hvg.hu: Most, hogy a békeszerződés századik évfordulójára emlékezünk, mintha feléledt volna az a gondolat, hogy Trianon az eredője minden rossznak, ami a magyar gazdaságban történt az elmúlt évszázadban. Valóban akkora csapás volt Trianon, hogy azóta sem hevertük ki?

Tomka Béla: Gazdasági téren semmiképpen, politikai tekintetben sokkal inkább. Trianonnak közel sem volt olyan negatív gazdasági hatása, mint azt gyakran feltételezni szokás. Az tagadhatatlan, hogy a növekedés üteme a két világháború között csökkent, de nem csak Magyarországon, sőt, nálunk kevésbé, mint több más országban, melyekben értelemszerűen nem volt Trianon. Ha megnézzük a magyar gazdaság teljesítményét, azt látjuk, hogy a harmincas évek végére a nyugat-európai átlag nagyjából 60 százalékát tette ki az egy főre jutó GDP, akárcsak 1913-ban. (Az összehasonlítás a mai országterületre vonatkozik - a szerk.) Vagyis nem látszik Trianon számottevő hatása. Elvileg persze fennáll annak a lehetősége, hogy Trianon következménye azért nem mutatható ki már középtávon sem, mert valamilyen különleges, csak Magyarországon meglévő gazdasági tényező ellensúlyozta azt, ilyet azonban nem ismerünk.

 

Ami erősen negatív gazdasági hatást gyakorolt ebben az időszakban, az az I. világháború volt. A gazdasági dezorganizációt, az összeomlást a háború hozta el, az már az utolsó háborús hónapokban elindult és felszámolása eltartott néhány évig. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyes területekre és ágazatokra nem volt komoly negatív hatása a békeszerződésnek, de a gazdaság összteljesítményére vonatkozóan azt nem tudjuk kimutatni.

Minden Trianonnal foglalkozó írásban felbukkan az a felsorolás, hogy a béke következtében Magyarország elveszítette nyersanyagkincsének jelentős hányadát, például a vasérc 89, az erdők 84 százalékát, a réz- és sóbányászat egészét, és így tovább. Ez az érvelés azt feltételezi, hogy a nyersanyagbázis alapvetően meghatározza a gazdasági fejlődés lehetőségeit. Ez természetesen nem igaz: nyersanyagokat meg lehet vásárolni a világpiacon, s néhány kivételtől eltekintve – mint a kőolaj és a földgáz –, kitermelésük kevésbé jövedelmező, mint más gazdasági tevékenységek. A 16. században, amikor a szállítás nagyon kezdetleges volt, még lehetett jelentősége annak, hogy egy nyersanyag milyen közelségben van, de a 20. században, a közlekedés forradalma után már alig. Sőt, a Trianon utáni Magyarország gazdasági szerkezete jóval korszerűbb lett, a nagy hozzáadott értéket termelő, később nagy karriert befutó iparágak, kezdve a gépipari ágazatoktól a vegyiparig, vagy a fejlett szolgáltató ágazatok nagyobb arányban kerültek a Trianon utáni Magyarországra, mint amilyen arányban a határokon kívül maradtak.

hvg.hu: Az ön által említett ipari struktúraváltást kényszer szülte vagy a modernizáció ért egy újabb szakaszba Magyarországon?

T. B.: Ezek a folyamatok az első világháború időszakában már javában zajlottak a világgazdaságban: a 19. század végétől beszélhetünk a második ipari forradalomról, amely főként az elektromosság és a robbanómotor felhasználásával, a vegyipar fejlődésével függött össze, ezek vették át a növekedés motorjának szerepét a szénen és acélon alapuló iparágaktól.

hvg.hu: A magyar gazdaságot egy másik hatás is érte: az Osztrák–Magyar Monarchia szétesésével a korábban egységes piac töredezetté vált. Ennek volt erősebb a hatása, vagy Trianonnak?

T. B.: A Monarchiában közös pénz létezett, nem voltak vámok és más kereskedelmi korlátozások a határokon belül, ezek természetesen előnyösen hatottak. A rendszer szétesése, a piacok fragmentációja járt kezdeti sokkhatással: újra kellett szervezni gazdasági kapcsolatokat. De kereskedni lehetett, minden gazdasági szereplőnek érdeke is volt ez – a nyersanyag-kitermelőnek és a feldolgozónak is –, és hamar meg is találták azokat a csatornákat, amelyeken helyre tudták állítani az árucserét. Ami akadályt jelentett, az a hamarosan kibontakozó gazdasági nacionalizmus volt, mely bezárkózást, önellátást hirdetett, vámok és kereskedelmi korlátozások bevezetését hozta. Ez nemcsak a mi közvetlen környezetünket érintette, hanem Európa más régióit is. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy – mint erre utaltam – visszaesett a növekedés üteme szerte a kontinensen és az Egyesült Államok gazdasági fejlettsége megelőzte Európa élenjáróinak színvonalát is. Igazán erős hatása ennek volt.

hvg.hu: A háborús jóvátétel mekkora áldozatot jelentett?

