Háborús időkben az segít az országnak, aki a megtakarításait államkincstárban vagy kincstárjegyben tartja

– magyarázta Orbán Viktor pénteken reggel a Kossuth rádióban. Ha valakinek a mondat hallatán megakadt a torkán a kávé, nincs egyedül: a miniszterelnök sokadik háborús mozgósítása megint csak olyan időket idéz, amelyeket nem kellene idéznie egy politikusnak 2023-ban. A békekölcsön idejét, amikor ha nem is a háború, de a háború utáni helyreállítás költsége volt az, amihez az emberek pénzét várta el a hatalom.

A prémium állampapír persze nem békekölcsön – vagy mégis? Orbán Viktor nyomán összehasonlítottuk, miért nem kell tartani hasonló helyzettől, és miért érdemes mégis figyelni, mi történik napról napra.

Veres Viktor

Mi is volt az a békekölcsön?

„Az Orion bőrgyár dolgozói megértették, hogy ha a dolgozók által adott kölcsön a múlt rendszerben hadikölcsön volt, ez akkor csakis békekölcsön lehet, amit szívesen adnak, mert békésen akarnak termelni, építeni akarják a szocializmust.” (Délmagyarország, 1949. szeptember 30.)

A békekölcsön – követve a hadikölcsönök I. világháborús hagyományát – a II. világháború utáni helyreállítást segítő államkötvény volt, amelyet először 1949-ben, a kommunista hatalomátvétel után meghirdetett első ötéves terv finanszírozásához való hozzájárulásként bocsátottak ki. A Rákosi-rendszernek persze kellett egy kis idő, mire rátaláltak a tökéletes brandre. Az első évben hivatalosan még „tervkölcsönként” futott a program, 1950-től kapta meg új nevét, és hozzá a tökéletes üzenetet:

„A BÉKEKÖLCSÖN minden forintja egy-egy csapás az imperialista kalandorokra, válasz gyalázatos háborús terveikre!

Kövessük a nagy szovjet nép példáját! Mutassuk meg, hogy méltók vagyunk a Szovjetunió és a béketábor országainak megbecsülésére!

A BÉKEKÖLCSÖN ügye a béke ügye!

Jegyezzen mindenki BÉKEKÖLCSÖNT! Szolgáljuk ezzel is a béke, a haladás ügyét, boldog, erős, független hazánk jövőjét!”

A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa nevében Rákosi Mátyás és Dobi István által jegyzett, 1950. szeptember 28-án megjelent felhívás szerzőit természetesen úgy fűtötte az optimizmus, mint az erőltetett menetben felduzzasztott nehézipart a kohók, egy mézesmadzagot azért ültettek a békekölcsönbe: az azt lejegyzők választhattak, hogy betétük ellenértékét kérik-e vissza kamatosan, vagy egyfajta túlárazott sorsjegynek tekintik, és pénzükért a 100 ezer forintos főnyeremény egyikére hajtanak. Ebben az esetben vállalták azt, hogy ha mégsem nyernek, a lejáratkor csak a névértékre lesznek jogosultak.

Békekölcsönt minden ősszel bocsátottak ki, egészen 1955-ig, az utolsó években már a társadalom jólétét erősítő célokat is megneveztek a béke ügye mellett.

És ha valakit nem érdekelt a békeharc?

A kormány természetesen biztosra ment: a békekölcsönről szóló 1950-es rendelet szerint azt a gyakorlatban nem a „dolgozó nép” jegyezte le, hanem annak munkáltatója vonta le a béréből, és fizette be az OTP-nek. És ezt jó eséllyel meg is tette, ha ugyanis mulasztáson kapták a cég „békekölcsönfelelősét”, akár egy év fogházzal volt büntethető. Ha egy munkavállaló kilépett, akkor a befizetésének megfelelő értékű kötvényt megkapta a vállalattól.

Bár a korabeli lapok lelkes beszámolóiból ez egyáltalán nem olvasható ki, a gyári munkásoknak úgy hiányzott az akár egyhavi bérüket kitevő felajánlás, mint – Orbán Viktor pénteki interjúját idézve – „púp a hátukra”. Ezek után könnyű elképzelni, mennyire voltak lelkesek azok, akiktől nem lehetett egy az egyben levonni a pénzt.

Korabeli beszámolók szerint az agitátorok házról házra járva igyekeztek rávenni az embereket a jegyzésre, néha erőszakkal. Csonka Mihály kiskunhalasi tanyásgazda beszámolója szerint őt például így:

"1950-ben lett kibocsátva az első békekölcsön. Erre az időre mi már mint kulákok voltunk nyilvántartva, és így be lettem idézve, hogy jegyezzek békekölcsönt. Látszatra ez önkéntes volt, a valóságban azonban birtok szerint. Kimondtak egy összeget hasból, gondolomra, hogy te ennyit ajánlj! A városházára kellett mennem, a 11-es szobába. Itt aztán, mikor rám került a sor, kérdik, hogy mennyit ajánlok? 100 forintot ajánlottam, erre azt mondták: 2000 kell!"

