Rátenyerelt a társadalomstatisztikára is a kormányzati propaganda, amely a gazdasági adatok értelmezését már bekebelezte. Ennek egyik markáns példája a 100 éves múltra visszatekintő létminimum-számítás „felfüggesztése”, vagy, ahogy másutt olvashatjuk, „befejezése”. Állítólag az erősödő „felhasználói igényekre” reagált ezzel a Központi Statisztikai Hivatal. Az indoklás szerint a létminimum elnevezés félreérthető volt, mivel „a mutató megnevezése nem tükrözte a számítás tartalmát”, ráadásul az „átlagtól kevéssé elmaradók egy csoportba kerültek a legelesettebbekkel”, a létminimum alatt élők köre így nagyon heterogén.

„A létminimum küszöbérték olyan értékösszeg, amely biztosítja a magánháztartásokban élők számára a folyamatos életvitellel kapcsolatos szerény – a társadalom adott fejlettségi szintjén konvencionálisan megfelelőnek minősülő – szükségletek kielégítését. Az így kimutatott létminimum nem szegénységi küszöb, hanem olyan jövedelem, amely lehetővé teszi az alapvetőkön túli igények kielégítését is” – ezt a definíciót ismételgette a KSH korábban a Létminimum-köteteiben, világossá téve, hogy itt nem afrikai éhezési szintről, hanem az európai normáknak megfelelő, tisztes megélhetést lehetővé tevő minimumösszeg meghatározásáról van szó.

A létminimum típusú számítások célja minden esetben a kor színvonalán elengedhetetlenül szükségesnek tartott megélhetési költségek meghatározása. Megfogadva az unió alapjogi chartájának első, a Méltóság címet viselő fejezetében foglaltakat: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Tiszteletben kell tartani, és védelmezni kell.” Vagy, ahogy Ferge Zsuzsa írta tavaly júliusban a Kettős Mérce című online lapban: „A szociális minimum tisztes megélhetési minimumként értelmezése az európai jóléti modell alapelve, az emberi méltóság alkotmányos követelményének biztosítéka.”

Valamiféle „felhasználói nyomásnak” eleget téve a KSH tavaly júniusban mutatta be az eddigi létminimum-számítást leváltó módszertani ajánlásait, mindjárt kettőt is. A hivatalos nyilatkozatok szerint ezeket „versenyeztetik”, de az már biztosra vehető, hogy a máig használt létminimumot a jövőben új névvel és megváltozott („szűkített”) tartalommal számolják. A két verzió közül az elsőt úgy konferálták fel, hogy az az „amerikai módszer adaptálása” – e jelző asszociációs mezeje az amerikai nagybácsitól egészen az amerikai álomig terjed. Becsületesebb lenne azonban ezt a megoldást Trabant-módszernek nevezni, épp annyira hasonlít ugyanis a hatvanas évek elejétől napjainkig használt amerikai módszerhez, mint az amerikai népautónak számító Ford az egykori Trabanthoz. A másik számítási ajánlat a KSH-tól a policyorientált titulust kapta, de hétköznapi nyelven sokkal inkább éhkoppmódszernek nevezhetjük. Ez a számítás abból a feltételezésből indul ki, hogy az élethez az eddig gondoltnál lényegesen kevesebb élelmiszer is elegendő.

A módszertani váltás megértéséhez tudni kell, hogy a létminimum-számítás két fő lépésből áll. Az első az élelmiszer-szükséglet tételes meghatározása (normatív élelmiszerkosár kialakítása) és „beárazása” aktuális fogyasztói árakon, olcsó termékekkel kalkulálva. A második lépés pedig a többi szükséglet számbavétele. Ennek során abból indulnak ki, hogy akik a létminimum szintjén fogyasztanak élelmiszert, azok jellemzően másra is minimumszinten költenek, vagyis az ő egyéb kiadásaik jól jellemzik a szerényen élők költési szükségletét. Ezért a létminimum első része tehát az élelmiszerkosár árából adódik, és ehhez hozzáadják a normatív élelmiszerkosár szerint (±20 százalék) fogyasztók egyéb kiadásait; a kettő együtt adja ki a létminimum teljes összegét. A kiszámításnak ezt a kétlépcsős jellegét, módosítva ugyan, de a KSH új számítási ajánlata is megtartja.

