Az alapkérdés, hogy van-e értelme a konstrukciónak egyáltalán. A továbbiakban nem “hazabeszélek”, pedig érintve vagyok. Nekünk is van lakástakarék-megállapodásunk, amelyhez a többi adófizető hozzátesz havi néhány ezer forintot. (Mi meg persze az övékéhez.) Ilyen hozamot – zéró kockázattal – más befektetéssel nem lehet elérni, és jól jön majd az így halmozódó megtakarítás a lakáshitelünk törlesztéséhez. Sajnos csak egyikünk köthetett lakástakarék-szerződést, nem is a teljes összegre, másra kell a pénz. Egy több megtakarításra képes családban lehet ilyen szerződés minden családtag, az unoka, nagymama, a szegény rokon egész pereputtya, és a takarítónéni nevén is.

Tehát személy szerint nekem (1) jó, hogy van, és (2) nem lesz jó, ha nem növelhetem az összeget, köthetek majd újabb ilyen szerződést, amikor jövedelmünk (reméljük fel) és egyéb kötelezettségeink (reméljük le) esetleg megengedik. Azt nem tudom jó-e vagy sem, hogy adóimból az állam mások hasonló támogatására költ. Azt, hogy többet vagy kevesebbet mint a nekünk adott támogatás, ki lehetne számolni, de hosszadalmas.

A pénzügyi rendszer azonban nem arról szól, hogy nekem, neked, neki épp "jó"-e, hogy vajon kedvünk szerint kapunk-e "támogatást", vagy sem.

Hanem arról, hogy zavartalanul működjék: ösztönözze a megtakarításokat és ellássa tőkével, hitelekkel azokat (vállalkozásokat, magánembereket), akik jövőbeni jövedelmük terhére akarnak beruházni (és ezt a beruházást jövőbeni jövedelmük fedezi is).

A rendszer a legzavartalanabbul akkor működik, ha semleges:

oda tereli a megtakarításokat, ahol azok a legmagasabb hatékonysággal hasznosulnak, ami nem nekem/neked/neki jó, hanem – lévén az általános jólét kulcsfeltétele – mindannyiunk közös érdeke.

Az államnak persze lehetnek, a szebb jövőn túl úgy általában, gazdaság- és társadalompolitikai részcéljai is, és azokat – az adófizetők terhére persze, miből másból, esetleg a maiak helyett a holnapi adófizetők terhére az államadósságot növelve – támogathatja. Ilyen cél lehet a gazdaság egészének, vagy egyes ágazatainak ösztönzése, lehet égető társadalmi problémák (pl. lakhatás) megoldása, vagy – elég gyakori eset – mindössze az aktuális hatalom, a kormány támogatottságának megőrzéséhez fontos(nak tűnő) ügyek. "Tiszta" esetben az állam/kormányzat ezt az adórendszeren belül oldja meg, adókedvezményekkel és adóbevételei terhére nyújtott (készpénz) támogatásokkal.

Nem ízlésem szerinti, de nem feltétlenül ördögtől való a költségvetési támogatások összekapcsolása a pénzügyi rendszerrel, a támogatások megtakarítási, vagy hitelkonstrukciókon keresztül történő folyósítása. Csak éppen meglehetősen kockázatos, ezért gondos tervezést és hatáselemzést igényel.

A mesterségesen támogatott termék (akár pénzügyi, akár más) ugyanis a piacot torzító versenyt támaszt más termékekkel szemben.

Itt többletet, amott hiányt teremt, többe kerülhet a leves, mint a hús. Csak két kérdés a sok közül:

– Rendjén való-e vajon, nem okoz-e zavart a rendszerben, ha egy kockázatmentes megtakarítás hozama magasabb, mint mondjuk egy sikeres, munkahelyteremtő, jó áron jó árut kínáló vállalkozás részvényeié vagy kötvényeié?

– Vagy: ki képes megmondani, hogy egy piaci termékhez nyújtott kedvezmény kinek kedvez, a vevőnek-e, vagy az eladónak?

(Közbeszól ugyanis a 'tax incidence' az adóbecsapódás jelensége. A kedvezmény vagy elvonás nem azt támogatja/sújtja, akire azt a jogalkotó, a maga végtelen bölcsességében megállapította, hanem akire azt az adóalanyok, egymás közötti alkuban, azonnal továbbterhelik.)

Roppant gyanús – és szóhasználatában meglehetősen bolseviki ízű – a lakástakarékot megszüntetni szándékozó jogszabálytervezet indoklása, miszerint az azt forgalmazó pénzintézetek „40 milliárd forint extraprofitra tettek szert". Ám kétségtelen, hogy van ilyen hatás is. Könnyebb egy olyan befektetési terméket eladni, amelynek hozama 10-20-30 %-kal magasabb, mint a másiké.

