Bonónál világmegváltóbb sztárt nehéz lenne találni az univerzumban, így annál nagyobb volt a felzúdulás, mikor az offshore-befektetésekről szóló, november elején kiszivárogtatott dokumentumokból kiderült: a U2 frontembere pénze egy részét ilyen vállalkozásba tette. Egészen pontosan egy máltai cégben szerzett tulajdonrészt, amely Litvániában vásárolt egy bevásárlóközpontot, ezt pedig aztán az egyik Csatorna-szigeten, Guernsey-n bejegyzett cég vette meg. Márpedig ezen a szigeten nem kell nyereségadót fizetni.

Mielőtt az utenai Ausra plázát Bonóról nevezik el, nem árt tisztázni: a Paradise Papersben felfedett két cég, a Nude Estates és a Nude Estates 1. nem a művész ingatlanfejlesztői vágyait elégítette ki. Hanem arra szolgált, hogy a pénzét különböző áttéteken keresztül elrejtse az adóhivatal elől.

Azt azért túlzás lenne állítani, hogy a Paradise Papers óta bárki másképp nézne Bonóra vagy zenekarára. Ők ugyanis 2006-ban azzal kerültek be a hírekbe, hogy üzleteik egy részét az EU másik népszerű adóelkerülő országába, Hollandiába helyezték át, miután az ír kormány felső határt szabott a művészek adókedvezményeire. (Ez volt egyébként az a kedvezmény, amely számos művészt, például David Bowie-t vette rá arra, hogy oda helyezze át adózási székhelyét.) Egy 2015-ben a Sky Newsnak adott interjúban azonban tisztázta, hogyan is képzelhető el, hogy egyszerre kampányol a globális szegénység felszámolása mellett és támogatja az adófizetés elkerülését lehetővé tevő trükkös megoldásokat.

Csak mert jó vagy abban, hogy segítsd az embereket, még nem jelenti azt, hogy hülye lennél az üzlethez.

Nincs több kérdésünk.

David Bowie

AFP / Leemage / MArcello Mencarini

Melegebb éghajlaton

Miközben számtalan világcég éppen Írországba költözteti üzleteit, hogy a lehető legalacsonyabb szintre csökkentse fizetendő adóját, nem Bono és a U2 az egyetlen itteni rocksztár, aki jobbnak látta máshová menekíteni a vagyonát. Így tett Írország másik világmegváltója, Bob Geldof is, aki a tekintélyes ingatlanbirodalma utáni vagyonadó megfizetését spórolta meg. Méghozzá úgy, hogy az épületek hivatalosan nem az ő tulajdonában voltak, hanem egy Brit Virgin-szigeteken bejegyzett cég nevén.

A Paradise Papers szerint hasonló módszerrel élt Michael Hutchence, az ausztrál INXS énekese is, ami ahhoz vezetett, hogy családjának tagjai 1997-es öngyilkossága után nyolc évig pereskedtek örökségükért. Geldofnál azonban volt még egy csavar a történetben: ő ugyanis úgy „szervezte ki” vagyonát, hogy Nagy-Britanniában él több mint harminc éve, ám amikor adófizetésre kerülne sor, a brit adóhivatal előtt ír útlevelét lebegteti. Nem belföldi adóalanyként tehát jogosult is máshol adózni. Az ellentmondásra egy brit újságíró is rákérdezett Geldofnál öt éve az etióp fővárosban rendezett Világgazdasági Fórumon – az eredmény az lett, hogy a zenész leüvöltötte a fejét.

A fentebbi videóban kevés olyan sztár van, akik nem igyekeztek volna valamilyen módon megkerülni az adófizetést. A rocksztárok körében ugyanis sehol máshol nincs nagyobb hagyománya ennek, mint Nagy-Britanniában.

Szuperadó, szupercégek

Az egész még a hatvanas években kezdődött. A Taxman című számában a Beatles arról panaszkodott, hogy a brit adóhivatal a négy zenész jövedelmének szinte teljes egészét elvonta. Valahogy így: Let me tell you how it will be; There's one for you, nineteen for me. Vagyis

„elmondom, hogy lesz, egy neked, tizenkilenc nekem”.

A két számot nem a költői szabadság szülte, hanem Harold Wilson kormányának az ötlete volt: a munkáspárti kabinet ugyanis a progresszív szja felső adókulcsát 95 százalékban határozta meg.

Attól most tekintsünk el, hogy George Harrison, a dal szerzője a felvétel idején – 1966 áprilisában – már igen közeli kapcsolatba került az indiai kultúrával. A Hare Krisna eszmeisége pedig olyan dalok megírására inspirálta, mint az 1973-as Living in the Material World, amelyben arról énekelt, szegény fiúkként mennyire elkapta őket az anyagias világ, de reméli, egyszer ettől megszabadul.

George Harrison

AFP / Teekee Tanwar

Ennél sokkal érdekesebb, hogy maga a Beatles is megkerülte a szuperadó fizetését. Ennek módjáról Harry Pinsker, a zenekar könyvelője mesélt néhány hónapja a Telegraph-nak. Az ő segítségével alapították a Lenmac nevű, jogdíjbevételeit kezelő céget, amelyet aztán számtalan vállalkozás követett – az elsődleges cél természetesen a szuper-szja megfizetésének elkerülése volt.