Pedig nyerni szép dolog, nem?

Említettük, hogy a békekölcsön sorsolásán 100 ezer forint volt a főnyeremény, ami elég csábítónak tűnhetett az ötvenes évek elején, amikor a havi átlagkereset még inkább alulról súrolta az ezer forintot. A többi nyertesnek – a díj később sem emelkedett – viszont 100-200 forinttal kellett beérnie, ezer forintnál többet csak tízen szerezhettek még. Pontosabban jó eséllyel még ennyit sem, hiszen a nyeremény névértéket meghaladó része után 20 százalékos nyereményadót kellett fizetni.

1974-ig összesen 250 sorsolást tartottak az OTP központjában, ezeken 3,7 milliárd forint nyeremény talált gazdára, ami kevesebb, mint a fele volt az 1950-1955 közötti éves kibocsátások során lejegyzett 7,8 milliárd forintnak.

Az első Békekölcsön hivatalos sorsolási jegyzéke - 1969-ből

Wikipedia

Az állam ennél is jobban járt, hiszen sokan azzal sem fárasztották magukat, hogy beváltsák a nyereményüket. Sokan pedig kettétépték a kötvényt – aztán hiába próbálták beváltani, azt nem fogadta el a takarékpénztár.

Az utolsó kölcsön 1975-ben járt le, ezt két évvel korábban kezdték el visszafizetni, ami a korabeli lapok szerint meglepő gyorsasággal le is zajlott. És még azok is elégedettek lehettek, akiknek csak a jóval kevesebbet érő névérték járt vissza, hiszen a magyar állam a korábban jegyzett hadikölcsönök egyikét sem fizette vissza – jegyezte meg az akkori sajtó.

„S most, hogy utolsó kötvényeinket is visszaváltják, a jegyzés körüli egykor néha kellemetlen emlékeink is megszépülnek. Elégedettek lehetünk, hogy az államnak nyújtott kölcsönünkkel, ha szerény mértékben is, de hozzájárultunk a szocializmus gazdasági alapjainak lerakásához, megváltozott jobb életünk megteremtéséhez.” (megyei napilapok, 1974. október 8.)

De most nem lesz kötelező, ugye?

A Fidesz nem most először próbálkozik se azzal, hogy adakozásra vegye rá az embereket, se arra, hogy államkötvényt jegyezzenek. A legemlékezetesebb ilyen akció az „Összefogás az Államadósság Ellen” nevű mozgalom volt, amelyet egy győri plébános talált ki, de gyorsan felkarolt az akkor épp az államadósság ellen harcban álló kormány. Schmitt Pál akkori köztársasági elnök és az élharcos nemzetgazdasági miniszter, Matolcsy György is egyhavi fizetését dobta be, ám az akkor már évek óta súlyos válsággal küzdő ország megint csak nem volt elég hálás: miután az alapba a remélt 200 milliárd forint helyett összesen 340 milliót utaltak 2600-an, azt egyszerűen megszüntették.

Igaz, volt egy sokkal sikeresebb gyűjtőakciója a kormánynak a nyugdíjrendszer második pillérének, a kötelező magánnyugdíjpénztárak megszüntetésével. A nyugdíjpénztári vagyon 2010-es lenyúlásakor 2945,3 milliárd forintot szerzett egy laza mozdulattal a kormány, ennek a pénznek a jó része pedig – az eredeti ígérettel ellentétben – nem a nyugdíjkasszába került át, hanem az állam szükségleteire fordították. A pénz kétharmadát konkrétan az államadósság csökkentésére.

Magánnyugdíjpénztári reálhozamok kifizetése a postán 2011-ben

Fazekas István

Ehhez képest a mostani akció óriásplakátokkal, kormányközeli influenszerekkel együtt még úgyis barátságosabb, hogy arra már sokan felhúzzák a szemöldöküket, amikor az Államadósság-kezelő Központ – mint mondják, minden jogszabályt betartva – a KRÉTA rendszerben propagálja az állampapírokat. Az viszont már kevésbé, hogy az állam a piaci viszonyokat is torzítja annak érdekében, hogy saját „termékét” vonzóbbá tegye más befektetési formákhoz képest. Márpedig azzal, hogy az államkötvényekkel ellentétben gyakorlatilag minden más megtakarítás után július elsejétől már nem csak 15 százalékos jövedelemadót, de 13 százalékos szociális hozzájárulási adót is fizetni kell, még tovább növeli versenyelőnyét – azt most már nem is tegyük hozzá, hogy az „inflációkövető” hozamokat is az államkasszából fizetik meg.

Annak mindenesetre mindannyian örülhetünk, hogy annyi év útkeresés után végre megtalálta a kormány a megfelelő kommunikációt minderre: háborús időkben segíteni kell a békepárti kormányt.