De mi lesz, ha mégis elmarad a tokiói olimpia?
Kicsi az esély arra, hogy kevesebb mint három hónappal az idénre halasztott olimpia megnyitója előtt lefújják az eseményt, mégis eljátszottunk annak gondolatával, milyen hatásai lennének egy ilyen döntésnek. A legnagyobb csapást kétségkívül a japán gazdaság szenvedné el, de azokról a sportolókról sem lehet elfeledkezni, akiknek ez lenne az utolsó, vagy az egyetlen lehetőségük az ötkarikás szereplésre.
Ez az egyetlen esély, még egyszer nem lehet majd elhalasztani a tokiói olimpiát – mondogatták sportvezetők és politikusok azóta, hogy tavaly március 24-én a Nemzetközi Olimpiai Bizottság bejelentette: a koronavírus-járványra tekintettel legfeljebb egy évvel később tartják meg az eseményt. Halasztásra a modern kori olimpiák 1896 óta íródó történetében még nem volt példa, csak lefújásra, és arra is kizárólag háborús időszakban. Így maradtak el az 1916-os berlini, majd az eredetileg ugyancsak Tokiónak, később Helsinkinek ítélt 1940-es, illetve az 1944-es londoni játékok.
Egy újbóli halasztás azért is valószerűtlen, mert már az első is a végletekig megkeverte a versenynaptárakat és a kvalifikációt, és iszonyatos pénzeket emésztett fel az újbóli rákészülés – immár a járványvédelmi szabályok szellemében. Egy éve nyilván mindenki abban reménykedett, hogy javul a helyzet, és ha nem is a megszokott formában, de enyhébb korlátozások mellett lehet majd megtartani a játékokat. Aztán a valóság közbeszólt. A járványhelyzet ugyanis nemhogy javul, egyre romlik az országban, emiatt pedig a japánok közel háromnegyede újra elhalasztaná vagy lefújná a játékokat, már petíció is indult a törlés érdekében, amit két nap alatt több mint 200 ezren írtak alá.
Egyre több a hasonlóan nyilatkozó politikus, és így van ezzel egy friss kutatás szerint az ország 47 prefektúrája közül kilencnek a kormányzója is. Az ellenzők közül három ráadásul olyan prefektúra vezetője – Szaitamáé, Sizuokáé és Jamanasié –, amelyben zajlanának is sportesemények július 23. és augusztus 8. között. A Tokió után a legtöbb olimpiai helyszínt biztosító Szaitama kormányzója, Ono Motohiro azt közölte: igyekeznek biztonságos körülményeket biztosítani, de fontos folyamatosan elemezni a helyzetet és nyugodtan döntést hozni. A Sizuokát vezető Kavakacu Heita pedig megjegyezte: ha a fertőzés továbbra is terjed, világossá válik majd mindenki számára, hogy lehetetlen megtartani a játékokat – a tervezett időpontban vagy egyáltalán.
A 125 millió lakosú országban nagyjából három hónapja nem sikerül lejjebb szorítani a koronavírus miatti halálesetek számát a napi 15–50 közöttiről, a múlt héten február közepe óta először volt egy olyan nap, amikor 100 fölé emelkedett az elhunytak száma, és most már szinte mindennap 4–6 ezer új fertőzöttet diagnosztizálnak. Nagyon magas labda volna ezt a magyar számokkal összehasonlítani, a telt házasra ígért budapesti foci-Eb-meccsek előtt részben még jogos is ezt a labdát lecsapni, de az igazság azzal együtt teljes, hogy van egy óriási különbség: Japán rettenetesen rosszul áll az oltásokkal.
