Nagy koktélpartit adott 2019 januárjában Tidjane Thiam, a Credit Suisse akkori vezérigazgatója. A vendégek között volt az utódjelöltjeként emlegetett Iqbal Khan is – nem mellékesen a vezérigazgató szomszédja. Thiam már amúgy sem kedvelte Khant, akit pedig korábban a jobbkezének nevezett: nem tetszett neki, hogy a feltörekvő beosztottja már leendő bankvezérként tekintett saját magára, direkt a szomszédjába költözött, majd két éven át bontotta és építette a házat, a hétvégén is állandó zajt okozva. A partin aztán Khan számonkérte Thiamon, hogy magas fákat ültetett, biztosan azért, hogy az ő kilátását rontsa, mire a két bankár összeverekedett, Khan felesége választotta szét őket.

Khannak nem volt maradása ez után a banknál, felmondott, és átigazolt a nagy rivális UBS-hez. Néhány hónappal később észrevette, hogy követik az utcán – mint kiderült, a Credit Suisse magánnyomozókat állított rá, hogy megfigyeljék, át próbál-e csábítani másokat is. Az erről szóló beszámolók eltérnek egymástól, de abban megegyeznek, hogy a Svájci Nemzeti Bank hátsó bejárata körül akaszkodtak össze a magánnyomozók és az őket felkérdező bankár. A követést leállították, és néhány másik bankvezető elvitte a balhét, de nem sokkal később Thiamot a bank felügyelőbizottsága finoman megkérte, hogy nézzen más munkahely után, ő pedig így is tett.

A Credit Suisse azóta is botrányról botrányra támolyog, amelyek sokkal súlyosabb dolgokról is szólnak, mint hogy két középkorú férfi egymáson vezeti le az önértékelési zavarait. Mostanra a bank már egészen más miatt szerepel a hírekben: 2008 óta ez volt az első nagybank, amely állami segítségre szorult, épp az UBS vásárolta fel a svájci állam támogatásával. Aki nem követi napi szinten a pénzügyi híreket, az most kapkodhatja a fejét: komolyan a csődveszély elől kell kimenteni egy svájci nagybankot? Olyasmi elképzelhetetlen extrém dolog ez, mint ha a brazil fociválogatottról kiderülne, hogy 2002 óta nem jutott el vb-döntőig, vagy mint ha azt látnánk, hogy az orosz hadsereg verhető. Pedig sok szakértő csak annyit mond: nem túl meglepő a dolog, már rég sejteni lehetett, hogy a Credit Suisse az egyik leggyengébb lehetett a nagybankok közül, amely az elsők közt inoghat meg, ha bármi baj történik a pénzügyi rendszerben. Ahogy a CNN-nek nyilatkozó egyik elemző mondta, a bank elmúlt évei olyanok voltak, mint ha egy autóbalesetet néznénk lassítva, csak idő kérdése, mikor lesz az ütközés.

Ha csak az idei márciusi eseményeket nézzük, viszonylag egyszerűen összefoglalható a helyzet:

• bedőlt az amerikai Silicon Valley Bank és a Signature Bank, emiatt minden befektető idegesebb lett, felpörgött az a folyamat, hogy az ügyfelek máshová viszik el a pénzüket a kockázatosabbnak ítélt bankokból.
• Ilyen alaphelyzetben adták ki március 14-én a Credit Suisse éves jelentését, benne olyan, nem túl megnyugtató mondatokkal, mint hogy „lényeges hiányosságok” vannak a beszámoló belső kontrolljában, vagy hogy sok ügyfél vándorolt el 2022-ben.
• 15-én pedig a bank részvényeinek közel tizedét birtokló Saudi National Bank (amely a nevével ellentétben egy kereskedelmi bank) közölte, hogy most nem tesz még több pénzt a Credit Suisse-be. A bizalom eltűnt, az árfolyam megzuhant, jöhetett az állami segítség és a felvásárlás.

De figyeljünk a nagy képre: hogy juthattunk el idáig, hogy az egyik legnagyobb svájci bank ekkora bajba kerüljön?

A 2008-as válságot bármilyen jól is sikerült átvészelnie (akkor épp az UBS kapott állami segítséget, a Credit Suisse nem szorult rá), már akkor látszott, hogy a svájci bankokra más világ vár, mint addig. Akkoriban vezettek be világszerte egyre szigorúbb szabályokat, a válság mellett azért, hogy a terror finanszírozása nehezebb legyen, mindenki sokkal nagyobb átláthatóságot akart. Márpedig a svájci bankokról régóta pletykálták, hogy az egyik legnagyobb vonzerejük éppen az volt, hogy – fogalmazzunk óvatosan – nem nagyon kérdezték, honnan származik az ügyfeleik pénze.

