„Tíz éve, 26 évesen a második egyetemet hagytam félbe, futárként meg sofőrként dolgoztam, az életem a nők és az alkohol körül forgott. Akkoriban történt, hogy Böjte Csaba megnyitotta második gyerekotthonát – Déva után Szászvároson (Orastie) –, és egy hét nőből álló önkéntes csapat sofőrt keresett, aki elviszi őket oda Budapestről. Jó kalandnak gondoltam, jelentkeztem. Amikor kiszálltunk a kocsiból, megrohantak a gyerekek – attól a pillanattól fogva már egyszerűen csak Bandi voltam, egy önkéntes.” Így mesél a kezdetekről Vitéz András, a Voneszo (Volt Nevelők Szolgálata) alapítója.

„Jelentkeztem nevelőnek, de hazaküldtek, hogy aludjak rá egyet. Aludtam rá, ittam rá. Akkoriban minden ismerősöm arra szavazott, hogy alkoholistaként, nem pedig céltudatos családapaként fogom végezni, de én magam sem tudtam semmit felsorolni, ami jobban érdekelt volna, mint a heavy metal, az autók, az ital és a lányok. Hosszú idő után ezen a nyáron valami megváltozott bennem; letettem a cigit, és az alkohol is eltűnt az életemből.”

Bandit leginkább egy szászvárosi nevelő, Andi igyekezett lebeszélni arról, hogy nevelőnek szegődjön. „Azt gondoltam, nem lesz építő a jelenléte a gyermekek számára. Ugyan megszokták a kemény arcokat, volt belőlük elég a környezetükben, de úgy éreztem, egy ilyen kallódó budai úrifiúnak túl nagy falat a gyereknevelés. Neki persze tetszett, hogy le akarom beszélni, csak azért is visszajött.”

Bandi segítőjének szappanoperai fordulattal épp az otthonban szolgáló nevelők közt legrutinosabb – és a maga 6,5 év szolgálatával magyarországiként ma is rekordtartó – Andit jelölték ki. „Egy mosást nem tudott berakni a gépbe, így indult neki nyolc fiú nevelésének. Nagyon ellenségesek voltunk egymással”, emlékszik vissza Andi.

Az alföldi lány Esztergomban lakott, közösségét Böjte Csaba barátja vezette. „Sokszor vittek minket hegyet mászni Erdélybe, olyankor a dévai kolostorban szálltunk meg. Mikor kijelentettem, hogy lemegyek állandó nevelőnek, a szászvárosi otthon vezetője indoklást kért. Azt mondtam, valami olyasmit szeretnék csinálni, ami a világ szemében balgaság.

Ha az, hogy havi 20 ezer forintért, szabadnapok nélkül elmegyek román cigány gyerekkel foglalkozni, nem balgaság, akkor mi? Elfogadta.

Andi és Bandi a többi nevelőhöz hasonlóan sokat betegeskedett. „Az ottani vírusok nem a mieink. Ősszel Bandi olyan beteg lett, hogy kórházba került, akkor nagyon megijedtem. Látogattam, onnantól megváltozott valami. Miután kijött, egyre többet beszélgettünk, Pál Ferit hallgattunk - ugyanis 2007 óta igen intenzíven dolgoztam magamon, az önismereti munkám ekkor kezdődött el -, Jóbarátokat néztünk. Tavasszal már egy pár voltunk, néhány hónap múlva megkérte a kezem”, mesél Andi.

Tudták, hogy a házasság az erdélyi nevelői munka végét is jelenti. „Andi még végig akarta vinni az utolsó tanévet a gyerekeivel, engem pedig Böjte Csaba felkért, hogy legyek az utazó krónikása. Fél évig jártam vele a vidéket autóval, mindent dokumentáltam, fényképeztem, videóztam.” Bandi Szászvároson naplót is vezetett, ebből egy – még kiadatlan – könyv lett, majd szakdolgozat a Wesley János szociális munkás szakán, végül a Voneszo alapító okiratának szolgált alapul.

„Nem tudtam, hogy ilyen messzire jutunk az alapítvánnyal. Amikor Andi hozzám jött, 38 ezer forintot kerestem karbantartóként, nem volt lakásom és kocsim, igazi rocker életet éltem - csak épp a mamahotelben. Annyit tudtam csak, hogy valahogy támogatni szeretném a nevelőket, mert rajtuk keresztül lehet igazán a gyerekeken segíteni.” Bandi figyelme már csak azért is a nevelők felé fordult, mert nehezen viselte, mikor el kellett válnia a megszeretett gyerekektől.

Az alapítvány célja – először kimondatlanul – az adományozás megreformálása lett.

Nemhogy a századik plüssállat, de még a távirányítós autó sem hasznos ajándék. Egy hónap után kimerül az elem, nincs pénz újra.