T. B.: Magyarország valójában alig fizetett jóvátételt. A győztes felek elsősorban Németországot kívánták ezzel sújtani, a többi vesztes országot kevésbé, ismerve ezek gazdasági potenciálját. A jóvátételt a békeszerződés nem rendezte, csak annyit, hogy egy később létrehozandó testületnek kell ennek az összegét megállapítania. Ugyanez volt a helyzet Németországgal kapcsolatban is, bár rájuk kiszabtak egy jelentős sarcot, de valójában a németek is csak ennek töredékét fizették meg. Visszatérve Magyarországra, idővel meghatároztak egy összeget, amelynek törlesztésére Baranyából szenet kezdtek szállítani a délszláv államba, de ez összességében nem volt jelentős teher. Eleve hosszú időre nyújtották el a fizetést, akárcsak Németország esetében, az országnak a későbbi átütemezések nyomán még a nyolcvanas években is fizetnie kellett volna. Aztán ezeket az igényeket elsöpörték az olyan események, mint a nagy világválság és a második világháború.

Hatása azért volt a jóvátételnek, különösen Németország esetében: hozzájárult a politikai radikalizálódáshoz, továbbá, mivel lebegtették ezeket a kötelezettségeket, megterhelte a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokat, mert nem lehetett tudni, hogy Németország mennyi jóvátételt fizet öt vagy tíz év múlva, s így mennyire lesz fizetőképes akkor.

hvg.hu: Magyarországban mennyire bízott meg a nemzetközi pénzpiac?

T. B.: Miután Magyarország aláírta a békeszerződést, és különösen azt követően, hogy népszövetségi hitelt vett föl, megvolt a bizalom, hiszen ezek megfelelő garanciákat nyújtottak a befektetőknek.

hvg.hu: Jöttek is a befektetők?

T. B.: Tőke egyrészt hitel formájában került az országba, az említett népszövetségi kölcsönből a kormány különféle beruházási programokat indított, másfelől pedig külföldi cégek is befektettek, megindult a működőtőke beáramlása. Az akkori világcégek megjelentek Magyarországon, s új jelenségként a német, osztrák, brit vállalatok mellett a két világháború között már amerikaiak is nagyobb számban érkeztek.

hvg.hu: Az, hogy amerikaiak jöttek, magyar sajátosság volt, vagy az amerikaiak akkor kezdték el ezt a típusú terjeszkedést a világban?

T. B.: Magyarország estében nem túloznám el ennek a jelentőségét, inkább az újdonság miatt említettem. Az amerikaiak aktivitásának alapja az volt, hogy az Egyesült Államok ebben az időszakban lett a világ első számú technológiaexportőre, itt születtek a legfontosabb innovációk az iparban és más területeken is.

hvg.hu: A húszas évek közepére megszületett a magyar vámrendszer, kialakult egy újfajta kereskedelmi partnerségi rendszer. Ebben mennyire domináltak a Monarchia korábbi országrészei?

T. B.: Megvolt ez a folyamatosság, azzal, hogy a harmincas évektől Németország, amely korábban is fontos szereplő volt a magyar kereskedelmi rendszerben, jelentősen előretört. Ehhez hozzájárultak a két ország között kötött klíringmegállapodások is – ne felejtsük el, hogy ez a gazdasági depresszió időszaka, amikor minden ország valutagondokkal küzdött és súlyos pénzügyi korlátozásokat vezettek be –, amely azt jelentette, hogy a kétoldalú szállításokat egy adott időszak végén számolták el, s csak a különbözetet egyenlítették ki.

hvg.hu: Mennyire kényszerült rá Magyarország a külkereskedelemre?

T. B.: Mint erre már utaltam, Európában és különösen a mi régiónkban ezt az időszakot a gazdasági nacionalizmus jellemezte. Ennek jegyében több ország importpótló iparosításba kezdett: korábban a csehek magyar gabonát vettek, a magyarok pedig cseh textilipari termékeket vásároltak, a két világháború között Csehszlovákia fejlesztette az élelmiszeriparát, Magyarország pedig a textilipart. A bezárkózási tendenciák vámok és kvóták bevezetésével jártak, negatívan hatottak a kereskedelemre, de természetesen a külkereskedelem továbbra is fontos tényezője volt a gazdasági növekedésnek.

hvg.hu: A külkereskedelemnek az az iránya, amely ma uralja a magyar gazdaságot, tehát hogy a multicégek által itt megtermelt javak elsősorban exportpiacra készülnek, már ebben az időszakban is jellemző volt az itt befektető cégeknél?