Így aztán már 2014-ben 2,6 milliárd dolláros büntetést kapott a bank az amerikai hatóságoktól, akkorát, amilyen nagyot bankra addig még soha nem szabtak ki. És hogy mindez még látványosabb legyen: a Credit Suisse vezetői maguk ismerték el, hogy a pénzintézet évtizedeken keresztül segítette az amerikai ügyfeleit abban, hogy eltitkolják a bevételeiket az otthoni adóhatóság elől.

Egy évvel később, 2015-ben új vezérigazgatót neveztek ki a bank élére, ekkor érkezett Tidjane Thiam. Gyorsan rendberakta a pénzügyeket, 2018-ban az Év Európai Bankára díjat is megkapta. Aztán jött az emlékezetes koktélparti, a kémbotrány, és a még nagyobb pénzügyi bajok, vezetési válsággal súlyosbítva.

2021 elején összeomlott az Archegos nevű kockázatialap-kezelő. Mint kiderült, a Credit Suisse bankárai is tudták, hogy az Archegos olyan kockázatokat vállalt, amelyek pénzügyi katasztrófához vezethetnek – hitelből vásárolt részvényeket, majd a tőzsdei esés után képtelen volt visszafizetni a tartozást –, így a svájciak 5,5 milliárd dollárt buktak el. A bankvezetés lemondott, új elnöknek pedig António Horta-Osório érkezett, a Llodystól átigazolva.

Aki aztán kilenc hónap után megbukott, mert teniszt nézett.

Legalábbis a hivatalos indoklás szerint az után kellett távoznia, hogy kiderült, átruccant Angliába megnézni a wimbledoni döntőket, pedig az akkori szabályok szerint az odaérkezése után még karanténban kellett volna maradnia. Sokan kételkedtek abban, hogy a valódi ok ez lett volna, hiszen ennél nagyobb szabálysértéseket is meg lehet úszni egy bocsánatkéréssel.

A pénzügyi botrányok történetében gyönyörű véletlen, hogy az utódját Axel Lehmann-nak hívják, valójában neki semmi köze nincs a Lehman Brothershöz (és a nevében is eggyel több n van). 2022-ben már az ő feladata lett magyarázkodni, amikor a bíróság – még nem jogerősen – kimondta, hogy a bank éveken át segítette a bolgár kokainmaffia pénzmosását. Teljesen váratlanul egy újabb tenisz-szál bukkant fel itt: a fő bűnösnek a bank korábbi alkalmazottját, a Svájcban élő bolgár Elena Pampulovát találták, aki, mielőtt bankárnak állt, egész jó középmezőnybeli teniszező volt, 1996-ban a világranglista 62. helye jelentette számára a csúcsot, az 1995-1999 közti Grand Slam-tornákon néha túljutott az első fordulón, néha nem, de a top100 környékén fixen ott volt. Aztán rájöhetett, hogy szép dolog a sport, de a pénzmosás segítése jobban fizet, legalábbis az elsőfokú bírósági ítélet erre jutott.

Szintén 2022-ben írta meg egy oknyomozó újságírói csoport azt, hogy a Credit Suisse ügyfelei között évtizedeken át ott voltak bűnözők, csalók, és korrupt diktátorok. A listán szerepeltek emberkereskedők, a volt fülöp-szigeteki diktátor, vagy épp a volt barátnőjére bérgyilkost hívó milliomos is. A hírekben ez csak rövid ideig szerepelt, miután a cikk megjelenésének hetén kitört az orosz-ukrán háború, de a bizalmat azért így is tovább rombolta.

A bank ez után megígérte, hogy most már tényleg szigorít a pénzmosás elleni szabályain. Nem nagyon sikerült meghatni a befektetőket: a mostani hírekben nem is az volt igazán aggasztó, hogy veszteséget mutattak a beszámolók – ez azért 2020-2022-ben megesett a legkomolyabb cégekkel is –, hanem az, hogy látszott, sokan viszik el onnan a pénzüket. Ezt a folyamatot nem sikerült megállítani, márpedig ez olyan helyzetben, amikor egyre magasabb kamatok mellett kellene sort keríteni a kifizetésekre, több mint kockázatos. Már tavaly ősszel bejelentette a bankvezetés azt, hogy 2025-ig 9 ezer embert elküldenek, és létrehoznak egy külön egységet, amely a kockázatos ügyleteket értékeli.

Lehmann ezt a siker tervének nevezte. Hogy mennyire nem lett sikeres, azt jól látjuk: ugyan januárban még beperelték azt a pénzügyi kommentátort, aki arról írt, hogy a Credit Suisse a túlélésért küzd, márciusra az 1856-ban alapított bank csak úgy úszhatta meg az összeomlást, hogy az UBS alá került. Hogy most mi történhet, és mennyire kell aggódnunk emiatt akár nekünk Magyarországon, azt a Fülkében részletesen kibeszéltük – a történet nem csak pénzügyi részén pedig egyszer valaki még nagyon sok pénzt fog keresni, amikor majd megfilmesíti.