna a tisztet. Lázár János pedig határozottan tagadta, hogy a poszt várományosaként többször hírbe hozott, egészségügyi vállalkozóként nem túl sikeres államtitkára, Sonkodi Balázs venné át a stafétabotot.

Nagy reményekkel várta a szakma az alig több mint egy évvel ezelőtt debütált, kecskeméti polgármesterként sikeres Zombort: végre egy szakember, aki ismeri az egészségügyi ellátórendszert, hiszen volt háziorvos, dolgozott a társadalombiztosításban, vezetett kórházat. Ráadásul fideszes politikus, országgyűlési képviselő, amitől a reménykedők a korábbinál nagyobb, az ágazat érdekében bevethető lobbierőt reméltek. „Elég jól viselem a konfliktusokat, nem vagyok egy visszavonulós alkat. Pontosan tudtam, mire számíthatok, nem voltak illúzióim” – vallotta éppen fél évvel ezelőtt a HVG Portré rovatában az államtitkár. Lemondása annak ellenére váratlan volt, hogy már többször is felröppent a pletyka a távozásáról-leváltásáról, amit aztán rendre cáfoltak. Legutoljára múlt szerdán, a kormánykonferenciát követően nyugtatta meg a munkatársait, hogy a helyén marad. Csütörtökön azonban, családi okokra és saját egészségi állapotára hivatkozva, bedobta a törülközőt. A HVG forrásai úgy vélik, bár az egészségügy vezetése nem kapott fejmosást a kormánykonferencián, az államtitkár vagy a további tétlenséget, esetleg éppen ellenkezőleg, a számára felvázolt tennivalók végrehajtását, a migránsok okozta válsághelyzetre hivatkozva az ágazat vészhelyzeti, katasztrófa-egészségügyi irányítását nem akarta vállalni.

Zombori Gábor a miniszterelnökkel a bajai kórházban

MTI/ Ujvári Sándor

Zombor tudta, mit vár tőle a szakma. Voltak is tervei. Első államtitkári megnyilatkozásaiban arról beszélt, hogy az ágazat 80–100 milliárd forintos „rosszul költését” kell kijavítani, utána lehet a kormánytól többletforrást kérni. Így szó esett a kórházak eladósodottságáról, a további béremelésre váró egészségügyi dolgozók életpályamodelljéről, örökzöld témaként hangsúlyosan került elő a hálapénz elleni küzdelem, a négy éve halogatott alapellátási reform, a várólisták lerövidítésének lehetősége, a magán- és az állami szektor együttélési módjainak legalizálása is. Államtitkári megbízatásának első fél éve ennek ellenére meglehetősen eseménytelenül telt – míg a szakmai konferenciákon nyíltan beszélt a megoldandó feladatokról, feltehetően az önkormányzati választásokra készülő kormányfő tétlenségre kárhoztatta. A múlt év utolsó hetei várakozással teltek, a beavatottak azt figyelték, bekerül-e a kormányülésre az ágazat szakmai programja, és a miniszterek grémiuma rábólint-e a tervre. Végül is 2014 nem múlt el anélkül, hogy létrejöjjön az első hivatalos találkozó az államtitkár és a kórházak menedzsmentje között: Mikulás napjára felrendelték a fővárosba az igazgatókat, akik meglehetősen értetlenül hallgatták meg az átalakítási terveket.

Viszonylag hamar, már 2015 elején kiderült, hogy minden remény ellenére nem lesz több paripa és fegyver: csupán a felhalmozott kórházi adósságok kifizetésére jut költségvetési többletpénz, 60 milliárd forint. Az intézmények működésére, a fővárosi kórházak lepusztult infrastruktúrájának akár részleges felújítására sem lesz forrás, csak az egészségügyi büdzsé újbóli felosztásával lehet számolni. Így a főváros és Pest megye a tavalyinál 13 milliárd forinttal kevesebből kellene hogy gazdálkodjon, elvonás sújtaná Hajdú-Bihar és Baranya megyét, többlet jutna az észak-magyarországi régióba. A tárca által elképzelt centralizációt, a párhuzamos kapacitások felszámolásának népszerűtlen feladatát a megyékben megalakított, a kórházak vezetőiből és az államapparátus képviselőiből álló operatív bizottságokra bízták. Eredményt – ahogy azt előre látni is lehetett – több nekifutásra sem hozott a bizottságosdi, kiváltképp a mínuszok „elosztásán” feneklett meg. Mire – a nyár közepére – sikerült kifizetni a 60 milliárd forintos konszolidációs pénzt, újra megindult vagy inkább folytatódott a kórházak eladósodása.

Zombor bejáratott fideszes kapcsolatai is kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy a politika ne írja minduntalan felül a szakmai elgondolásait. Jóllehet többször is megpróbálta lecserélni azokat a kórházigazgatókat, akik nem jeleskedtek az adósságcsökkentésben, erre, úgy látszik, nem terjedt ki a felhatalmazása. Márciusban szégyenszemre azzal kellett kampányolnia Tapolcán, az időközi választáson fideszes párttársa javára, hogy 2,3 milliárd forintot ígért az addig leépíteni akart kórház fejlesztésére. Az új fővárosi kórház felépítésének javaslata pedig nem az államtitkárnak, hanem a Fidesz frakcióvezetőjének, Rogán Antalnak a fejéből pattant ki. Ebbe még csak a látszat kedvéért sem vonták be az államtitkárságot, egyszerű politikai és népakarat-nyilvánítási témává silányítva egy rendkívül fontos szakmapolitikai kérdést.