T. B.: Közel sem annyira, mint manapság, ezek inkább a helyi piacra dolgoztak. Volt néhány kivétel, és voltak magyar alapítású cégek is, amelyek világszínvonalon termeltek, ilyen volt például a Ganz vagy a Tungsram márkanévvel rendelkező Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt., amelyek egyes területeken a világon is élenjáró technológiát alkalmaztak, sőt fejlesztettek. Persze nem sok ilyen céget találunk, de ez ilyen kis piacú, közepesen fejlett ország esetében nem meglepő.

hvg.hu: A piac földrajzi mérete azóta sem sokat változott, és magyar világcégekben sem bővelkedik az ország, a kormány részéről viszont egyre többet hallhatunk arról a szándékról, hogy – részben az elcsatolt részek magyar lakosságára alapozva – létrejöjjön egyfajta közép-európai gazdasági térség, amelyben magyar vállalkozók töltenek be vezető befektetői szerepet. Ennek mennyire látja realitását?

T. B.: Nem sok a realitása annak, hogy ez pozitív eredménnyel jár, hiszen a korábban Magyarországhoz tartozó területek ma nagyon hasonló módon kapcsolódnak be a világgazdaságba. Nagy multinacionális cégek befektetései révén történik ez, gondoljunk csak Szlovákia húzó iparágára, ami az autógyártás, és Magyarország húzó iparágára, ami szintén az autógyártás. A zsolnai KIA-üzemből kevés autót adnak el Magyarországon, ahogy a kecskeméti Mercedes-gyárnak is marginális piaca Szlovákia.

Persze az ilyen párhuzamosságok mellett vannak egymást erősítő hatások is: ha például ezek az autógyárak ugyanattól a magyar vagy szlovák cégtől vásárolnak részegységeket, azonban leggyakrabban ezek is multik. Ezek a folyamatok jórészt függetlenek a magyar vagy a szlovák iparpolitikától, a cégek igényei generálják, s nem helyi innováción, hanem az olcsó munkaerőn nyugszanak. Amiben lehet előrelépés, az a munkaerőpiac Kárpát-medencén belüli integrációja. Ahogy a bérek kiegyenlítődnek – ne felejtsük el, hogy Romániában lényegében már ugyanannyit lehet keresni, mint nálunk –, úgy a munkaerőpiac a mainál jobban egységesülhet.

hvg.hu: Ennek mennyire van köze ahhoz, hogy egy nyelvet beszélünk?

T. B.: Nyilvánvalóan sokkal könnyebb olyan munkásokat toborozni, akik magyarul beszélnek, ez is megkönnyíti a betanulást. De ez egyben a folyamat korlátait is mutatja.

hvg.hu: Az EU-csatlakozásunk idején esett sok szó arról, hogy az uniós belső piaci vagy a schengeni tagság valahogy feloldja Trianon következményeit. Látja ennek jeleit?

T. B.: Feltétlenül. Mint jeleztem, nem gondolom, hogy a mai magyar gazdaság problémái Trianonra lennének visszavezethetők. Politikai és kulturális értelemben azonban feltétlenül van máig tartó hatása Trianonnak. Ha valami, akkor az Európai Unió feloldhatja Trianon politikai következményeit. Ha van ország, ahol nemcsak gazdasági, de politikai előnyökkel is jár az uniós tagság, az Magyarország, hiszen a határok átjárhatóvá váltak. Én Somoskőújfaluban, a trianoni határ közvetlen közelében, a magyar–csehszlovák határ mellett nőttem fel, édesanyám kertjének vége ma is egyben a szlovák–magyar határ. A szomszédos falu, Somoskő ugyan Magyarországhoz tartozik, de az utolsó házától ötven méterre található vár már a határ túloldalán van. Ezt korábban csak igen nehézkesen, nagy kerülővel, a túloldalról lehetett elérni – pedig gyönyörű hely, Balassi és Petőfi is járt ott –, ma viszont gond nélkül látogathatjuk, nemcsak a határátkelőn, de a zöld határon is át lehet menni. Ha valami, ez aztán oldhatja Trianon traumáját. Kár, hogy a sebek gyógyítása nem érdeke a kormánypártnak, mert az kevesebb szavazatot hozna.

hvg.hu: Ha jól értem, amiről beszélt, akkor ez gazdasági értelemben is sebeket kreál.

T. B.: A gazdasági folyamatokat főként az említett autonóm gazdasági szereplők irányítják, így ezen a területen kisebb a jelentősége ennek. Ugyanakkor az EU-ellenes retorika abszurd és káros a politikai kultúránkra nézve. Ha az EU valóban annyira elnyom minket, mint ahogyan az a kormánypropagandában megjelenik, akkor hanyatt-homlok kellene menekülnünk onnan. De akkor milyen kapcsolataink lennének akár Dél-Szlovákiával, akár Erdéllyel? Trianon új kiadását élnénk meg. Jobb el sem képzelni.