Nem várt helyről és időben kaptak megerősítést a rokkantnyugdíjrendszer 2012-es radikális átalakításának vesztesei. Azok után, hogy az  Alkotmánybíróság 2013-ban formai okból visszadobta beadványukat, most mégis kimondta: jogellenesen kurtították meg a rokkantnyugdíjakat. Azaz hat évvel a történtek után, az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) számos ítélete nyomán az AB is megerősítette: nem lehet az érintettek kárára a rokkantnyugdíjakon spórolni. A magyar állam mulasztásos alkotmánysértést követett el azzal, hogy nem alkotott megfelelő szabályokat a rokkantnyugdíjak felülvizsgálatára. Ez ugyanis a korábbi járandóság összegét és a valós állapotváltozást is figyelmen kívül hagyja, ezért sérti az emberi jogok európai egyezményét – fejtette ki a testület, amely jövő márciusig adott időt a jogszabály pótlására.

A mai napig keringenek hátborzongató történetek arról, milyen nehézségeket okozott a rokkantnyugdíjrendszer radikális felülvizsgálata 2012-ben. Annak az érintettnek például, akinek az ügye eljutott a Kúriára, s onnan az Alkotmánybíróságra is, havi 91 ezerről 42 ezer forintra csökkent az ellátása a komplex felülvizsgálat nyomán. Pedig az állapota csak papíron javult, valójában nem érezte jobban magát. Miközben a 2012. január 1. előtt folyósított rokkantsági nyugdíjakat elvben csak ilyen indokkal lehetne csökkenteni, arra nézve nincs előírás, mit jelent az állapotjavulás. Ez, valamint az ellátás maximumának bevezetése az oka annak, hogy az elmúlt években sokak járandósága drasztikusan csökkent. Az is igaz ugyanakkor, hogy az elmúlt évtizedben sokszor meglehetősen nagyvonalúan történtek a rokkantosítások.

A hatósági szigor azonban nem a rendteremtés, hanem a spórolás jelszavával indult. A 2011-ben aktualizált konvergenciaprogramban a kormányzat három évre összesen 217 milliárd forint megtakarítást irányozott elő a rokkantak ellátásán. „Az államháztartási egyensúly fenntartása megkívánja, hogy a költségvetés takarékoskodjon azokkal az állami kiadásokkal, amelyek esetében az állampolgár – állami ellátás igénybevétele helyett – aktív részese lehet a társadalmi értékteremtésnek és annak, hogy önmaga ellátásáról gondoskodjon” – indokolt a Széll Kálmán-terv Adósság és akcióterv alcímet viselő fejezete. Ezek után a rokkantsági nyugdíj gyakorlatilag megszűnt, pontosabban felváltotta a rokkantsági ellátás, amit egy felülvizsgálat nyomán lehetett megszerezni. Ezek után a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal nem győzte cáfolni, hogy a pénzügyi keretekhez igazodva, szándékosan szórja ki a leszázalékolt, rossz állapotban lévő betegeket a rendszerből. A Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ) adatai szerint a 2012-es komplex felülvizsgálatokban részt vevő 44 ezer személyből 4700-an estek ki az ellátórendszerből, mivel egészségkárosodásuk mértéke elmaradt a 40 százalékos határtól. Rehabilitálásra a betegek 25 százalékát küldték, nekik egy–három évig járt az ellátás, ám utána ők is kiestek a rendszerből. Arról nincsenek pontos adatok, hogy azóta hány embert és mennyire hátrányosan érintett az átalakítás. E sokaság méretét azért jelezi, hogy a KSH 2016-os mikrocenzusának adatai szerint 2011 óta 179 ezerrel csökkent a rokkantsági, rehabilitációs vagy egyéb egészségkárosodási ellátásban részesülők száma.