A teljes lakosság alig 2 százalékának adták be eddig az egyetlen engedélyezett vakcinának, a Pfizer oltóanyagának az első adagját, mindkettőt pedig még az emberek 1 százalékának sem. Érthető, hogy miközben a tokióiak nem mehetnek el sportolni vagy rendezvényekre, egyre többen érzik rossz ötletnek, hogy a világ legnagyobb sporteseményét megrendezzék a városban még úgy is, hogy arra külföldiek nem mehetnek szurkolni. Az olimpia lebonyolításához így is rengeteg egészségügyi dolgozóra lesz szükség, akiknek a kiesése nyilván nem könnyíti meg a járvány kezelését: eddig a szervezők 10 ezer orvosról és nővér részvételéről beszéltek, de a minap újabb 500 ápolót igényeltek.
Gigantikus pénzek
Hogy mik lennének a lefújás jogi és pénzügyi következményei, az szinte teljes egészében azon múlna, hogy a NOB-nak és a szervezőknek sikerülne-e megegyezni ennek közös bejelentéséről. Ha igen, akkor arról is megegyeznek, hogy milyen arányban osztozzanak a károkon. Ha viszont nincs egyezség, akkor az olimpiarendezésről 2013-ban kötött szerződés utolsó, szinte csak a jogi formaságok kedvéért megírt oldalai a mérvadóak. Ami ott szerepel, azt Michael Payne, a NOB volt marketingigazgatója úgy foglalt össze a DW-nek:
ha a japánok egyoldalúan lemondják, pénzügyileg nagyon-nagyon kiszolgáltatottak lennének a NOB-nak.”
Hogy értsük, ez valójában mennyire óvatos megfogalmazás volt, és mennyire mindent a NOB diktálna ebben az esetben, érdemes legörgetni a szerződés 72–73. oldaláig. Ott részletesen rögzítik, hogy a NOB mire hivatkozva mondhatja fel a kontraktust, ellenben egy szó sem esik arról, mi történik, ha a rendező lépne vissza. Azt ugyan tartalmazza a szerződés, hogy ha valamilyen, a megkötésekor előre nem látható helyzet nehezítené az olimpiarendezést, akkor a helyi szervezőbizottság kérhet a NOB-tól változtatást, de csakis olyat, ami a rendezést nem veszélyezteti. Sőt, még azt is belefoglalták, hogy ha a NOB mondaná le a rendezést, akkor a szervezők nem kérhetnének kártérítést.
Az olimpia hivatalos költségvetése 1400 milliárd jen (3841 milliárd forint), de azt szinte minden elemző biztosra veszi, hogy ezt nem sikerül tartani, a japán számvevőszék szerint nagyjából a duplája lehet ennek a valós összeg.
Ráadásul Japán már azzal lemondott az olimpiához kapcsolódó egyik legnagyobb bevételéről, hogy külföldieket nem enged be – a turizmusból érkező pénzeket a helyiek költései csak kis részben pótolják. Már amennyiben őket beengedik majd az eseményekre, ez júniusban dőlhet el. Ez azonban teljesen független most már attól, hogy megtartják-e az olimpiát vagy sem.
Ahogy az is fontos szempont, amire Stefan Angrick, az Oxford Economics kutatója hívta fel a figyelmet: amikor azt számolgatjuk, hogy egy olimpiarendezés milyen gazdasági előnyökkel jár, akkor nagy részben az olyan infrastruktúra-fejlesztések számítanak, amelyek Japánban már az olimpia eredetileg tervezett időpontjára is készen voltak.
Igazán nagyot bukni a tévés bevételeken lehet. A NOB egy négyéves olimpiai ciklusban megszerzett, 5,7 milliárd dolláros bevételének majdnem háromnegyede a közvetítési jogok eladásából származik, az összes partner közül a legfontosabb az amerikai NBC. Ők 4,38 milliárd dollárért, azaz mai árfolyamon 1315 milliárd forintért vették meg a 2014 és 2020 (illetve így már 2021) közötti olimpiák közvetítési jogát, és már mostanra több, mint 1,25 milliárd dollár bevételt szereztek a tokiói játékok alatti reklámidő értékesítéséből. Ha le kellene fújni az olimpiát, akkor az ő kártérítésükön lehetne a legnagyobb vita. Összehasonlításképp: a tokiói szervezők a jegyárbevételből ennél sokkal kevesebb pénzt, csak 800 millió dollárt vártak még akkor, amikor úgy volt, hogy külföldiek is mehetnek.
