© Belényi Dániel

Sofőrünk rutinosan kerülgeti a hatalmas gödröket és a katonai terepjáró elé bevágó gyalogosokat, bicikliseket, autósokat. Igaz, ha a parancs az, hogy zárt oszlopban haladjon a három kocsiból álló járőrkonvoj, akkor nem rest kiszorítani az oszlopba betolakodókat sem. A katonai dzsipnek tekintélye van, már csak azért is, mert a konvoj első és utolsó kocsijának platóján géppuskás katona utazik.

Kabulban nem a kátyúk vagy az állandó közlekedési káosz okozza a stresszt, hanem a tudat, hogy bármelyik utcasarkon, bármelyik üresen parkoló autó alatt lapulhat egy bomba, egy arra haladó járőrautóra várva. A magyar sofőr higgadtságát csak akkor értem meg, amikor rezignáltan közli, ez már a második afgán küldetés, amiben részt vesz. Kérdezem: bevállalna-e még egy afganisztáni missziót, miután március elején a most szolgálatot teljesítő alakulattal együtt hazatér?

Nem! – vágja rá azonnal.

Nem könnyű a turista élete sem © Belényi Dániel

Közel két hete a magyar katonák is belefutottak egy támadásba. Éppen járőröztek, amikor egy viszonylag nyugodtnak számító útszakaszon kézikocsira szerelt bomba robbant. Magyarok nem sérültek meg, de az előttük haladó kocsiban egy afgán katona igen. Nem kizárt, hogy a bombát rádiótelefonon keresztül működésbe hozó merénylő eredeti célpontja egy szintén arra haladó amerikai katonai jármű volt, de ez csak feltételezés.

„Jobb lett volna, ha nem történik meg, de tapasztalatszerzésnek nem volt rossz. Ez mégiscsak egy éles helyzet, valódi robbantás volt” – mondta a hvg.hu-nak az egyik fiatal katona, aki szerint csak a szerencsén múlott, hogy nem esett bajuk. „Járőrözés közben azokon a helyeken a legnagyobb a fenyegetettség, ahol kevés helyi van. A támadók népszerűtlenek lennének, ha helyi civilek lennének az áldozatok között” – magyarázta járőrözés alatt egyikük.

A többség a pénzért vállalta

A katonák nem tagadják: leginkább a pénz miatt vállalták el a missziót. A 2001-ben az afganisztáni újjáépítés biztonságának megteremtéséért létrehozott Nemzetközi Biztonság Támogató Erők (ISAF) kötelékében szolgáló, mintegy 130, nagyrészt szerződéses magyar katona átlagosan félmillió forintot tehet zsebre havonta. Ennek töredékét keresnék otthon.

A hónapokon át tartó bezártságot enyhíti valamelyest, hogy a német tábornak, ahol több más nemzet katonái mellett a magyarok is laknak, kirívóan jobb az infrastruktúrája, mint Kabulnak vagy bármelyik más afgán városnak. Van saját kórháza, postája, helyi portékákat kínáló piaca, hangulatos kocsmái, szórakozóhelyei, s persze van internetezési lehetőség is. A táborban bulizni is szoktak, ilyenkor legfeljebb két üveg sört ihat egy-egy katona. Balhék nincsenek, állítják, ők profik, tudják, mi a feladatuk, és azzal is tisztában vannak, hogy egy-egy szabálytalanság az állásukba, vagy ami a legrosszabb, akár társaik életébe is kerülhet.

„Nem bízhatsz meg a táborban dolgozó afgánokban. Ez aranyszabály” – magyarázza az egészségügyi kontingens egyik tagja. Többször megesett már – meséli -, hogy az itt dolgozó helyiről kiderült, kémkedik, információkat gyűjt. Ilyenkor nem szólnak neki, hanem figyelik, és csak később csapnak le rá.