A Ford és a Trabant

A különböző háztartástípusok szükségletét fogyasztási egységek segítségével határozzák meg. Egy egyedülálló felnőtt szükséglete egy egység, a háztartás többi tagjáé ennél kevesebb, mivel figyelembe veszik a többtagú háztartás méretgazdaságosságából adódó előnyöket és azt, hogy a gyerekek kevesebbet fogyasztanak, mint a felnőttek. Az alábbi táblázat bemutatja, hogy egy négytagú, kétgyermekes háztartás szükségleti skálája hogyan alakul az új számításokban a régi létminimum-számításnál alkalmazotthoz képest.

Az eddigi létminimum-számítás abból indult ki, hogy egy felnőtt, aktív korú férfinak naponta 2400 kilokalóriára van szüksége. Vele egy háztartásban élő feleségének e mennyiség 75 százalékára, az első gyermeknek 65 százalékára, a másodiknak 50 százalékára, a harmadik és további gyermekeknek pedig a 40 százalékára. A felnőtt férfi élelmiszerkosarának költsége havonta 23 954 forint volt 2014-ben. Így a feleségé 17 966, az első gyereké 15 570, a második gyereké pedig 11 977 forint lett havonta. E négytagú, kétgyermekes család élelmiszer-kiadásai tehát összesen havi 69 467 forintot tettek ki. A KSH által amerikainak titulált Trabant-módszer megváltozott szorzóit használva ez havi 50 303 forintra csökken.

Tovább csökkenti az új típusú minimumösszeget, hogy az elismert élelmiszer-szükséglet megnyirbálása az „egyéb szükségletekre” (lakhatásra, ruházkodásra, tanulásra és így tovább) fordított összeget is automatikusan leviszi. Hiszen aki kevesebbet költ élelemre, annak másra is kevesebb jut. A Trabant-módszer azonban ennél is tovább megy: a csökkentett élelmiszer-szükséglet mellé a többi méltánylandó szükséglet értékét kimondottan a legszegényebbek köréből veszi. Bár ők alig tudják egyéb igényeiket érvényesíteni (egész egyszerűen nincs rá pénzük), az ő költési lehetőségük alapján határozzák meg az élelmiszeren felüli szükségleteket. Azok jelentik tehát a kiindulási alapot, akiket az Eurostat a szociális kirekesztettség és szegénység kockázatával élők csoportjába sorol. Mivel ez a szükségleti lista most éppen a csökkentett élelmiszerkosár háromszorosa (amely a KSH szerint később az aktuális arányok szerint alakulna), s az amerikai szegénységi mutató is háromszoros szorzóval számol, a megoldást az amerikai módszer adaptációjának nevezi a KSH.

Csakhogy a Mollie Orshansky által a hatvanas években kidolgozott, valóban amerikai módszer a szegénység mérésére jóval árnyaltabb a KSH által honosítandónál. Közel ötven különböző háztartástípusra állapítottak meg a magyarországinál reálisabb élelmiszerkosarat, s azt szorozzák meg hárommal. Így a hazai módszer köszönő viszonyban sincs az amerikaival, sem az elismert szükségletek mértékét, sem a számítás átláthatóságát tekintve. A Trabant-módszer lényege, hogy a minimumsztenderdként elismert, „méltányolandó” szükséglet kimerül abban, amire a szegényeknek ténylegesen telik, és nem azt öleli fel, amire a mai kor életszínvonalán minimálisan szükségük lenne. Így egy kétgyermekes, négytagú család megélhetési minimumát – kerekítve – a korábbi 253 ezer helyett 159 ezer forintra hozza ki.