Amíg a Beatles dalban fejezte ki elégedetlenségét és egy bonyolult céghálóval kerülte meg az adófizetést, több művész is egyszerűen elhagyta a szigetországot a magas jövedelemadó miatt.

A leghíresebb közülük a Rolling Stones volt: a zenekar 1971-ben Monte Carlóba helyezte át székhelyét, ez ihlette 1972-es, Exile on Main St. (Menedék a főutcában) című albumának a címét is. Cat Stevens Brazíliába költözött 1973-ban amiatt, hogy jövedelme 80 százalékát vonta el a brit adóhivatal, Rod Stewart és a Bad Company Kaliforniába ment, Marc Bolan és David Bowie pedig Svájcba. A tavaly meghalt énekes később Írországot választotta, akárcsak 1980-ban Sting, aki két évvel korábban zenekarával, a Police-szal még azt énekelte: I don’t wanna be no tax exile, and I don’t mind being skint. Magyarul: „nem akarok adóparadicsomot, nem zavar, hogy csóró vagyok”.

Akik viszont maradtak, azok ott rejtették el a vagyonuk, ahol csak tudták. Többnyire természetesen offshore-cégekben, ám Geldofnál rafináltabb módon: különböző adózási sémák segítségével. Ehhez egy jó tanácsadó cég, netán egy még jobb ügyvédi iroda kellett, amelyik alapokba helyezte el a pénzt, majd elvileg ott fel is használta valamilyen célra – ez pedig veszteséget termelt, amit aztán le lehetett írni.

2014-ben közölt a Times egy kiszivárogtatott listát azokról a brit hírességekről, akik a Liberty néven ismert sémában vettek részt. A több száz brit hírességtől összesen 1,2 milliárd fontot (420 milliárd forintot) begyűjtő alapba többek között George Michael, Michael Caine, Andrew Lloyd Webber, Mark Knopfler vagy éppen az Arctic Monkeys tagjai tették be a pénzüket.

Artic Monkeys

AFP / Frederic J. Brown

A brit közvéleménynek természetesen ez utóbbi fájt a legjobban, hiszen a négytagú sheffieldi zenekar gondosan ápolta a „working class hero”, vagyis munkásosztályból származó hős imidzsét.

Ők Jersey szigetére menekítették a 2006-os berobbanásuk után keresett pénz egy részét, ezzel fejenként 570 ezer–1,1 millió fontot spóroltak meg. Így tudott 580 ezer fontot „félretenni” Katie Melua is. Ez azonban nem is a grúz származású énekesnő megmaradt rajongóit bosszantotta fel annak idején, hanem a Christian Aidet. Az adóelkerülés ellen aktívan küzdő brit segélyszervezet ugyanis néhány évvel korábban Tax Superhero, vagyis adószuperhős díjra jelölte Meluát. Ehhez annyit kellett tennie, hogy egy interjúban így nyilatkozott: „Majdnem a felét befizetem adóba annak, amit keresek, de tudom, hogy ezt azért teszem, hogy egy fantasztikus tulajdonságokkal rendelkező országban élhessek. Láttam, milyen egy olyan országban élni, ahol nem fizetnek adót, és rossz az egészségügy és az oktatás színvonala.”

Melua a botrány kitörése idején sem veszítette el ártatlan báját, akkor ugyanis annyit mondott: fogalma nem volt az egészről, és az adózás „annyira nem is érdekelte, amennyire kellett volna”.

Egy igazi szuperhős!

Nagyobb megbánást mutatott a Take That három tagja, akiknek az adóelkerülését szintén 2014-ben fedték fel. A legbűnbánóbbnak Gary Barlow mutatkozott közülük, igaz, ő nem csak a Liberty nevű sémába keveredett bele, hanem (vagy 800 másik hírességgel egyetemben) egy másikba, az Icebreaker nevű modellbe is betett több mint 4 millió fontot.

Ez elvileg jogdíjak felvásárlására költötte a betett több százmillió fontot, valójában egy körön belül forgatta a pénzt, az összegeket pedig leírhatták az érintettek az adóalapjukból. Bár első ránézésre sem tűnik túl erkölcsösnek a módszer, az igazi csapás az volt, mikor tavaly egy brit bíróság kimondta: a törvényeket is sérti.

Jó fiúk?

A helyzet azért nem reménytelen: 2014-ben a tinik körében népszerű One Direction szólította fel népes rajongótáborát arra, hogy lobbizzanak George Osborne pénzügyminiszternél annak érdekében, ne csökkentse a brit kormány a fejlődő országoknak szánt támogatásokat, és tegyen meg mindent az adóelkerülést lehetővé tevő kiskapuk megszüntetésére.

AFP / Hubert Boesl

A zenekar jövedelmét egyébként két cégen keresztül vette fel, így az 50 százalékos személyi jövedelemadó helyett mindjárt csak 28 százalékos társasági adót kellett megfizetniük. Pontosabban kellett volna, a társaságot ugyanis gyorsan átköltöztették Írországba – az alacsonyabb társasági adó és a még annál is kedvezőbb adózási struktúrák miatt.