Orbán Viktor a januári nemzetközi sajtótájékoztatóján sarkosan úgy fogalmazott, hogy: „Az én felfogásomban olyan, hogy európai uniós pénz, nincs is. Az a mi pénzünk. A magyarok pénze. Az EU folyósítja, de a mi pénzünk.” A meglepő kijelentést azzal indokolta, hogy az EU-tól érkező pénz valójában kompenzáció, amiért a többi tagállam magyarországi cégei nyereségük jelentős részét nem nálunk fektetik be újra, hanem repatriálják, és ezt a veszteséget kompenzálja az EU által folyósított pénz. Sajátos felfogás, egy igazi post truth gyöngyszem.

Sajnos sem az EU Szerződés, sem pedig egyetlen érvényes dokumentum nem támasztja alá ennek a felfogásnak az igazát. Sehol az érvényes dokumentumokban még utalás sincs arra, hogy az EU köteles bármely tagállamnak megtéríteni vagy részlegesen kompenzálni egy másik tagállam cége, vállalata hazautalt nyereségét. Ez értelmetlen is lenne, hiszen itt már adózott nyereségről van szó, azaz a magyar állam már megkapta az adott cégtől azt, ami neki jár, innentől kezdve a négy alapszabadság értelmében (a tőke, az áruk, szolgáltatások és emberek szabad mozgása) az adózott nyereségről a tulajdonosok saját belátásuk szerint döntenek. Senki nem kötelezheti őket arra, hogy azt melyik országban fektessék be, vagy az osztalékként felvett nyereséget hogyan költsék el.

Ugyanez a szabadság természetesen vonatkozik a magyar vállalkozásokra, cégekre is. Korlátozás nélkül vihetik ki, és fektethetik be itthoni nyereségüket más országokban (erre egyébként – helyesen – a kormány ösztönzi is őket), és a más országokban szerzett adózott nyereségüket is korlátozás nélkül hazahozhatják, ezért a magyar állam sem fizet semmiféle kompenzációt. Ezt helyesen teszi, mert nem is kell fizetnie ezért semmit. Ugyanis a külföldi befektető már azzal is hasznos szereplő, hogy munkahelyet teremt, járulékokat, iparűzési és nyereségadót fizet. Ezek után az adózott nyereségének sorsáról pedig korlátozás nélkül dönt.

A „mi pénzünk” álláspont azért is sántít, mert Magyarországon nem csak EU-tagállami befektetések vannak, hanem igen jelentős amerikai, japán, koreai, kínai befektetések is, tőlük mégsem követelünk és hiába is követelnénk kompenzációt a repatriált nyereség után. Még szerencse, hogy nem, mert akkor hamarosan a külföldi befektetők többsége elhagyná Magyarországot, és olyan beruházás helyszínt keresne, ahol nem szembesül ilyen unortodox felfogással.

Az EU-ból származó pénzügyi kifizetések túlnyomó többsége az Európai Strukturális és Beruházási Alapok öt alapjából, valamint a közvetlen kifizetésekből származik. Ezek mindegyike a közösen meghatározott célkitűzések elérésére (tehát nem jótékonykodásra vagy kompenzációra) szolgál, és csak arra használható fel. Tehát nem a „mi pénzünk”, amivel azt csinálunk, amit akarunk, hanem az Unió által biztosított forrás az EU-s célkitűzések támogatására. Ez ad jogalapot arra, hogy az EU Csaláselleni Hivatala (az OLAF) ellenőrizze a kifizetések felhasználását és azt, hogy az megfelel-e az EU pénzügyi előírásainak.

Az a gondolat, hogy ez a pénz a „mienk”, ez nekünk jár, nem a sajtótájékoztatón hangzott el először. Korábban több kormányzati szereplő az EU-s pénzekre vonatkozó jogunkat azzal magyarázta, hogy ez kompenzáció azért, mert megnyitottuk a piacainkat az EU régi tagállamai előtt. Ez az érvelés talán még az előbbinél is kevésbé állja meg a helyét. Az EU, sőt már annak elődszervezete is, a négy alapszabadság elfogadására és érvényesítésére jött létre. Sem az alapítóatyák, sem az utódaik nem gondoltak arra, hogy ezért bárkinek bármiféle kompenzáció járna: a „közös piac” az EU egyik legnagyobb jótéteménye, amiért például Norvégia és Svájc fizetni is hajlandó, és az Egyesült Királyság még a Brexit után sem akar ebből kimaradni, csupán a munkaerő szabad mozgását kívánja korlátozni. Amikor Magyarország és a többi 2004-ben vagy utána csatlakozó tagállam belépett az unióba, az egységes belső piachoz csatlakozást nem kötötte semmiféle kompenzációs feltételhez, hanem együttesen vállalta annak pozitív és negatív következményeit.

Tehát az EU-pénzekhez nem azért van jogunk, mert megnyitottuk a piacainkat, vagy mert más EU tagállami cégek, vállalatok magyarországi befektetéseik nyereségét repatriálják, hanem azért, mert az EU tagjai vagyunk és a közös célkitűzések eléréséhez hozzájárulunk, amiben segítenek minket ezek a források. Helyes, hogy harcolunk ezekért a forrásokért, de célszerű valós érvekkel és főleg hatékony, tisztességes és átlátható felhasználással harcolni értük. Ha könnyen támadható és elutasítható érvekkel lépünk fel, akkor könnyebben veszíthetjük el azokat a forrásokat, amikre tényleg szükségünk van és valóban jogosultak vagyunk rájuk.