A másik ajánlott változat valamivel egyszerűbb és átláthatóbb számításon alapul. A policyorientáltnak nevezett, általam éhkoppmódszernek fordított megoldás az előbb bemutatott szükségleteknél alkalmazott szorzó módosítása mellett egyszerűen a korábbi 2400-ról 1700 kilokalóriára csökkenti az aktív korú felnőtt férfi elismert élelmiszer-szükségletét, és ezzel együtt mérsékli a vitamin- és ásványianyag-bevitelt is. Ezt használja kiindulópontnak a többi háztartástag szükségletének meghatározásánál, ami a gyermekek esetében ennek 30 százaléka. E szerint egy 14 év alatti gyerek élelmezése megoldható havi ötezer forintból. Ezt még az Igazgyöngy Alapítványt igazgató, a hvg.hu-n A nyomor széle című blogon a nélkülözést feltáró L. Ritók Nóra szegényei is lehetetlennek tartanák.

A policyorientált módszer az élelmiszeren felüli egyéb kiadásoknál a korábbi logikát követi. Mivel azonban az elismert élelmiszer-összköltség lejjebb megy, a többi kiadási szükséglet is automatikusan alacsonyabb lesz. Mint ahogy a létminimum-számításnál korábban is tették, azoknak a háztartásoknak az egyéb költségeivel bővítették ki az élelmiszerköltségeken felüli részt, akiknél a kiszámoltnak megfelelően (±20 százalékos sávot alkalmazva) alakultak az élelmiszer-kiadások. Így a korábbi 253 ezerről 180 ezer forintra csökken a kétgyermekes család szükségesnek mondott megélhetési költsége.

Túlélési minimumok

Az új számítási módszerekkel sikerült a korábbi létminimumértékeket egy négytagú családnál az eredetinek a 60–70 százalékára csökkenteni. Így a statisztika értelemszerűen sokkal kevesebbeket sorol a megélhetéshez minimálisan szükségesnek tartottnál kisebb összegből élők táborába, mint a korábbi metódus.

A „méltányolandó” megélhetési szintet tehát a túlélési minimum váltja fel. Kérdés, hogy mi szükség van erre. Azt, hogy a nagyon szegények mennyiből élnek, idáig is tudtuk. Annyiból, amennyijük van. Ha nincs más, kimennek a mezőre, fölszedik az otthagyott terményt, gyűjtögetnek vagy kukáznak, mert élni kell. Ha nem megy, akkor korán meghalnak, javítva a szegénységi statisztikát. Aki a Kiss Anikó és Pém Mihályné által a Facebookon szerveződő Szociális Csomagküldő Szolgálat híreit követi, vagy beleolvas L. Ritók Nóra A nyomor széle című blogjába, netalántán betéved egy szegények lakta településre vagy negyedbe, megérti, hogy unortodox módon is lehet egy darabig élni. De ehhez nincs szükség statisztikai módszerekre.

„Csak annak a statisztikának hiszek, amit magam hamisítottam” – vetik a statisztikusok szemére Churchill híres mondatát. Húsz évet töltöttem el a KSH-ban, egyetlen adatot sem kellett meghamisítanom. Hittem a számokban. Nem szeretném, ha olyan korszak következne be, amelyben a hivatalos statisztika fontos számai, ha nem is lesznek meghamisítva, de elhallgatva igen. Mert ne szólj szám...

A statisztikus felelőssége című, Ferge Zsuzsával közösen írt tanulmányunkban a Statisztikai Szemle ötvenes években megjelent számaiból is szemezgettünk. Fölidéztük Bács György 1952-ben megjelent, Harcoljunk a statisztikai adatok hitelességéért! című cikkét, amely arról írt: a mutatók rugalmassága lehetővé teszi, hogy azokat válasszuk ki közülük, amelyek az eredményeket, és nem a hibákat mutatják. Számos egyéb szerzőt is kiemeltünk az ötvenes évekből, akik hasonló véleményüknek adtak hangot. Ferge, nagyon találóan, ezt az időszakot a „néma statisztika” korának nevezte. A néma statisztika megbénítja a tisztánlátást, s nem tesz jót a statisztika hitelességének sem.

A Gallup 2015-ös közvélemény-kutatása szerint arra a kérdésre, hogy „Ön mennyire bízik a hivatalos statisztikában?” (inkább bízik, vagy inkább nem), a magyar lakosság 59 százaléka az „inkább nem” választ adta. Ez az EU-országokat érintő felvételben a spanyolországi 66 százalékos arány után a második legkedvezőtlenebb válasz.