Sok mindent láttak már a párizsiak a Charles de Gaulle téren, mégis nem várt minifelháborodást okozott az, hogy a körtér dísze, a Diadalív francia lobogóját az EU kék-csillagos zászlajára cserélték újévkor a francia elnökség nyitányaként. A zászló ugyan gyorsan lekerült – a kormány szerint eleve nem is akarták ott tartani –, a kékséget (ami természetesen nem keverendő össze a francia válogatottak kékjével) azért nem ússzák meg a helyiek: Párizs számos nevezetességét világítják meg kék fénnyel a következő napokban.

AFP / ANTONIO BORGA

MTI / EPA / Ian Langsdon

Az biztos, hogy az Instagramon ez lesz az elnökség legemlékezetesebb pillanata, az egyelőre bizonytalan, lesz-e más emlékezetes pillanat a következő fél év során, a lisszaboni szerződés hatályba lépésével ugyanis kiüresedett a féléves nemzeti uniós elnökségek szerepe. Más kérdés, hogy Emmanuel Macron francia államfő mindent megtesz azért, hogy élettel töltse meg ezt a félévet. Még úgy is, hogy az alapszerződés az állam- és kormányfők szerepét redukálta zéróra, hiszen grémiumuk (az Európai Tanács) élére egy elnököt nevezett ki, a francia államfő az uniós találkozókon épp úgy vesz részt, mint a többi 26 vezető.

Hogy Macron mégis egyenlőbb lesz az egyenlők között, azt inkább a politikus szándékainak, nem az elnökség intézményének lehet betudni. Szándékból pedig mindjárt több is van, ráadásul az időzítés is a politikus kezére játszik. Kezdve onnan, hogy a német kormányváltás után nem sokkal vagyunk, Olaf Scholz érkezésével – pontosabban Angela Merkel távozásával – Macron azt érezheti, eljött az ő ideje, hogy végre kezdeményezője legyen számára is kedvező uniós folyamatoknak.

MTI / EPA / AFP pool / John Thys

Mindegy, csak legyen több pénz

Ezek közül a legfontosabb az EU – de még inkább az euróövezet – gazdasági fegyelmét megalapozó fiskális keret reformja lehet. Merkel és a német gazdaságpolitikát eddig jellemző óvatosság a déli tagállamok szerint a gazdasági növekedést gátló szigorként csapódott le. Ezt már a Covid előtt is élesen bírálták utóbbiak, köztük a francia vezetés is, amely az optimálistól elmaradó teljesítményért és az optimálist jelentősen meghaladó államadósságért is igyekezett a fiskális fegyelmet okolni. Macron persze ad annyira a látszatra, hogy az elnökség felvezetéseképp sem egyedül, hanem a hasonló (de hatványozottan jelentkező) problémákkal küszködő Olaszország vezetőjével, Mario Draghival tett javaslatot az új, növekedésbarát szabályok kialakítására. Azt sem árt hozzátenni, hogy a római válság-egységkormányt vezető Draghi is elsősorban az euróövezeti gazdaságot előremozdító EKB-elnökként ismert közgazdász körökben – ha ő is lazább szabályokat szeretne, akkor szava akár érhet is valamit. Legalábbis erre számíthat Macron.

Nem véletlen persze az sem, hogy ez a javaslat karácsonykor, egy közös felhívás formájában látott napvilágot, még véletlenül sem a francia elnökség programját ismertető december 9-i beszédben. Ott inkább azok a célok kerültek szóba, amelyekre a pénzt a fiskális reformok teremthetnék meg. Ilyen szemmel nézve például mindjárt több értelmet nyer az elnökség program egyik kulcseleme, az „új európai növekedési modell”, amely azt az újnak nem nevezhető, ám 2020 óta nagyon is kézzelfogható problémát igyekezne orvosolni, hogy az uniós gazdaság a globális ellátási láncnak olyan szereplője, amely innovációban elmarad, önállátásra pedig képtelen. Az európai iparpolitika megújítása viszont sok pénzbe kerül, pláne ha egyszerre akar az unió élen járni a digitalizációban és a klímabarát fejlesztésekben, emellett pedig a szociális szempontokat is igyekszik szem előtt tartani.

Emmanuel Macron és Mario Draghi

AFP / DOMENICO STINELLIS

„Nem vitás, hogy az eladósodás szintjét le kell csökkentenünk. De nem várhatjuk el, hogy ezt adóemelésekkel vagy a szociális kiadások fenntarthatatlan megvágásával érjük el, és azt sem, hogy a fiskális kiigazításokkal megfojtjuk a növekedést” – fogalmaz Macron és Draghi, ma már nem annyira Berlin felé, inkább Brüsszel, de épp annyira hazafelé is. A technokrata Draghi motivációit most nem elemeznénk, Macron viszont láthatóan követi a 2017-es megválasztása óta látható irányt: hazájában azt igyekszik eladni, hogy képes az uniós politikát a franciák számára kedvező irányba fordítani.