Tábori kórház © Belényi Dániel

Noha a tábor kórházának személyzete el sem hagyhatja a bázist, az afganisztáni véres valóssággal leginkább ők szembesülnek. Dr. Mérei András sebész egyike a több tízmilliárd forintot érő, németek által finanszírozott tábori kórház magyar csapatának, amelyben általános orvossal éppúgy találkoztunk, mint aneszteziológussal, ápolóval. Nem önszántából van itt, katonaorvosként nem volt más választása, jönnie kellett. Panaszkodik, hogy amíg egy dán orvos 13 ezer eurót keres, addig ő ugyanazért a munkáért ennek töredékét. Rengeteg, robbantásban megsebesült katonát látott már el. A szerencsésebbek „megúszták” amputálással, de voltak olyanok is, akiken nem lehetett segíteni.

A sátorkórház Afganisztán legszínvonalasabb egészségügyi intézménye, szinte nincs olyan beavatkozás, melyet ne tudnának elvégezni benne. „Még agyműtétet is hajtottunk már végre itt” – újságolja a magyar sebész. A kórházban nemcsak katonákat ápolnak, hanem helyi afgánokat is. Bárki lehet a betegük, ha átvergődik a katonai bürokrácián és a szigorú biztonsági ellenőrzéseken. „Minden esetünk egyedi. Olyan problémák, amilyenekkel Magyarországon sosem találkoznék orvosként” – mondja a doktor. Egyik betegük például úgy állított be hozzájuk, hogy meg volt skalpolva.

Védhetetlen az öngyilkos merénylet

Mentőautó © Belényi Dániel

Korábban Afganisztánban nem voltak jellemzők az öngyilkos merényletek, ám mostanában mégis ez jelenti a legnagyobb veszélyt a katonákra, mivel ezek többnyire kivédhetetlenek. A főleg külföldről érkező merénylők az Irakban bevált módszereket használják, az elsődleges célpontok pedig a külföldi katonák.

A terroristák egyik kedvelt eljárása, amikor két autót pakolnak tele TNT-vel; az egyikbe kis, míg a másikba nagy mennyiségű robbanóanyagot tesznek. Az első autóval nekihajtanak egy katonai járműnek, ami felrobban. Ekkor a helyszínre érkeznek a mentők, az erősítés. Amikor már sokan vannak a merénylet helyszínén, a második autó is akcióba lép és belehajt a tömegbe. Nemrég így támadtak és öltek meg németeket. Az ilyen jellegű csapások elkerülésére a konvoj első és hátsó kocsijában álló géppuskás katonának folyamatosan figyeli a környéket.

Nem csoda, ha a magyarok – akik közül néhányan már Koszovóban és Irakban is szolgáltak – azon a véleményen vannak, hogy az afganisztáni misszió jóval veszélyesebb, mint amilyen az iraki volt. Kabulban ugyanis minden nap járőrözniük kell. Itt terepen vannak, potenciális célpontok. Ráadásul amíg a többi külföldi alakulatok páncélozott gépkocsikat használnak, addig a magyarok dzsipjeinél a páncélzatot úgy oldották meg, hogy a kocsi oldalát belül repeszálló mellényekkel tömték ki.

Az afgán rendőrök korruptak, ez itt közismert. „Katonáink jelenléte a bizalom erősítését is szolgálja. A rendőrök nem mernek, nem tudnak korruptak lenni, ha az ISAF is jelen van” – magyarázta a hvg.hu-nak Halász István őrnagy, a magyar harcoló alakulat parancsnoka. Szerinte nagyon fontos, hogy jó legyen a magyar katonák és a helyiek között a viszony azokban a körzetekben, ahol járőröznek, nem utolsósorban azért, hogy az ott lakók „leadják a katonáknak a drótot”, ha valami gyanúsat észlelnek. „Megesett, hogy a merénylő szólt a környékbeli gyerekeknek, hogy egy adott időpontban ne legyenek kint az utcán, inkább maradjanak otthon. Életeket menthet, ha egy ilyen információ visszajut hozzánk” – mondja a parancsnok. Van, amikor a terroristák bénázása hiúsítja meg a merényletet. „Egyszer valamelyik helybéli szerelt bombát egy autóra, de az már szerelés közben felrobbant. Nem tudjuk, hogy ő lett volna-e a merénylő, vagy csak az előkészítésben vett részt. A legtöbb merényletet amúgy is külföldiek követik el, nem a helyiek” – mesélte Halász.