Az Ab szerint is tény, hogy „a szabályozás hiányosságából adódóan még azonos szolgálati idő és járulékfizetés alapját képező jövedelem esetén is alacsonyabb összegű ellátásra válhatnak jogosulttá azok, akik a törvény hatálybalépésének időpontjában már rokkantnyugdíjban részesültek, azon ellátásra jogosultakhoz képest, akik a törvény hatálybalépése után válnak csak rokkantsági ellátásra jogosulttá”. Miközben persze nem az emberek lettek jobban, csak a szempontok és a számok változtak. Ugyanannyira beteg vagy sérült emberekhez különböző százalékos értéket rendelt a rendszer a spórolás jegyében.

Csakhogy „aránytalan, és így Magyarország vállalt nemzetközi kötelezettségeivel ellentétes az egyes ellátásra jogosultak által viselt teher akkor, ha az ellátás csökkentésére kizárólag a jogi keretek átalakításából következően, az egészségi állapot meghatározására használt százalékos értékek változása miatt kerül sor” – hangsúlyozta az Ab, amely egyúttal alkotmányos követelményként rögzítette, hogy „állapotjavulás alatt nem egyszerűen a jogszabályok által meghatározott és a jogalkotó által bármikor megváltoztatható állapot százalékos változását, hanem az egyén élethelyzetét érdemben meghatározó tényleges fizikai állapot kedvező változását kell érteni”. Ennek vizsgálata minden esetben az eljáró hatóságok, illetőleg bíróságok kötelezettsége – figyelmeztetett a testület.

Ez alapvetően befolyásolja majd a bírósági eljárásokat. Most ugyanis sem a korábban folyósított ellátást, sem a fizikai állapot tényleges változását, sem pedig a korábbi szolgálati idejüket és a járulékfizetés alapját képező jövedelmüket nem vehetik figyelembe a bíróságok, így voltaképpen kényszerpályán mozognak ezekben az ügyekben. „Az eredménytől sem az eljáró hatóságok, sem pedig az eljáró bíróságok nem térhettek el” – áll az Ab-döntés indoklásában. Ez a jövőben borítékolhatóan megváltozik, ami sok érintett számára lehet reménysugár. Most pert indítani azonban nem érdemes – mondja Hegedűs Lajos ügyvéd, a MEOSZ korábbi elnöke, hozzátéve: vélhetően a folyamatban lévő pereket is felfüggesztik a bíróságok az AB, majd a Kúria döntésére figyelemmel.

A nagy kérdés az, hogy a kormány mit lép. Az új, a mainál pontosabb felülvizsgálati rendszer megalkotására jövő márciusig van ideje. Hegedűs mindenesetre nem bízik abban, hogy az új jogszabály visszamenőlegesen orvosolja majd a történteket, de annyit azért remél, hogy legalább kérni lehet majd az új szempontok szerinti felülvizsgálatot. Ám az sem lenne példátlan, ha semmi nem történne. A hajléktalanság hatósági üldözését is alkotmányellenesnek mondta ki az Ab, amit a kormány azzal került meg, hogy beleírta az alaptörvénybe a közterületen élés tilalmát. A rokkantnyugdíjasok számára pedig néhány, az Ab döntéséhez fűzött különvéleménynek is baljós üzenete lehet.

„Az EJEB működésének utóbbi időben nyilvánosságra került alapvető problémája, miszerint az EJEB döntéseit ténylegesen nem az arra illetékes bírói tanácsok formálják ki Az emberi jogok európai egyezménye alapulvételével, hanem egy, az évek alatt kialakult kb. 300 fős emberjogászi apparátus a bírák függetlenségének legelemibb hiánya mellett” – fogalmazott például különvéleményében Pokol Béla alkotmánybíró. Amivel összecsengett Varga Zs. András azon véleménye is, mely szerint az Emberi Jogok Európai Bíróságának egyetlen döntése sem jelentheti azt, hogy valamely hazai jogszabály léte szerződésszegés volna, mivel „az egyezmény nem biztosít normakontroll hatáskört az EJEB-nek”. Ezek kiváló érvek lehetnek a kormány számára, amely a magyar jogrendszer részévé tett más nemzetközi jogi normák betartását sem mindig érzi kötelezőnek.