„Végül a fizetésemből vettem egy darabot, mert annyira futotta. De fűtés csak délután van néhány óráig a tanuláshoz, lefagynak a gyerekek ujjai a távirányítón” – magyarázza Andi.

A Voneszo most már több mint 20 állandó segítővel és egy stabil ötfős szakmai csapattal dolgozik; receptjük Bandi szerint abban különbözik a legtöbb alapítványétól, hogy megkérdezik, mire van szükség. „Múltkor Zsobokon bulizni szerettek volna a gyerekek, hogy együtt táncolhassanak a társaikkal, a nevelőkkel, a helyiekkel – milyen emberi, ugye? Ilyet csak tőlünk tudnak kérni. Megszerveztük.”

Minden látogatásra tematikával készülnek, ezt azonban gyakran elengedik, ha a nevelők aktuális kérdésekkel állnak elő. „A csapatunkban van pszichodráma vezető, szociális munkás, coach, mediátor, pszichológus, és elsősorban motiváljuk, coach-oljuk a nevelőket – azaz beszélgetünk velük. Eközben óriási dolgok történnek a lelkekben.”

De miért éppen Erdély, mikor a magyarországi – ugyan épp felszámolás alatt álló – gyermekotthonokban is elkelne a segítség? „Kerestünk korábban magyarországi intézményeket is – még csak nem is válaszoltak nekünk. Érthető, senki nem akart leállni egy akkor induló, friss csapattal.”

Az új alapítványoknak ugyanis nem egyszerű kialakítani a saját működési körüket, az egyes szervezetek között van rivalizálás. „Amikor bejegyeztük a VONESZO-t, sokan figyelmeztettek, hogy gyökeresen meg fog változni az életünk, és egy olyan piacra lépünk, ahol ugyanúgy kell küzdeni, mint a forprofit cégek világában.”

Az erdélyi fókusz másik oka, hogy a VONESZO csak olyan otthonokban tud eredményesen működni, ahol alacsony a nevelők fluktuációja – ezt a közösséget pedig a romániai Zsobokon találták meg. Az alapítvány januártól novemberig segít Kárpátalján, Zsobokon, illetve magyarországi családoknak is, decemberben viszont visszavonulnak.

A gyerekek a harmadik, támogatóknak tartott Mikulás-ünnepség után már teljesen megtelnek, és nemcsak a csokival – miközben előtte hónapokig nem jutott nekik joghurt vagy gyümölcs.

Bandi néhány hónapja hivatalosan is a VONESZO-nak dolgozik, most pedig saját vállalkozást is indít. „Kellett egy támogató társ ahhoz, hogy felmondjak a korábbi munkahelyemen, és ezt a meredek döntést meghozzuk két kisgyerek mellett. Azt látom, ehhez vagy a szakmával kell házasságot kötni, vagy egy jó társsal – de legjobb, ha mindkettővel sikerül. Viszont nyilván szükség van más bevételre is, így piaci alapon is fogok tréningeket tartani. Szoktam járni iskolákba érzékenyíteni – a legszebb, hogy nemsokára abba a ferences gimnáziumba megyek előadást tartani, ahonnan 15 évesen kirúgtak a magaviseletem miatt” – nevet Bandi.

Mivel a hazai gyermekotthonokat felszámolják, a voneszósok újra megpróbálkoznak a magyarországi intézményrendszer segítésével: gyermekbarát intézményekben dolgozóknak írnak ki saját pályázatot tréningek lehetőségére, és nemsokára három-három budapesti, vidéki, kárpátaljai és erdélyi nevelőszülőt támogatnak majd. Emellett állandó téma, hogy ők maguk is nevelőszülővé avanzsáljanak-e.

A vágy erős. De most azt gondolom, többet tudok az alapítványon keresztül segíteni, mintha itthon kinevelnék még tíz rockert.

De mit kérne karácsonyra az államtól egy az annak működési hézagaiban dolgozó alapítvány? Andi csak félig viccel: „Diplomata-útlevélre vágyom, hogy ne kelljen az ukrán határon órákat állni. De korábban is jól jött volna; míg Románia nem volt tagja az uniónak, háromhavonta át kellett lépnem Magyarországra, ittam egy cappuccinót, és fordultam is vissza – mindig drogfutárnak néztek.”

Bandi realisztikusabb: „Jelenleg bérelnünk kell a kisbuszt, amivel az önkéntesek kiszállnak a gyermekotthonokba. Jövőre legkevesebb 35 ezer kilométer van betervezve, és általában kilencen megyünk, mert egyszerre tartunk gyerek- és nevelői foglalkozásokat. 8 millió forint a cél, ennyiért szeretnénk venni egy új, saját kisbuszt, melyet mentorautónak fogunk nevezni. A felét több kisebb kampánnyal jövőre össze tudjuk hozni, most abban bízunk, hogy lesz, aki a másik felét adományként felajánlja nekünk. Soha nem kívántam még ekkorát karácsonyra, de hiszünk abban, hogy jön a segítség."