Kerülik a konfliktusokat

Járőrök munka közben © Belényi Dániel

A járőröknek részletesen kidolgozott tervük van arra az esetre, ha lőnének rájuk vagy felrobbantanák őket. Minden egyes, általuk ellenőrzött körzetben rendelkezésükre állnak ún. Safe Heaven-nek nevezett helyek is (rendőrségi épületek, iskolák, hivatalok stb.), ahová menekülhetnek, ha az utcán bajba kerülnének. Egyébként kerülik a konfliktusokat, ahogy a nagyobb csoportosulásokat is. A karikatúrabotrány idején szándékosan nem mentek azokba a kabuli városrészekbe, ahol nagyobb tömeg gyűlt össze. Néha persze elkerülhetetlen a balhé.

„Van bennem egy egészséges veszélyérzet, de nem félek. Sőt, szeretnék minél hamarabb visszajönni Afganisztánba. Akár Irakba is elmennék. Nem értek egyet azokkal, akik féltenek minket odahaza. Katona vagyok, tudtam, mire vállalkozom, amikor a missziót elvállaltam” – mondja egyikük, a szolnoki Kocsi Vince. Másokon azonban jól látszanak a fáradtság jelei, és szép számmal vannak köztük, akik nem titkolják: elegük van Afganisztánból.

„Fuck you!” – kiáltja utánam egy erőszakosan kolduló utcagyerek, miután rádöbben, hiába lohol a nyomomban perceken át, nem kap pénzt. A mezítlábas kölyök nincs egyedül Kabul poros és sáros utcáin, ahol szinte egy lépést sem lehet tenni anélkül, hogy az idegent ne rohannák le.

Mellzsákos turista © Belényi Dániel

Afganisztánban luxus a villany és a víz. Még a 60-100 dolláros, külföldiek által látogatott szállodákban is gyakori, hogy nincs forró víz, fűtés, vagy hosszú órákra elmegy az áram. Esténként a város koromsötét, az utcák kihaltak. Bár az ország sosem volt egy turistaparadicsom, egy-két éve még elmerészkedett ide néhány hátizsákos turista. Másfél éve az egyik útitársam már járt erre, igaz, az ő útja sem volt feszültségektől mentes: a kelet-afganisztáni Dzsálálábádból Kabulba buszozva egy „vendégszerető” afgán folyamatosan azt mutogatta neki, hogyan vágják majd el a torkát az al-kaidások. Ma már hátizsákost nem látni. A golyóálló mellényben, teljes fegyverzetben virító külföldi katonák szemmel láthatóan hülyének nézik azokat a „fehéreket”, akik a helyiekkel vegyülnek.

Megoszlanak a vélemények a Kabulban dolgozó mintegy 3000 külföldi körében arról, hogy az elmúlt hetekben veszélyesebbé vált-e a főváros az idegenek számára, vagy sem. A többség szerint igen. A Vöröskereszt kabuli irodájának vezetője, Reto Stocker például azt tanácsolta, hogy kollégáimmal ne nagyon járkáljunk a kabuli „Váci utcának” számító Chicken Streeten. Más óva intett attól, hogy taxiba szálljunk vagy megbízható helybéli nélkül bárhová is ellátogassunk a városon belül. Az egyik tolmácsunk pedig kifejezetten megtiltotta, hogy a Kabultól északra lévő Pandzsír-völgyben éjszakázzunk egy - csak helyiek által látogatott - teaházban.

A nemzetközi szervezetek közül az ENSZ félti leginkább alkalmazottait. „Burokban élünk. Négy-öt, fegyveresen őrzött étterem az, amit látogathatunk. A házunkat szintén fegyveres őr védi, nem lakhatunk egyedül, nem vegyülhetünk a helyiekkel. Rengeteg biztonsági előírást kell betartanunk” – mesélte némi keserűséggel az egyik ENSZ-diplomata, aki szívesen turistáskodna is kicsit, ha tehetné.

DEZSŐ ANDRÁS / KABUL