Az NBC anyavállalata, a Comcast korábban azt közölte: a szerződések és a biztosítások miatt a cég nem szenvedne károkat, ha lemondanák az olimpiát, bár Brian Roberts vezérigazgató annyival azért ezt kiegészítette, hogy az olimpiai évekre várt különösen nagy profitnak – amely 2016-ban 250 millió dollár volt – természetesen búcsút inthetnének. Logikusan ez azt jelenti, hogy más állná a kárt a tévé helyett.
A közvetítésekért felelős szervezet, az Olympic Broadcasting Services elnöke, Richard Pound arról beszélt az AP-nek, hogy a NOB egymilliárd dollárt tett félre egy olyan alapba, amelyhez csak vészhelyzetben lehet hozzányúlni. Ez szinte mindenféle más kár enyhítésére megfelelne, de az olimpia visszamondása miatti károkat nem fedezné. Felvetett két menekülőutat is, de mindkettő minimum kihívásos volna alig több mint két hónappal a nyitóünnepség előtt: elvihetnék az olimpiát egy másik városba, de aligha találnak olyan helyet, ahol ennyi idő alatt készek lennének beugrani, és még a járványhelyzet is vállalható, vagy a világ több városa közt dobhatják szét a foci-Eb mintájára a játékokat, amitől viszont az olimpiai hangulat egy jókora része elveszhetne.
Mi lesz a sportolókkal?
Persze nemcsak a japán gazdaságnak, a NOB-nak vagy tévétársaságoknak jelentene óriási csapást az olimpia lefújása, hanem az arra immár ötödik éve készülő sportolóknak is. Tavaly nagy részük egyetértett a halasztással, méltatta a NOB-ot és a szervezőket, mert felelős döntést hoztak. Abban is reménykedtek, hogy a nyert plusz idő kiegyenlíti majd azokat a különbségeket, amelyekkel akkor kellett volna szembenézniük, ha néhány hónappal a járvány kitörése után, különböző szintű lezárások közepette, még nem kiforrott szabályrendszer szerint engedték volna őket edzeni és ez alapján dőlt volna el a részvételük is.
Azok, akik az utolsó olimpiájukra készültek, persze nehezen dolgozták fel a döntést, de a magyar versenyzők közül mindenki, aki tervbe vette a tokiói szereplést, megtalálta magában az erőt a folytatásra. Még London ezüstérmes cselgáncsozója, Ungvári Miklós is, aki első csalódottságában kijelentette: a halasztás egyet jelent a visszavonulásával.
Bizonyos azonban, hogy sokan felhagynának önmaguk sanyargatásával és feladnák az olimpiai álmot, ha kiderülne, hogy nem néhány hónapot, hanem három évet kellene várniuk a következő – párizsi játékokra.
Oda a remény?
A tokiói a remény olimpiája lesz, amely az emberiség győzelmét jelenti majd a pusztító kórral szemben – mondogatják a halasztás bejelentése óta a szervezésben érintettek. Tokió kormányzója, Koike Juriko az 1920-as, nem sokkal az I. világháború és a spanyolnátha-járvány lezárulta után kezdődött antwerpenihez hasonlította a mostani játékokat. „Mint az első globális sportesemény, amelyet e két katasztrófa után megrendeztek, az antwerpeni olimpia hitet támasztott sokakban. Reméljük, hogy a tokiói ugyanezt az üzenetet küldi majd, és fordulópontnak bizonyul, amely visszaadja a reményt az embereknek” – mondta.
Jelenleg azonban úgy tűnik, hogy ha meg is tartják, akkor is csak kilúgozott, a végletekig lecsupaszított formában, amely kicsit sem hasonlít arra, amit megszokhattunk. Ha pedig nem marad más lehetőség, csak a lefújás, annak fájdalmas és szomorú üzenete lesz mindenki számára.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
