Kínos baklövések: amikor az egész világ az EU-n röhög
Nem sokon múlt, hogy bedőljön az Európai Unió és Kanada közötti megállapodás, ez azonban legfeljebb a kanadaiak számára okozhatott meglepetést. Az uniós döntéshozatalnak ugyanis két nagy ellensége van: a tagországok és maga az EU.
Az utolsó pillanatig várt, de végül nem indult el Brüsszelbe a kanadai miniszterelnök. Justin Trudeau ugyanis legfeljebb a brugelette-i állatkert pandabébijével tudott volna pózolni, ha a terveknek megfelelően csütörtökön megérkezik.
Programnak ez sem utolsó:
Úgy sejtjük azonban, Trudeau úti célja ezúttal nem ez volt, hanem hogy aláírja az Európai Unió vezetőivel a Kanada és az EU közötti átfogó kereskedelmi megállapodást, a CETA-t. Hogy ez végül nem történt meg, az Belgium egyik tartományához köthető: a francia ajkú Vallóniát nem sikerült időben meggyőznie az unió vezetőinek, nélkülük a belgák sem adhatták áldásukat a CETA-ra, így pedig az EU sem.
Az amúgy államszövetség Kanadában sem feltétlenül mennek könnyen az egyeztetések, ám a CETA körüli, az utolsó pillanatban látványossá vált bénázás már az ottawai kormánynak is sok volt. Nemrég Trudeau is keményen bírálta az EU-t a késlekedés miatt. A múlt heti EU-csúcsról kiviharzó kereskedelmi miniszter, Chrystia Freeland pedig állítólag sírás közeli állapotban nyilatkozott arról, hogy egyelőre nem látja esélyét az aláírásnak.
Az unióban viszont, ahol most éppen 28 álláspontot kell összehozni egy megállapodáshoz, már-már megszokott a késlekedés, a habozás és döntésképtelenség. Még olyan esetekben is, amikor ez tényleg súlyos következményekkel jár. Összeszedtünk néhány példát az Unió teszetoszaságára.
TTIP, az örök rejtély
Az Európai Bizottságot is meglepte, hogy több országban mekkora ellenkezés fogadta az Egyesült Államokkal kötendő szabadkereskedelmi és beruházásvédelmi egyezményről (TTIP) szóló tárgyalásokat. Főleg a németek bírálataival nem tudtak mit kezdeni Brüsszelben, annál is inkább, mivel ha csak a számokat nézzük, ők lennének a legnagyobb nyertesei a megállapodásnak.
Azért is csodálkoztak, mivel 2014-re az azt megelőző öt év alatt csendben letárgyaltak egy hasonló egyezményt Kanadával. De mivel azzal senki nem törődött, ezért 2016 elején csendben újra meg is nyitották, hogy módosítsák a befektetők és az országok közötti vita rendezésének a szabályait. (Mivel ez volt az egyik leggyakoribb bírálat a TTIP-vel szemben, átemelték ide is az ott kitalált új rendszert.)
A TTIP bírálóinak így egyből feltűnt a kanadai egyezmény is – a végeredményt látjuk most. A CETA azonban még mindig szerencsésebb helyzetben van, mint az USA-val kötendő egyezmény: ezt legalább – a dolgok jelenlegi állása szerint – félig életbe tudják léptetni. Az utóbbi sorsa azonban bizonytalan. Eredetileg még Barack Obama hivatali idejében szerették volna lezárni a tárgyalásokat, ehhez képest most az optimisták azt remélik, hogy az évtized végére megegyezhetnek, a pesszimisták pedig már el is temették az ügyet.
Ez sem lenne példa nélküli.
Volt egyszer egy alkotmány
Hova való az Európai Unió alkotmánya? – tette fel a kérdést még 2003-ban a The Economist, válasza pedig nem hagyott kétséget: a rangos brit magazin címlapján egy papírkosár díszelgett. Akkor provokációnak tűnt a kép, ám később beigazolódott: a 2001 után, csaknem három évig tartó munkával megalkotott szerződés valóban a kukában kötött ki.
A végső lökést ehhez a franciák és a hollandok adták, akik 2005 tavaszán, három nap különbséggel népszavazáson vetették el a nagyívű szöveg ratifikálását. Azt persze biztos kevesen gondolták volna, hogy az alkotmány szép terve nem a 2004-ben csatlakozott "gyüttmentek" miatt dől be, hanem két alapító tagállam adja meg a kegyelemdöfést.
Nem túlzás azt állítani, ez indította el a lejtőn az akkor évek óta igen tempósan haladó együttműködést: a bővítés és mélyülés periódusát a „fontolva haladás” és „tűzoltás” korszaka váltotta fel.
Addig is több mint egy év telt el, mire újra nekiestek a szövegnek, amelyet végül alaposan megnyirbálva 2007 végén, Lisszabonban írtak alá. Ma is ez az érvényes alapszerződése az EU-nak, és az alapszerződés módosítása azóta is halálos félelemmel tölti el az unió vezetőit.
A húsz évig tárgyalt jogszabály
Nem kell ennyire bonyolult szöveg, hogy az unióban sokáig elvitatkozzanak rajta. Elég egy egyszerű irányelv is, amely valamiért szúrja egy tagország szemét. (És most nem is olyan politikailag érzékeny kérdésekre gondolunk, mint a menekültek elosztása.)