Schengen, csak másképp

A macroni politika uniós szintre emelésének azonban nem az egyetlen, talán nem is a legfontosabb eleme a gazdasági szigor enyhítésére tett javaslat. Sokkal inkább ilyen a „szuverenitás” erősítése, ami egészen mást jelent Macronnál, mint Orbán Viktornál, még úgy is, ha egyes elemeiben egyetért a két politikus. A francia államfő számára a szuverenitás „a határokon belüli együttműködés helyett a világban erős Európa”, amely „képes az önálló döntések meghozatalára, és sorsa irányítója”. Mindez tükröződik az iparpolitikai célokban, vagy éppen a külső befolyási kísérletek (értsd: Kína) visszaszorításában, ám ennél konkrétabb tervekről is szó esik.

Fazekas István

Franciaország (az európai hadiipar fellegváraként) az egyik előremozdítója a védelmi uniónak, amelynek Magyarország is aktív tagja. A védelmi kapacitás erősítésén túl a külső határvédelemmel kapcsolatban is vannak közös pontok, még ha az indíttatás más is. Ahogy a magyarok, a franciák is úgy tartják, a külső határok védelmét a tagországoknak kell a kezükbe venni, hogy sikerüljön megőrizni az „európai értékeket” – amíg azonban Budapesten ebből „szuverenitási” kérdést csinálnak, Párizsban amiatt lépnek fel ebben az irányban, mert alkalmatlannak tartják az erre irányuló közösségi politikát, a schengeni rendszert. Az elnökség programja is Schengen reformját célozza a határvédelmi kapacitások erősítésével, a határokon kialakult krízishelyzetetek hatékony közös kezelésével, illetve rendszeres politikai szintű egyeztetésekkel.

Schengent nehéz elválasztani a migráció kezelésétől, a migráció pedig megint csak belpolitikai vizekre tereli a francia elnökséget. A francia társadalmat évtizedek óta feszítő, máig megoldatlan probléma komoly fegyvert ad Macron jobboldali ellenfelei kezébe. A kezdeményező szerep ezen a téren annál is fontosabb, mivel a francia államfő előtt ebben a félévben egy elnökválasztás is áll, jobboldali ellenfele, Valérie Pécresse népszerűsége pedig veszélyesen közelít Macronéhoz. A jelenleg a voksok nagyjából negyedére számító elnök számára életbevágó, hogy a következő időszakban minél több választót állítson maga mellé, a második fordulóban azonban megint csak erős jobboldali kihívóval állhat majd szemben.

Bár ellenfelei igen széles politikai spektrumot képviselnek, abban egyetértés van közöttük, hogy a bevándorlók visszatoloncolásában látják a megoldást, Macron ehhez képest a határőrizeti kapacitások erősítését javasolja, illetve a kiinduló – elsősorban észak-afrikai – országokkal való együttműködés erősítését. Amíg persze Calais-nál ezrével táboroznak az Egyesült Királyságba átjutni próbáló illegális migránsok, a francia lapok pedig vagy a rendfenntartókkal történő összecsapásokkal, vagy a La Manche csatornába fulladók tragédiájával vannak tele, a nemzetközi együttműködés erőltetése a kevésbé hatékony út lehet a szavazatok megszerzése felé.

Nagy-Britanniába igyekvő illegális bevándorlók sátortábora az észak-franciaországi Calais-ben 2021. november 27-én

MTI / EPA / Mohamed Badra

Tartózkodva

A francia jobboldal mindenesetre nem mulasztja el kritizálni Macront amiatt, hogy az elnökséget is választási kampánya céljaira használja fel. Az időbeli egyezés azonban kétélű fegyver lehet, hiszen ahogy a francia és a közösségi érdekek egyezésén alapuló politikával az uniós szintéren elért bármilyen siker növelheti Macron népszerűségét, a tárgyalások elakadása visszavetheti azt.

A gyakorlatban jó eséllyel valahol a kettő között, látványos sikeres és kudarcok helyett a semmi ágán marad az elnökség programja. Különösen, mivel ennek látványosabb, politikai részére a szokásos hat hónap helyett háromnál is kevesebbet szánnak Párizsban. A francia választási rendszer ugyanis úgynevezett elzárkózási időszakot (période de réserve) vár el a végrehajtó hatalom szereplőitől a kampányidőszakban, amikor tartózkodniuk kell minden megnyilvánulástól (beleértve eseményeket), amely a választók befolyására alkalmas. Márpedig az elnökválasztás két fordulója (április 10. és 24.) után júniusban (12-én és 19-én) parlamenti választásokat is tartanak Franciaországban, vagyis az elnökség második fele gyakorlatilag folyamatos kampányüzemmódban telik majd.

Így az elnökség mintegy négyszáz programjából a magasabb szintű találkozók az első három hónapban zajlanak majd le, a nagy esemény pedig a március közepi informális csúcs lehet, ahol az „új európai modell” témájában egyeztethetnek az uniós állam- és kormányfők.

Az esemény mindenesetre jó alkalom lehet Macronnak, hogy (jobb esetben a választások előtt) még egyszer és utoljára kifejtse, hogyan látja Európa jövőjét. Ott lesz azonban a francia szélsőjobboldali jelöltekkel barátkozó, ugyanebben az időszakban szintén újraválasztásra készülő magyar miniszterelnök, aki – már csak francia barátai kedvéért is – vélhetően mindent meg fog tenni, hogy megakadályozza a találkozó sikerét. Az pedig egy hónappal később derülhet ki, a macroni vagy az orbáni „európai modell” lesz-e az EU jövőbeli útja, netán folytatódik tovább a két erős ember öt éve tartó párbaja.