A költségvetési támogatás és a megtakarítási piac összekapcsolásával operált a Horn-kormány (Bokros Lajos) is, amikor bevezette az adókedvezménnyel támogatott magánnyugdíj-megtakarítások rendszerét. Gondosabban tervezve, és egy kulcsfontosságú stratégiai cél szolgálatában. Egyrészt készpénz-támogatás helyett adókedvezményt adva (ezzel korlátozva a kedvezmények tömegét), és csak a nagyon hosszú távú (nyugdíj) megtakarításokat támogatandó. Főként és első sorban pedig nem generálva hamis versenyt:

az adókedvezmény csak kiegyenlítette a magánkasszákban elhelyezett nyugdíj-megtakarítások adóhátrányát a társadalombiztosítási befizetésekkel szemben.

Mindezt pedig annak a több évtizedes folyamatnak a megindítása érdekében, amely a magánmegtakarítások/öngondoskodás rendszerével tehermentesíti (tehermentesítette volna) a rogyadozó állami nyugdíjrendszert, és lehetővé tenné az alapjellegű nyugellátás kialakulását. (Szerintem persze az állami nyugellátás eleve nem lehet versenyképes a számon kérhető és elszámoltatható magánkasszák ajánlataival szemben, de ez egy másik dolgozat tárgya lenne.)

No, ezt a rendszer szüntette meg egy tollvonással a második Orbán-kormány, mindjárt kiürítve a nyugdíjkasszákat is... hogy aztán jóval magasabb rövid-közép távú hasznot ígérő, stratégiai szempontól viszont jelentéktelen lakáskassza-konstrukciót vezessen be.

A hatás?

– A pénzügyi rendszer hatékonysága szempontjából egyértelműen negatív. Része annak a folyamatnak, amelyben a bankok saját forrásképző ereje durván lecsökkent, nyereségességük nem az attraktív befektetési konstrukcióktól és jó hitelezéstől, hanem az MNB kegyétől függ. Itt, ebben is távolodva az eszményi céltól: az legyen sikeres, aki jobb árut ad jobb áron.

– A közvetlen cél, a lakáspiaci likviditás növelése, a lakáshoz jutás elősegítése, illetve az építőipar ösztönzése szempontjából a hatás ellentmondásos. A lakásépítés és ingatlanpiaci forgalom egyaránt megnőtt, azonban ez nagyrészt az áremelkedésből, részben a reáljövedelmek növekedéséből, és részben a turisztikai kiadási célú (Airbnb) ingatlanbefektetések népszerűségéből adódik. „Darabra” a lakhatási (saját lakás) célra eladott ingatlanok száma nem nőtt. Az ingatlanárak viszont ugrásszerűen, ami ugye nem igazán segíti elő épp a rászorultabbak lakáshoz jutását.

Arra a kérdésre, hogy az évi 70 milliárd – ha a konstrukció fennmarad(t volna) növekvő – költségvetési kiadás sok vagy kevés, nem lehet felelni. A költségvetés főösszegéhez képest minden „kevés”; amikor viszont a költségvetési egyensúly fenntartásáról (az államadósságot felfelé pörgető spirál beindulásának elkerüléséről), pláne amikor a költségvetés fizetőképességének megőrzéséről van szó, akkor egy töredékszázalék is sok. Annak pedig, hogy „mire költsenek /ne költsenek inkább” végtelen számú változata van.

(Már kivéve a valódi versenyeztetés nélküli közbeszerzéseket, „normál”-ként elfogadott közbeszerzési felárakat, magas kockázatú és hiteleiket csak állami pénzfolyammal törleszteni képes társaságok megvásárlásához nyújtott hiteleket… amit a köznyelv szimplán „lopásnak” hív, és aminek költségvetési terheit ugye, bármi javára csökkenteni kellene.)

A befektetési termékek piaca tisztításának én akár saját káromra is örülnék, ennyi szakmai böcsület maradt bennem. Ám attól tartok, itt és most nem erről van szó, s nem is a költségvetés fizetőképességének – ezzel a kormány mozgásterének – megmentéséről.

Akkor se, ha a deficit nő és a kormány szeretné elkerülni az EU-s túlzott deficit eljárást, ami sokba kerülne. Inkább arról, hogy az ingatlanfejlesztő lobbi – amely régóta reklamál, amiért a lakástámogatási konstrukciók (a csok is, lakástakarék is) a vásárlás tárgya szempontjából semlegesek, nem új építésű lakások vásárlására ösztönöznek – kiharcolt valamit, amitől azt várja, hogy jó lesz neki.

A lakástakarékok állami támogatásának megszüntetéséről itt olvashatnak bővebben.