A munkaidőről szóló direktíva például a briteket idegesítette, mondván a szigetországban működő cégek versenyképességét rontják a szociális intézkedések. 1990-ben meg is vétózták, ám Jacques Delors akkori bizottsági elnök úgy változtatta meg a javaslatot, hogy annak elfogadását egy ország ne akadályozhassa meg.
A britek később is mindent megtettek, hogy nehezítsék a menetet: ellenkezésük miatt előbb tíz, utána újabb hét évig tartott az eredetileg 1993-ban elfogadott direktíva módosítása, de még az elmúlt években is újabb kivételeket (opt-out) igyekezett kiharcolni az épp aktuális londoni vezetés.
Néha az örök kívülálló britekre sem volt szükség, hogy végtelenített történetté váljon egy jogszabály megalkotása. A roamingdíjak eltörlésére például több időpontot közölt Brüsszel. A külföldi mobilhasználat extraköltsége 2007 óta csökkent is, ám az utolsó pillanatban mindig elmaradt a lenullázás. Elvileg 2015 végén kellett volna megszüntetni a díjakat, ehhez képest másfél hónappal ezelőtt már a 2017 júniusi eltörlést akarta módosítani az Európai Bizottság.
Ezúttal azonban váratlan dolog történt: a javaslatot elsöpörte a népharag. Alig egy hét után Jean-Claude Juncker némi önkritikával bejelentette, inkább dolgoznak még rajta, de a határidő már nem tolódik, és korlátozások sem lesznek.
Tusk bezárja az ajtót
Azt, hogy a 2008-as válság után több euróövezeti állam került az államcsőd közelébe, részben a nem tökéletes szabályozásnak tudják be. Sok elengedhetetlen jogszabály, például a bankmentésről szóló is eső után köpönyegként, jobbára 2013 után került csak be az uniós rendszerbe.
Ez azonban már nem segített a görögökön, akik mindenkinél mélyebbre kerültek az adósságválságban. Kevés olyan közgazdász van, aki ne foglalt volna állást azzal kapcsolatban, ez kinek a hibája, a „lusta görögök” vagy a „vérszívó Berlin/Brüsszel” bűne az elhúzódó krízis. Egy biztos: tavaly nyáron, fél évvel a tárgyalások kezdete után, a megoldás csak akkor született meg, amikor Donald Tusk, a tagországokat tömörítő Európai Tanács elnöke gyakorlatilag rázárta az ajtót a tárgyalófelekre.
Kár, hogy ekkor Görögország technikai értelemben már csődben volt (mellesleg túl voltak egy EU-ellenes népszavazáson is), és az is, hogy hosszú távú megoldást akkor sem sikerült találni. Pedig akkor már a harmadik mentőhitel-csomagot hagyták jóvá a romokban heverő gazdaság és a szakadék szélén billegő görög bankok számára.
Brexit: valami lesz valahogy
Sokan már azt sem értették, a görögök hogyan kerülhettek be egyáltalán az euróövezetbe, különösen, hogy mások számára már az uniós tagság elnyerése is véget nem érőnek tűnő folyamat. Magyarország esetében például egészen pontosan 10 év és 1 hónap telt el a csatlakozási kérelem benyújtása és a taggá válás időpontja között. (A törökök is csaknem húsz éve várnak, de náluk nem csak a dátumokat nem lehet biztosra venni, azt sem, hogy valaha eljutnak a tagságig.)
Az igazi halogatást nem a volt kommunista tömb országai szenvedték el, hanem az Egyesült Királyság. A szigetország 1961-ben nyújtotta be csatlakozási kérelmét, amit két évvel később Charles De Gaulle francia államfő vétózott meg, mondván a britekkel az amerikaiak „trójai falova” jutna be a közösségbe. Hogy igaza volt, vagy sem, mindenki eldöntheti, a britek viszont addig vártak az újabb próbálkozással, amíg a tábornokot – egy másik népszavazás után – le nem mondatták hazájában.
Ezek után már viszonylag gyors volt az út befelé: 1973-ban, a dánokkal és az írekkel együtt teljes jogú tagságot szereztek. A maguk népszavazását nem siették el: a britek csupán két évvel később kapták meg a lehetőséget, hogy a csatlakozásról voksolhassanak.
A tagság határait pedig egészen addig feszegették – kimaradtak az euróból, a schengeni határvédelmi rendszerből, nem fogadták el az alapjogi chartát, stb. stb. –, amíg idén, egy szép júniusi napon megrendezett népszavazáson úgy nem döntöttek: inkább kilépnek, mint hogy tovább vitázzanak.
Sokak számára ekkor vált világossá: az unióból való kilépésnek csak látszólag van mechanizmusa. Most, négy hónappal a Brexitről szóló referendum után még mindig nem világos, a britek mikor és milyen feltételekkel akarnak kilépni, az EU milyen álláspontot fog képviselni a tárgyalásokon, azok meddig fognak tartani, és milyen eredménnyel járnak majd.
Nem jósolunk könnyű menetet.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
